Tortuga 2.

Szállások

Az úton sok motelben/hotelben megfordultunk, ezek mind kereskedelmi szálláshelyek voltak, az önálló fürdőszoba alapfeltétel a kiválasztásnál. A szobák nagyok, a szolgáltatásokban a klíma mindig, hajszárító és a hûtőszekrény egy-egy kivétellel mindenhol volt, általában vasaló, kinyitható deszkával is. Az ágyak kétfélék: King vagy Queen méretûek, ez utóbbiból kettő van a szobában, ez felel meg a mi franciaágyunknak. Ezek a szobák családra vannak méretezve, és látjuk, két gyerekkel igénybe is veszik. A King ágy az legalább két méter széles, alig találni benne a másikat...

A legtöbb helyen van bent kávéfőző, egy vagy két tasakot adnak is hozzá, ha kettőt, akkor az egyik koffeinmentes. Hosszú kávét főz, átcsorgatós módszerrel - mióta itt vagyunk, alig ittunk hazai értelemben jó kávét, tán kétszer. Hosszút azt többször is, az sem rossz, általában papírpohárban adnak mindent, ahol üvegben, ott az enyémet (vacsoránál a Root Beert, ami üdítő, a nevével ellentétben) egy kb. literes befőttesüvegben szervírozták.

A legrosszabb szállásunk a legdrágább is volt egyben, a Grand Canyon Village-ben egy hatalmas komplexumban voltunk, se reggeli, semmi, hatszáz szobára volt egy falatnyi medence, és nem volt hûtőszekrény, ekkora hőségben. De adtak két 10%-os kupont a vendéglőjükbe, egykor a szoba fel volt dúlva, ágynemûk lehúzva, háromkor jött a takarítóember, és fél négyre lett új huzat is - az aznap délutáni alvásnak lőttek. Kapnak majd a booking.com-on. A többivel alapvetően rendben volt minden, egyszer jöttek reggel nyolckor, hogy takarítanának, de elrendeztük, minden szoba minden nap ki van takarítva, és feltöltve a kávéskészletek, és - legnagyobb bosszúságunkra - újravetve az ágyunk, sosem találjuk el az amerikai standardot, és a pizsamánkat is vagy kirakják belőle, vagy ritkábban benne hagyják...

Mosógép mindenhol van, általában fizetős, hat negyeddollárossal mûködik, közösségi, mint a filmekben. Phoenixben egy kis minilakásos szálláson voltunk apartmanháznak mondják, szinte olcsóbb, mint a szálloda), konyhától kezdve minden van, és itt ingyenes a mosógép-használat is, a szárítógép is, innen úgy mentünk tovább, hogy mindenünk tiszta volt.

Közlekedés

Az utak nagyon jók (kivéve a sivatagi úttalan utakat, de azok is jobbak, mint az örvényesi hegyen). A kitáblázottságuk a hülyéknek szól - mivel külföldiekkel nem számolnak, a saját népességnek tábláznak. Minden nagyon alaposan el van magyarázva. A tőbbsávos kereszteződésben lámpa a túloldalon, vonal a megállásnál, és tábla nyíllal: Itt kell megállni. Az előzési tilalmat a felfestett kettős záróvonal, és egy tábla, előzési tilalom felirattal jelzi. A sebességkorlátozás mindenhol és sûrûn kint van, a nagyobb utakon 65 mérfölddel lehet menni, fölötte nem láttunk lehetőséget, és ezt útkereszteződésnél, város közelében stb. veszik le 55-45-35-25 mérföldre. Az útirányok kitáblázása csak tájékoztató jellegû, és azt is szokni kell, hogy az égtájakat aktívan használják -Északi Highway, de van belőle Déli is, stb.

A legtöbb amerikai ma is bazi nagy autókkal közlekedik, a kamionok sem kisebbek, mint nálunk, sőt, az utánfutósok egyenesen rémségesen hosszúak. De nem találkoztunk agresszív vezetővel. Ha bénázol, hát majd megtalálod, ha tud, megelőz, de nem dudál, villog. Ugyancsak normálisak, ha a belső sávban a maximálisan megengedett sebességgel mész: nem tol, nem villog, dudál, rendesen jön mögötted. Az M7-en két óra alatt több idiótával találkozik az ember, mint itt három hét alatt. Igaz, itt a rendőr őt szedné ki, és nem az elől haladót oktatná ki. Több rendőri intézkedést láttunk messziről, de minket nem érintett egy sem. Trafipaxot csak telepítettet láttunk, és egy motoros rendőrt a kezében egy kézikészülékkel a sivatagban, az előbbiek előtt szóltak táblával, az utóbbit mire észrevettük, késő lett volna, ha nem vagyunk szabályosak.

Az autópályára felhajtás alapvetően olyan mint otthon, kivéve, ha nagy a forgalom, akkor bekapcsolják a felhajtósáv végén a piros lámpát, és ki van írva, minden zöldön egy autó mehet át, a zöld ennek megfelelően sávonként időben eltolva, kb. 2 másodperces. Kamera mindenhol van, így ha elaludtál, szerintem célszerûbb megvárni a következő zöldvillanást. Trafiznak a levegőből is, erre is tábla figyelmeztet.

Az egész népesség szemmel láthatóan és érezhetően szabálytisztelőbb, mint nálunk. Látszik ez a közlekedésen, de a túraútvonalakon is, a mindennapos viselkedésben is.

.

Bármilyen jó is volt Zionban, muszáj volt tovább indulnunk. A közelben volt egy szellemváros, Grafton, ezt a vízhiány és a kényelmesebb élet reménye adatta fel a lakóival. A környéke még most is gondozott, alapítvány vigyázza a házak épségét - őrt viszont sehol nem láttunk.

A város 1919 óta hanyatlik, ebben az évben volt az utolsó iskolaéve, majd 1950 körültől teljesen elhagyatott, főként egy öntözőcsatorna építése miatt, ami kedvezőbb körülményeket biztosított számukra Rockville városában.

Innen a Virgin-folyó mentén haladtunk le Vegasig, ahol a Hoover-gátat néztük meg először:

 Volt foglalásunk egy vezetésre, ezért belülről is módunkban állt körülnézni:

 Az egész inkább grandiózus, mint technokrata. A belső látogató-terekben szépség és csillogás mindenütt, az építtetők és építők hősi emlékműve pedig akár a mi nagy testvérünknél is lehetne...

A Zion Nemzeti park volt a tejszínhab az USA-beli utazásunkon:

 Mindkét napon kirándultunk egyet-egyet.

Volt részünk napsütésben, zivatarban - esőben elég félelmetesen megduzzad a kis patak.

Az első nap a kanyonban mentünk fel, ameddig a délutáni eső ki nem vert bennünket. Másnap felmásztunk az egyik oldalon a szélére, hogy jól lenézhessünk.

Az út egyhangúnak ígérkezett, a sivatag kezdetben olyan volt, mint eddig, hol sík, pöttyözve növényekkel, hol omladékos dombok, hol pedig a szürke-vörös csíkozású meredek falú hegyek váltogatták egymást, közben aszóvölgyek felett suhantunk el, víz sehol, élőlény sehol, emberi élet nyomait sem nagyon láttuk ezen a részen. Utah államba értünk, óraállítással vétette észre magát, ezen kívül minden folytatódott ugyanígy.

Ennyi látszik a Grand-Canyonból az útról - közelebbről pár száz méteres szakadék... (többi kép lent).

Mígnem egyszer egy történelmi emlékpontot jelzett a tábla, nosza, nézzük meg, mi is az. Pahreah városának a maradványait mutatta a tábla, öt mérföldre bent a sivatagban, elég jó minőségű út indult be, én pedig mindenképpen szerettem volna látni egy kísértetvárost, errefelé több is van belőlük.
Pahreah végül is nem kísértetváros, hanem városhely, amelyet 1865-ben alapított néhány igen vállalkozó kedvû pioneer, egy mormon tiszteletes bíztatására, és az általa beígért isteni gondviselésben bizakodva. Húsz évvel később már iskolájuk, templomuk is volt (mormon). A város közvetlen a folyó partjára épült, a termőföldek is ott voltak. A folyómeder most úgy ötven méter széles, és alig egy méter mély a medre, víz sehol benne, mégis ez okozta a város vesztét, az áradások rendre elmosták a várost, így végül, pár évtized után, feladták azt.

A temető nagyon szépen rendbe van téve, az utódok, mementóul a „kemény életnek, és a kemény embereknek” tartják karban, ötven sír lehet benne.

Most megnézve a környezetet – amelyik gyönyörű, festői, lenyűgöző -, nem igazán érthető, miért pont ezt a helyet választották, hatalmas adag öntudat és fanatizmus kellett hozzá. Az út a végére már nem volt olyan jó, így az utolsó fél mérföldet gyalog tettük meg, a sívó homokban bokáig süppedve. Szarvasok élnek itt, fűzfát is találtunk, nyárfához hasonló fát is, de hogy egy magot belevetni a talajba nem sok értelme látszik, az biztos. A termést is többször elvitte valami, így nehéz teleik voltak. A folyó, a Paria River, hatalmas vízgyûjtőterülettel rendelkezik, és pár tíz évenként van rajta egy hatalmas árhullám, utoljára 1980-ban volt. Ezek miatt az áradások miatt adták fel a területet az indiánok is 1250 körül...

A városból alig maradt valami, pár kőfal, ami látszik, amiért mégis megérte megtenni ezt a kitérőt, az az, hogy belegondoltunk a telepesek helyzetébe – ha nem is értjük, miért ezt a helyet választották, valóban nagyon eltökélt, kemény emberek voltak.

A levezető út környezete egyébként annyira gyönyörû, minden kietlensége ellenére, hogy több westernfilmet is forgattak ezen a helyen. Volt is felállítva egy út menti fogadóépület, de azt valakik elbontották és elvitték innen, csak a mementója maradt, emlékeztetőül a filmekre, amelyek itt készültek.

Innen hamar elérkeztünk a Zion Nemzeti Parkba vezető úthoz. Nagyon vadregényes, nem annyira sivatagi, inkább magashegyi tájra érkeztünk, fenyőkkel, a szurdokokban csobogó vizekkel. Az egyik pihenőtől indult fel egy gyalogút, amelyikről le lehetett nézni a kanyonra, ezt nem lehetett kihagyni. Az út vörös sziklák tövében vezetett, mókusok és gyíkok nézték gyanakodva, mit akarunk ott mi és a többi kiránduló. Az út végén lélegzetelállító látványban volt részünk, az autóút egy hosszú alagútban folytatódott, majd kibukkanva a hegy túloldalán láthattuk az égnek szökő sziklafalakat, és a völgy aljára lemeanderező utat. A NP a nevét az egyik első felfedezőjétől kapta, aki meglátva a sziklákat, azt mondta, Isten első temploma Sionban lehetett ennyire fenséges. A név megmaradt, és a kanyon hegyeit, szikláit az ószövetségből nevezték el.

A szállást hamar megtaláltuk, térképet is kaptunk a park bejáratánál, ahol a belépőket ellenőrzik, így megterveztük este a másnapi túrákat. Itt van internet, de csak letöltés, két nap alatt két kép ment fel, majd talán Vegasban, holnap este.

Sokat vártunk ettől a naptól, a Lake Powell mellett. Két hajóutunk is volt tervezve, az első egy félnapos út a víztározó alatti szurdokban a Horseshoe Bendhez, a másik pedig az Antelope Canyonba. A kettő között volt négy óránk, amit evéssel és alvással töltöttünk, mivel a hőség nem csökkent.

A reggeli túra kalandosan indult, mert bár este beírtam a találkozási pontokat a gps-be, és az mutatta az utat mindkettőhöz, de reggel nem indult el az a dög – azóta sem tudjuk, miért. Először próbáltam fejből odatalálni, majd látszott, hogy ez reménytelen (pedig Page kisváros), visszaszáguldottunk a hotelba, és a recepcióssal rajzoltattunk egy térképet. Szerencsére rátartással indultunk, így időben érkeztünk. Itt először is megszabadítottak bennünket minden csomagtól hátizsáktól, csak a fényképezőgép maradhatott saját felelősségre, aki akart, annak kis étel, és az ivóvíz, amit lehetett, mûanyag zacskóban. Buszba ültünk, és kivittek minket a kanyon partjára, majd egy katonai ellenőrző ponton keresztül be egy alagútba.

Az alagút volt vagy másfél-két mérföldes, és amikor előbukkantunk belőle, lent voltunk a híd alatt, az erőmû félköríves betonfalának a tövében, közvetlen a vízparton. Gondolom, ez az alagút szolgált az építkezéskor is a munkások le- és felszállítására, meg talán a technikai eszközökére is.

A parton katamarán-szerû csónakok álltak, a mi vezetőnk egy húsz év körüli lány, Megan volt, akivel, mint utóbb kiderült, nagyon jól jártunk. Sokat beszélt – amiből vajmi keveset értettünk -, de rengeteg mindent megmutatott, amit a többi csónakokban ülőknek nem. Aki kért, kapott mentőmellényt, és leültünk, ki a belső padra, ki a katamarán külső, úgy nyolcvan centi átmérőjû felfújt gumicsövére, és elindultunk. Ezen a részen elég szûk a kanyon, gondolom, ezért is tették ide a gátat, de néhány éles kanyar után kissé kiszélesedett. A sziklafalak 3-500 méter magasak, függőlegesen szakadnak be a kanyon aljáig. Ahol szélesebb a köztük lévő távolság, ott az oldalán hordalékkúpok, omladékos részek, vagy sziklaplatók alakultak ki, rajtuk változatos, de mindenképpen hőtûrő növényekkel. Rengeteg madarat, kormoránokat, fehérfejû és más sasokat, kacsát, gémet és másféléket láttunk.

A sziklák hol vörösek, hol egészen feketék, a villanyvezetékek itt, az út elején vágtak át magasan a fejünk felett egyik oldalról a másikra. AZ úton egyszer álltunk meg, egy kis, strandszerû homokpadnál, Itt voltak mobil-WC-k felállítva, egészen kultúr állapotban, és lehetett fürdeni is a folyóban – ami lehetett úgy tizenöt fokos. Én próbáltam belelábalni, de ez nem mûködött, mert csontig hatolt a hidege. Aki belement, az (ruhástól persze, cipőt levetve, zsebeket kiürítve) egyszerûen belerohant, majd elmerülés után húzott is ki, és a parton próbált levegőt venni. Így tett Megan is a barátjával, aki szintén velünk volt. Aztán felkötötte a haját a homloka felett megkötött kis kendőjével, amitől pont úgy nézett ki, mint a „We Can Do It” hatvanas évekbeli (ötvenes?) egyenjogúsági plakáton a nő.

Volt velünk egy Ranger is, aki itt kiszállt, és elvezette a társaságot a sziklafal egy részéhez. Itt jó ezeréves rajzok voltak a sziklába karcolva, egy világ teremtése motívum, és állatok, emberek. Nem mindent tudott elmagyarázni, mint mondta, a tudósok csak feltételezésekkel élnek. Egy biztos, amilyen iszonyúan nehéz és sok erőfeszítést igénylő volt az élet fenntartása ezen a területen, valamiért nagyon fontos lehetett a törzsnek ide lejönni, és rengeteg időt eltölteni a képek létrehozásával. A Ranger maradt egész napra, hogy a további hajózóknak is elmesélje mindezeket, mi pedig elindultunk tovább.

A túlsó parton zergéket láttunk, nagyon szépek voltak, egész csapat legelészett ott – nekik megvannak a kijárt útjaik fentről le a folyóhoz. Innen már nem volt messze a Horseshoe Bend, ami egy patkó alakú kanyarulat, egy gömbölyûforma szikla megkerülésével jött létre. Lentről nem annyira látványos, mint fentről, láttuk valahol magasan a fejünk felett a bámészkodókat, iszonyatosan picik voltak. Mindjárt el is határoztam, hogy másnap reggel itt kezdjük a napot, mi is lenézünk onnan a völgybe.

Az út visszafelé gyors volt, a csónakot turbóra kapcsolta Megan, és süvítettünk, ki nem néztem volna ekkora sebességet ebből a jószágból. Még megálltunk egy kis csorgónál, ahol víz folyik ki a sziklafal alól, hogy felfrissíthessük magunkat, majd visszaértünk az erőmûhöz.

A délutáni túra nem volt ennyire sikeres. A hajó körbevitt a nagy víztározón, majd befordult az Antelope Canyonba, szûk sziklák között kanyarogtunk, nagyon impozáns volt, de pont a hihetetlen színek hiányoztak – a magas vízállás itt is megfestette a falakat, egy darabig szürkére, felette látszott csak a színes rész. Az igazi kanyon persze nem ez, hanem a száraz, gyalogos része, oda azonban nem jutottunk el. A hajóút után egy homokos részen lábat áztattunk, kagylót szedtünk (van egy behurcolt, agresszív faj, amelyik miatt az ide jövő és innen távozó motorcsónakokat, jármûveket teljes fertőtlenítésnek kell alávetni, nagyon szigorúan ellenőrzik a papírokat erről, és több vállalkozást láttunk, akik ebből élnek...), majd vége lett a napnak Itt egyébként jóval később sötétedett, mint a tengerparton, ott már nyolckor éjjel volt, itt csak kilenckor. Másnap, elindulva jöttünk rá, hogy átlépve a túloldalon pár mérföld után Utah államba érkeztünk, ahol egy órával előrébb tartanak.

Vagyis átmenet Page-be

Reggel még elköszöntünk a Canyontól, és elindultunk Page felé. Tudtuk, hogy hosszú út vár ránk, mert a „rövid” út megsuvadt, le van zárva közvetlen Page előtt, és a kerülő út jóval hosszabb. Megálltunk egy Tusayan-múzeumnál, némi 800 éves romot, és a benne élők életéről, munkájáról és étkezéséről szóló tárlókat láttunk. A mûvelt területük valóban igen kicsi volt, a telep alig tartott el 15 embert, azt is nagyon kemény munka árán.

Kései utódaik kerámiát, ékszereket készítenek és árulnak az út mentén felállított fabodegákban, nehéz eljönni tőlük vásárlás nélkül.

Elhagyva a kanyon területét, ismét a sivatagos fennsíkra érkeztünk, a távolban kúpos hegyek látszódtak, egyébként az egyhangú, csupasz táj. Eztán egyszer csak valami furát láttunk az úttól nem messze, majd jött egy kilátópont is, és újra egy mély kanyon partján találtuk magunkat. Ez a Kis-Colorado folyó szurdoka, alig háromszáz méter mély, de változatos partvonalú, kanyargós, a tegnap látottakéval összemérhető vízhozamú folyót láttunk az alján.

Később szürke alapú, a tetejükön vörös homokköves, éppen szétfolyni készülő hegyek között vezetett az út, majd némi közbeékelődő keményebb rétegek érdekesebbé tették a domborzatot.

A sivatagnak ezt a részét folyamatosan lakják. Úgy kétszáz kilométeren keresztül mindig látszott egy-egy épület (vagy utánfutó) valamerre. Mûvelt terület viszont nem volt, és az egész nem a könnyû életről szólt, ennyire szedett-vedett lakásokkal nemigen találkoztunk eddig – nem beszélve a tevékenység teljes hiányáról. Ahol volt valami megmûvelt rész, az sem volt nagyobb egy hektárnál, és mostanra teljesen csupasz, vörös, kiégett – hogy mit termesztettek rajta a hőség előtt, arra nem tudtunk rájönni. Állatokat sem láttunk ezen a részen.

A domborzat maradt változatos, a lemezesen letöredező keményebb rétegek, és közöttük az elfolyó lazábbak, és a két szín folyamatos váltakozása, keveredése különlegessé tette. A völgyet egyébként Navajo Monument Valleyként említették, megkülönböztetendő az Utahban lévőtől, amelyik pl a Volt egyszer egy Vadnyugatban is látható.

Megérkezéskor ledőltünk egyet aludni, mert 36 fok volt egész úton, és ez fárasztó tud lenni. Öt óra felé elindultunk körülnézni, elvégre az egyik legnagyobb mesterséges tó mellett voltunk. Maga a város 1300-1400 méteren fekszik, 1957-ben alapították, amikor elkezdték tervezni a Powell-erőmûvet és víztározót. Az építkezés 1960-ban indult, majd 1963-ban kezdték el feltölteni vízzel. A partvonala 1600 mérföld (2500 km), középen több száz láb (50-100 méter) mély, vízállástól függően. Most közepes vízállás volt a tóban, ezt mutatta a meredek parton a vízből lerakódott szürke réteg magassága.

A vize negyon kellemes, úgy 23-24 fokos lehetett, két nagyot úsztam benne, amíg Gabriella a nagycsaládos amerikai polgárok strandéletét tanulmányozta a napon. Nagyon gyorsan mélyül, legalábbis itt, ahol lementünk a partjára, két-három lépés után úszni kell, a víz tisztának látszik, és szép zöld.

Itt nem volt netünk, ezért vagyunk elmaradva, a következő helyen net van, de a képfeltöltés meg van akadályozva, így a szöveget próbáljuk utolérni, a többit majd talán legközelebb...

OFF Napokig nem volt netünk, de azért élünk, sőt még jól is vagyunk. Ma már Utah államból, a Zion NP-ból írunk Springsdale városából. Még hat teljes napunk van itt az USA-ban, két nemzeti park, Zion, és Bryce, majd Las Vegas, Hoover-erőmû, Los Angeles az út, a szerda délutáni (18-20 óra közt) hazaérkezésig. OFF vége.

A Grand Canyon. A Colorado (és sok mellékfolyója) völgye. Az ember sok filmben látja, útleírást, beszámolót olvas, és azt hiszi, tudja, hogy mit fog látni.

Az első a magasság. A fennsík, amelybe a folyó (és a szél) belevágta a völgyet, 2200 méter magasan terül el. Phoenixből idefelé folyamatosan emelkedtünk, amíg el nem értük a 6000 láb magasságot – az utak mentén az ezres szintvonalakat feltüntetik – a lagmagasabb pont egy hágón 7500 láb volt. És ezen a hatezres szinten van a falu, ahol megszálltunk, Grand Canyon Village.

A Canyon idegenforgalmi hasznosítása a múlt századfordulón kezdődött, akkor jöttek létre az első hotelek, üzletek a déli oldalon (mi csak itt voltunk ezért minden ide vonatkozik). Több ponton is elkezdődött a kiépítésük, de végül 1903-ban a vasút döntötte el a kérdést: ide épült ki, és ezért ez az egyetlen déli oldali település.

A Nemzeti Parkok rendszere egy igen komoly, és fantasztikusan szervezett szabadidő-, oktató- és környezetvédő hálózat az USA-ban. Minden parknak van belépési engedélye, ez egy hétre autónként (megadva az utasok számát) 25-30$ parkonként, de van egy összes parkra érvényes éves Pass,ennek kevesebb, mint háromszorosáért. A Pass névre szól, és belépéskor a jogosítvánnyal együtt ellenőrzik. Bent viszont már minden ingyen van (ha viszel kaját, italt). Jól kiépített parkolók, tájékoztató táblák, sőt, a helyi csigabuszok is, amelyek napkeltétől napnyugta után egy órával járnak meghatározott úton, itt négy járat van. A legtávolabbi tizenkét kilométerre visz el a fennsík peremén, és megáll a lényeges pontoknál – ott szállsz fel és le, ahol akarsz. Ugyanakkor egy jól kiépített gyalogút is vezet a fennsík szélén, kilátópontokkal, pihenőkkel.

A hőmérséklet magas volt, harmincöt fok körül. Amíg ott voltunk nem esett, néha kicsit borult. A látási viszonyok viszont nem voltak optimálisak, meglehetősen párás volt a levegő, és a távolabbi pontok kékesen játszottak.

A megérkezésünkkor az első érzés a megdöbbenés volt. Főleg, amikor megtudtuk az arányokat, távolságokat, egyszerûen lenyûgözőek a méretek. A fennsík alatt ezer-ezerszáz méterrel kanyarog a folyó – de hogy azt láthassuk, több kilométert kellett gyalogolnunk, olyan szûkek és meredekek a völgyek. Lent húsz fokkal magasabb a hőmérséklet. Gyalogút alig vezet le, innen kettő indul, az egyik, az Angel Trail a legnépszerûbb. Az út végig követhető fentről, látszott egy alsó fennsíkon a kilátópont is, amelyik pár száz méterrel van a folyó felett, ide és vissza egy napos a túra. Fentről ez nem volt így felmérhető, de a túrára kb 20 kilométer hosszt, és 8-10 órát írt a tábla, sok folyadékkel – és ugye a neheze visszafelé van...

A hasadék széli út mentén végig jelölve van egy időskála, ami úgy 3000 millió évtől a canyon legrégebbi kőzetéig vezet vissza, ami 6300 millió éves, nem sok ilyen öreg kőzet van a világon. Mi valahogy nem figyeltünk fel erre a legöregebbre, így nem tudunk róla beszámolni, de őszintén megvallva ájult tisztelettel álltunk már a 5,8 milliérd évesek előtt is :).

A növényzete sivatagi és magashegyi egyszerre. A yuccák, medvetalp-kaktuszok, mormonteák, és az ördögkerékhez hasonló tüskés növény, meg néhány csenevész bokor, de a fenyők uralják a tájat, ettől barátságosabb, mint lejjebb. Állatokkal sokkal találkoztunk. A gyíkok nagyon félősek, a mókusok szemtelenek, a szarvasok semmitől nem félnek, a kondorkeselyûk pedig, bár harminc méternél közelebb nem lenne szabad menni hozzájuk, de ha leül egy a kilátópont korlátjára, akkor kénytelen vagy akár három méterre is közel menni hozzá...

Elmentünk a nyugati irányba a végéig, (12 km, részben gyalog, majd a végét és vissza busszal), délután pedig a keleti Yaki ponthoz, hogy azt a részt is lássuk. Leírni nem lehet, fenséges, lélegzetelállító és hihetetlen.

Este még megtudtuk, hogy a Trading Post nem posta, és a ruhabolti eladónak magyarok voltak a nagyszülei.

Phoienixből kicsit csúszva indultunk, a kártyánkat nem mindig fogadják el, ilyenkor creditkártyaként, vagy Gabi AMEX-jával hidaljuk át a problémát. Közben a bankban látom, hogy minden költés úgy két napon belül megjelenik.

Így is időben érkeztünk az első megálláshoz, Montezuma kastélyához. Az építménynek semmi köze sem Montezumához, sem kastélyhoz, egy indián törzs lakott a Rio Verde mentén, ők építették lakásnak és egyben védelemként a hegyoldalba, két keményebb réteg kő közé a házukat. Úgy ötven fő lakhatott benne, húsz helyiségből állt, és iu. 700 körültől lakták, a hohokam, majd a hopi törzs. A folyó környéke mindent megadott, amire szükségük volt, amit pedig nem, azt kereskedéssel megszerezték. 1420 után hagyták fel a települést, időjárás-változás, és részben a környező helyzet változása miatt. A falak gyakorlatilag eredetiek, a tetőt és a födémeket építették újjá az eredeti technika alkalmazásával. 1906-ban személyesen Roosevelt elnök nyilvánította emlékhellyé, ennek köszönhető a fennmaradása.

Ezután Sedona felé vettük az irányt, a "vörös hegyek vidékének" nevezi magát, és nem ok nélkül. Az első igazán szép hegy, amelyik szembejött, az alakjáról kapta a nevét: Harang-hegy. Megmászni egyiket sem lehet, csak a lábánál körbesétálni, de közelről nem is mutat olyan jól. És sorba jöttek a többiek, kisebb-nagyobb vörös csúcsok, itt-ott fehér berakódásokkal, de impozáns volt valamennyi. Itt még lett volna útközben egy kis fürdőzés a képen látható patakban, de akkora zuhé támadt, hogy látni nem lehetett, és ez kitartott egészen Canyon Village-ig, ahol a szállásunk volt. A hőmérsékelt pedig a reggeli 36 fokról fél óra alatt visszaesett 18-ra. Azért a medvefarmot esőben is megnéztük, itt voltak grizzlyk, arizonai barnamedvék, farkasok és fekete, valamint fehér bölények.

Este még kimentünk megnézni a naplementét, éppen elállt az eső és kicsit felszakadozott - jól tettük, mert másnap ugyan egész nap hétágra tűzött a nap, de este a nyugati égen fekete felhők voltak, így lőttek a naplementének.

A kanyonról majd legközelebb :(

A Phoenix Art Museumba indultunk reggel, de korán értünk, így kiszaladtunk egy közeli nevezetességhez: a Hole in the Rock sziklához. A város határában emelkedik pár vörös homokkõ szikla, ötven-százméteresek, a szél koptatta le õket mindenféle formátumúra, és az egyikbe sikerül egy embermagasságú lyukat is vájnia. Felkapaszkodtunk a sziklára, be a lyukba, jól járt benne a levegõ, a város párába burkolózott. Útközben nyulakat és sivatagi egereket láttunk szaladgálni, de nagyon bizalmatlanok voltak, egyikük sem volt hajlandó modellt állni (másnap aztán még vigyorogtak is a gépnek az arborétumban).

A múzeumot száz éve alapították (a várost 1868-ban). Alapítványi és adományi gyûjtésekkel szereztek pár Rodin, Monet, Ribero szobrot-képet, de zömmel amerikai szerzõket gyûjtenek. Mi is rájuk voltunk kíváncsiak. Láttunk is egy párat, nem túl kiemelkedõeket. Nagyjából azt a stílust festették, mint ami éppen a tengerentúl dívott, a maiak pedig nagyon vegyesek, hol szuperrealista, fotószerûen pontos festés, hol a pár vonallal kifejezett érzések vagy gondolatok – ha vevõ vagy rá, ha nem.

Volt a múzeumban egy kínai összefoglaló kiállítás, a tusrajzoktól hamar eljutottunk a porcelánokig, és azok hatásához a meisseni és angliai mûhelyekre. Kínában az ide szánt készletekre elõszeretettel festettek itteni motívumokat, az említett két gyár pedig igyekezett a kínainál is kínaibb lenni a felhasznált motívumokkal.

Az egészrõl elmondható, hogy egy nagyon korrekt összefoglalót láttunk, bármely kiállítást is nézzük, sztárdarabok nélkül, de a korszakokat, a stílusokat didaktikusan megismertetve.

A függetlenség napja

A városban egész napos happening volt a függetlenség napja megünneplésére, a híradóban láttuk, hogy így volt ez az összes városban. Amerre jártunk, mindenhol a múzeumok, kiállítóhelyek, szórakozóhelyek invitálták a nagyérdeműt a náluk rendezendő családi/zenés/fiatalos/akármilyen rendezvényre. A hőségre való tekintettel ezeket most kihagytuk, úgy hét óra felé mentünk el a phoenixi központi ünnepségre. Ezt egy hatalmas parkban rendezték, volt benne tó, a partján két kurgán-szabású domb, egy nagyszínpad, sok zászló, és alig néhány árusítóhely. Sört, alkoholt nem árultak, aki ilyesmit ivott, otthonról kellett hoznia. Az emberek piknikre készültek, hatalmas, kerekes hűtőládát vonszoltak, a hátukon összecsukható kempingszék, napárnyékoló, pokróc, meg egy rakás gyerek. A város minden rétege jelen volt, a nagyszínpadon ment a koncert – mintha Bergendyéket láttam-hallottam volna, a népség békésen ücsörgött a székén, a gyerekek rohangáltak a villogó jedi-kardokkal, pirosban-kékben játszó masnival, motoros (és csilivili) buborékfújóval, szóval tiszta vásári hangulat volt, mindenféle atrocitás vagy kellemetlen mellékzönge nélkül. Az est lassan leszállt, a hõség nem enyhült semennyit sem, csak a szél lett kicsit erõsebb. Amikor fél tízkor elkezdõdött a tüzijáték, mindenki irányba állt, és lestük az eget. Nem sajnálták az eszközöket, harminc percig hatalmas égzengés és csillogás és pálmafák és buborékok és minden volt.

Amikor vége lett, a tömeg elindult a kijárat felé, nagyon kulturált volt az egész. Rendõrt inkább a közlekedésnél láttunk, a környék le volt zárva, csak a villamos jöhetett be. Egyébként is elég rejtõzködõek az amerikai rendõrök, csak amikor intézkednek, tûnik fel, hogy ott vannak. Velünk szemben még nem tették.

A botanikus kert

A késõi fekvés miatt délelõtt ellustultunk, a várost jártuk, néztük, hol és hogyan vásárolnak itt a népek, majd délután négy felé kimentünk a sivatagi botanikus kertbe. Tudtuk, hogy sötétedésig tart nyitva. A kertben az amerikai sivatagok minden fajtájának jellemzõit bemutatták, elsõsorban persze a Sonoran-sivatagét, amelyik a Csendes-óceán partjától ötven-száz mérföldre kezdõdik, és tart a szárazföld belsejében jó darabon, és átnyúlik Mexikóba is. Ebben éltek az indián törzsek, a hopik, navajók, apachok és mások. Az õ életükbõl, ételeikbõl is kaptunk bemutatót, a termesztett növényeket külön kiskertben, a sivatagból szerzetteket pedig a származási helyükön. És persze rengeteg kaktuszt, kicsit, nagyot, kereket, lyukasat és … azért csokoládéból többfajta van, de csak alig. A nagy virágzásuk úgy kettõ-négy hete lehetett, de még mi is láttunk bimbókat, kinyílt virágokat, és érõfélben lévõ terméseket egyaránt. Úgy elment a harmincöt fokban is a három óra, hogy észre sem vettük - közben kolibrira vadásztunk (sikertelenül), és sivatagi egereket fotóztunk meg nyulakat (sikeresen).

Az időjárásról.

Az óceán partja mindig bekavar. Ott sosem lehet tudni, milyen lesz az idő, néha még azt sem, milyen volt. Hűvös van, az biztos, a parton is hol borzong az ember, hol melege van - leginkább lent a homok közelében. A víz alig érte el a húsz fokot, de bele kellett mennem, lacafacázni nem lehetett, mert a térdig érő részen egyszer csak jött a bazi hullám, ami beborított - Gabi csak a lábát akarta áztatni, aztán szárogathatta a szoknyáját. A hullám a part hirtelen emelkedésén törik meg, mögötte gyorsan mélyül, és lehet úszni is, csak a kijövetelkor kell figyelni az átbukó hullámokat.

A parton alig süt a nap. Ez biztos nem igaz így, mi azt láttuk, hogy a parti sáv felé közeledve mindig ott a felhősáv, amelyik néha csak párásság, néha olyan fekete, mintha vihar készülne. Amíg a partközelben voltunk, nem múlt el nap, hogy ne kellett volna a pulóver, nem csak este.

Esni sosem esett, de olyant többször is tapasztaltunk, hogy ragyogó kék égből váratlanul hatalmas cseppek hullanak, a port összecsomózzák kicsit, aztán eltűnnek.

A sivatagban sokkal kiegyensúlyozottabb a hőmérséklet. Itt alig megy negyven fok alá, de meglepően elviselhető. Phoenixben órákat töltünk kint, egyszer a függetlenség-napi ünnepségen, másszor a sivatagi botanikuskertben, és sok ivással, leüléssel ha kell, elviselhető. Holnaptól jobb lesz, mert a kanyonnál 30-35 fokot jósolnak.

Az étkezésekről.

Hát az biztos, hogy nem úgy étkeznek, mint mi. Rengeteg édes alapízű nassolni való van, (ezek a reggeli tartozékai is), felvágottat gyakorlatilag nem láttunk. Gyorsétterem megszámlálhatatlan fajta (McDonalds, Wendys, Burger, Subway, Pizza, Mexican,), süteményt azonban (olyan finom habos, krémest) sehol sem találtunk - bár ma a mekiben szembejött két túróhabosnak kinéző sütemény, de amikor kértük, közölték, hogy a személyzet menüjének része... maradtunk az otthon is ismert fagyinál. Mindenki ilyen helyen eszik napközben, akár dolgozó, akár 4 gyerekes család. Igazi vendéglő kevés van és az sokkal drágább, az árak többszörösei a gyorséttermekének. Kevés a bevásárló központ (mint pl. az Auchan) és itt a szegényebbek vásárolnak előre elkészített, melegítendő kajákat, ebből hatalmas a választék. Kenyér és felvágott ezzel szemben jó, ha egy-két féle van a szupermarketben.

A burgerek, mint otthon. A szendvicsek, mint a Subway-ban, gazdagon rakottak hússal, zöldséggel, sajttal, csak győzd átharapni. San Diegóban mexikóira vágytunk, láttunk a közelben egy kis kajáldát, egy mexikói házaspár vezette, ott rendeltünk vacsorát, finom volt, fűszeres, babos, és kérésünkre az extra csípős szószt (hvala) is megmutatták, de aggódva - nem volt okuk rá, annyira azért nem volt erős. Általában így eszünk, napközben valahol, valamit, este rendesebben.

Reggelire müzlit, krémsajtot és joghurtot kapunk, meg valami bucit, ami édes is, tömény is.

A tengerpartot elhagyva hamarosan magányosak lettünk az úton, hiszen alig akadt hasonló őrült, aki korán reggel elindul a sivatagba. Végig a határ mellett haladtunk, néhol láttuk a kerítést is, időnként megjelentek a határellenőrök. Én természetesen meg akartam nézni az átlépő részt is, de elbizonytalanodtunk. Egy helyi termelőtől vettünk mangót és nektarint, aztán irány Yumába! Ha oda ment az aranyvonat, talán mi is találunk valamit - tévedtünk. Az egyetlen város 10 mérföldes körben, ezért mindenféle üzlet megtalálható, más látványosság nincs. Akkor haladjunk tovább Phoenixbe, útközben úgy is meg akartuk nézni az Oatmann-mészárlás helyét és a Painted Rock köveit.

Az út a sivatagon keresztül vezetett, amit egyszer géppel letoltak, aztán így hagyták. A hőmérséklet 50 fok volt, szinte égetett a levegő. Egy hatalmas kaktusznál megálltunk egy fényképért, de sok időt kint tölteni lehetetlen, a tüdőt égeti a levegő. Az út csak saját felelősséggel járható be, ha a Gila folyó medre éppen száraz. Hát most nem folyt, csak a medrében jártunk és folyt a víz - a nadrágomból is. Persze G szerint én nem izgultam... (az út izgalmas szakasza a leereszkedés volt a mederbe, kb 10%-os lejtõn, de hatalmas kövek között vezetett az út, lassan mentünk, nem volt vészes).

AZ Oatmann-sírokat nem találtuk, pár száz méterre lehettünk tőlük, de nem volt útjelző tábla, és éppen nem volt érkezésünk keresgélni a nagy hőségben - az angol családot itt mészárolták le az 1850-es évek elején az apacsok, a nagyobbik lányt vitték csak magukkal, akit később kiváltottak a fogságból - teletetolvált arccal. Nagy jótétemény volt vele.

A Gilát minden festményen, vadnyugati rajzon széles, vízzel teli folyónak rajzolták, ez a szakasza azonban most teljesen száraz volt. A folyó kilométer szélességű völgyet vájt magának az idők során, kétoldalt messze 30-50 méteres szurdokfalak szakadtak le, a folyó mai medre pedig középen kanyarog, kövekkel, hordalékkal, bokrokkal tele.

Érdekes volt, hogy a kihalt sivatagi területek között művelt ültetvényeket lehetett látni, ahol a gabonát, kukoricát, virágokat termesztenek. Mindenhol jól kiépített csatornarendszer biztosítja a vizet. A tehénfarmon több ezer boci volt, s hogy a meleget elviseljék, ugyanolyan párologtatót kaptak, mint mi néhány helyen a városban, A csatornázás egyszerűen fantasztikus. Hatalmas földek szélén végig vezet a csatorna, a saroknál ömlik bele a víz, gondolom, a farmerek tudják, a száraz meder ellenére hol lehet vizet nyerni - sivataghoz képest hihetetlen bőségben. A parcellák sarkain kezdetleges, kézi működtetésű zsilipek terelik a vizet az éppen kívánatos irányba. Két méternél magasabb kukoricák, zöldellő lucernaföldek, valami hibiszkusz-szerű növény végtelen sorai között haladtunk, néhány farmer földje lehet amit láttunk, és nem hiszem, hogy pár tíz embernél többen dolgoznak rajta... A legfurcsább, hogy a parcellákon kívül köves, terméketlen a talaj, de ahol száz éve mûvelik, az vastag, zsíros föld, igaz, láttuk a hatalmas trágyahalmokat odakészítve a behordásra, beforgatásra. Nagyon intenzív, de fenntartott gazdálkodás folyik, persze a vízháztartás fenntarthatóságába nem láthattunk bele, csak azt láttuk, víz van elég. Nem hiszem, hogy a helyi vízügy fél dollárt szedne használt köbméterenként, mint nálunk.

A farmok között kis kõhalom emelkedett, a Pained Rock formáció. A kövek felszíne és belseje között jelentõs színkülönbség van valami vulkáni utómûködés következményeképp. Az erre járó eberek ábrákat karcoltak a kövekbe, az elsõket 12000 évvel ezelõttre datálják, majd hosszú szünet után az itt honos indián törzsek élték ki mûvészi hajlamaikat a köveken, úgy ötszáz éve. A kövek az eredeti helyükön vannak, õr nincs, otthoni fejjel gondolkodva ki tudja már, mely ábrákat rajzolta az õs, melyet a szomszéd rosszgyerek - ez azonban az itteniekben nem merül fel, az ábrák egyébként szépek és õsiek, hasonlóak a világ más tájain találtakhoz, a piktek Skóciában hasonlóan gyerekeseket rajzoltak a nyolc-kilencedik században. A műélvezetnek a forróság vetett véget, itt és most mértünk a kocsi hõmérõjével 48 fokot. Ez volt eddig a csúcs, amivel találkoztunk, no nem is hiányzik.

 Kicsit a gazdaságokról:

Állatokat nézni a városban sokfelé lehet, de nem árt elõre tájékozódni! A Sea World jól hangzó és érdekes programokat kínáló hely, de 80 dolláros belépõvel és 20 dolláros parkolással, meggondolandó. Persze kisgyerekkel más lett volna a helyzet. A parkolás és beléptetés nem könnyû, de hihetetlenül szervezett, az amerikaiak általában nem tülekednek, nem akarják megváltoztatni a sorrendet, türelmesek. A látogatói létszámok elképzelhetetlenek, 6-8 pénztár engedi be a soronként több száz látogatót.

Egy igen gazdag és arisztokratikus egyház temploma (mint Phoenixben megtudtuk: a mormonoké), nem engedtek be, mert nem voltunk tagok.

A belépõjegy láttán szégyenszemre megfutamodtunk és helyette elmentünk az Aquáriumba, ahol a Cendes-óceán élõvilágával ismerkedhettünk meg. A halakon, korallokon kívül olyan tájékoztatók, játszóhelyek vannak kialakítva, melyek a környezetvédelemre, az állatok megmentésére, a klímaváltozásra hívják fel a figyelmet. (Persze az eldobható papírkészlet a büfében kilogrammokban mérhetõ.)

Innen egy ugrás az állatkert, ami a szintén a családok szórakoztatásáról, kikapcsolódásáról szól - és közben sokféle állat - és növényvilágot mutatnak be tematikusan. Külön részleg van California területének, az õskortól máig itt élõ állatok bemutatására. A belépõhöz jár egy ingyenes buszos vezetés, utazhatsz a függõvasúton, ha nem bírod a meredek hegyoldal megmászását, mindenhol ehetsz, ihatsz, vásárolhatsz, a gyerekek rajzolhatnak, játszhatnak, a családnak fényképek készülnek - be happy! Az állatok is viszonylag nagy helyen vannak, a gazellák futkározása lenyûgözõ volt, milyen gyorsan száguldoznak, és hogyan tudnak irányt váltani.

Bennünket leginkább a pandák és a koalák érdekeltek, és jót nevettünk azon, hogy a két leglustább, csak enni és narkózni szeretõ állatot csodáltuk legjobban (emberben ezeket kerüljük el elõször). Viszont mindkettõt láttuk "akcióban", nem csak elterülve, egy szétfolyó szõrkupacként horkolva valamelyik sarokban.

Koalák, grizzly és aguti:

 Panda, leopárd, és a madarak:

A Balboa-park San Diego Városligete, múzeumi negyede és arborétuma. A város egyik fennsíkján fekszik, mély völgyek veszik körül, az egyikben vadregényes kirándulóút vezet, a másikban autópálya. Klímája melegebb, mint a parthoz közelebb, de még a harminc fokot itt sem érte el.

Építészete olyan, mintha egy spanyol királyi rezidencia nyári épületei között járnánk, a hõségre optimalizált vastag falak, csobogók, átriumok, vízfelületek, ravaszul járó légáramlatok, masszív árkádok - és a barokkos túldíszítettség mindenfelé. A bejáratnál a mórokat Spanyolországból kiverõ El Cid szobra is a spanyol idõket idézi - egyáltalán nem tartják megtagadandónak azt az örökséget, sõt, mintha a város rá is játszana néha, a megkülönböztetés, a különlegesség jegyében. A park nagyon szépen rendben van tartva, elõzõ este a híradóban láttuk, hogy éppen megnyitották a bejárati részét a felújítás után.

A növényzet részben a nyugati part, részben Ausztrália, köszönhetõen a kialakításban részt vevõ botanikushölgynek. Az ötödik kontinenst az eukaliptuszok és a gumifák 30 méteres, impozáns példányai képviselik.

A rózsák kertje számunkra kevés újdonságot hozott, csak a lila rózsák jelentettek újat, gyönyörû pasztellszínükkel, és hozzá a tökéletes formájukkal. Szín szerint voltak csoportosítva a virágok, csak bokorrózsa-tövek, álomszép pirosakkal és téglaszín-sárgákkal.

A kaktuszok között láttunk pár szépen virágzót is, az otthonról ismerõs agavék, gömbkaktuszok között. A parkban fura módon minden bezár négykor, így múzeumra esélyünk sem volt, négytõl már vizet sem tudsz venni, lassan kihal az egész, hogy estére átadja a helyét az ingyenes orgona koncertre érkezõknek.

Midway, a repülõgép-anyahajó. Hadrendbe állt 1941-ben, két héttel Pearl Harbour után, a japánok ellen harcolt a háború végéig, majd Korea, végül Vietnam következett - a pilótái érték el a legtöbb légigyõzelmet az akkori csúcstechnika MIG17 és 19-ek felett. Ott volt a múlt század történelmének minden jelentõs haditechnikai eseményén, lett légyen az tényleges küzdelem vagy erõdemonstráció. Egy hatalmas vas, ami jelenlétével mindig fordított kicsit a történelem irányán.

Az anyahajót 1992-ben szerelték le, kicsit hányódott, csaknem elbontották, majd jött az ötlet, felújítani, és múzeumként megnyitni - hol másutt, mint a Csendes Óceáni Haditengerészet szülõhelyén, San Diegoban. 2004-re lett kész, azóta több, mint egymillióan látogatták. Most is elég sokan voltak, de észszerû várakozással mindenhova be lehetett jutni.

A hajó a belváros közepén lévõ mólónál van kikötve, a város is, a haditengerészet is szívesen használja ünnepségekre, kitüntetések átadása, stb. Amikor ott voltunk, is volt egy kis "Zászlónak tisztelegj", úgy tíz-tizenöt fõvel, de már készültek a teljes fedélzetet elfoglaló Függetlenség-napi egész napos dzsemborira (ennek nyomait máshol is láttuk, LA és SD is tele van meghívókkal az egész napos családi ereszdelahajamokra, móka, kacagás, tüzijáték. Itt Phoenixben is lesz, ahová nemrég érkeztünk meg, alig 45 fokba, várhatóan nem tudnak olyant kitalálni, amitõl mi ott leszünk egész nap. De vissza a Midwayra.

A hajón kb. 200.000 ember szolgált a negyven év alatt. Közülük sokan elestek, sokan leszereltek, és most vagy az unokájukat hozzák fel a fedélzetre (minden régi katonájuk megkülönböztetett elbánásban részesül), mások pedig társadalmi munkában járnak fel a hajóra, és viszik a csoportokat a kapitányi fedélzetre, a repülésirányítói központba. Kettõvel beszélgettünk is, az egyik az unokának magyarázott ugyanott, ahol én Gabinak, aztán besegített, talán túl rövidnek találta a szövegemet a Huey-ról? A másik a kapitányi fedélzethez sorban állva jött oda megkérdezni, kik vagyunk honnan jöttünk. Ezek a leszerelt katonák hihetetlen jó kondícióban tûnnek lenni, úgy hetven körülre tippeltük õket, de aktívak, és a hajón keresztül társadalmi életet is élnek - ezt a jóféle konzerválást kellene ellesnünk tõlük,

A tárolófedélzeten néhány légcsavaros gép emlékeztetett a második világháborús és Koreai háborús idõkre. Innen a legénységi szállásokat néztük meg, késõbb jöttek a tisztiek, a pilótáké majd az admirálisok és a kapitány szállásai is - a legénységi igen pici, szûkös, és a közlekedési folyosók szélén vannak elhelyezve, három szûk priccs egymás felett, harminc egy légtérben. Ahogy megyünk felfelé.a ranglétrán, úgy lesznek kabinok, fürdõszobák, külön konyha, legfelül franciaágy - na nem a kapitánynak, az õ helye a kapitányi híd melletti viszonylag kellemes méretû kabinban van, a huszonnégy órás szolgálatának megfelelõen.

Aztán láttuk a leszálló-fedélzetet is, hihetetlen keskeny és rövid ahhoz képest, amit várna az ember egy leszállópályától... Itt felvonultatták az összes, a hajón szolgált gépet, az F4-tõl a felhajtható szárnyú csapatszállítókon át a TomCat-ig sõt tovább... Láttuk a hidakat, a hajó jobb oldalán emelkednek a magasba, innen tartották szemmel és vezényelték a hajót, és külön szintrõl a repülõgépek mozgását. Alul van külön pilóta-készenléti helyiség, bevetés elõtti eligazító, amint azt a filmekbõl ismerjük, és még sok minden más - nagyon érdekes volt, Gabit is lekötötte több, mint három órán át. Nagyon tetszett a hajó szervezettsége és eredmény-orientált felépítése, és lenyûgözõ az az önkéntesi rendszer, amellyel a nyugdíjasokat aktivizálják. Még akkor is értékeltük a hajót, ha tudtuk, hogy a másik oldalon harcolt, és minden egyes gyõzelme a béketáborban vereséget jelentett, sírást és családi veszteséget... Fura érzés.

Dél körül érkeztünk San Diegóba, és mindjárt megtetszett. Áttekinthető, gyors közlekedésű város, elszórt városrészekkel, köztük liget, kanyon, lagúna. Nagyon spanyol, de egyben nagyon amerikai is, sok a mesztic jellegű arc, bőrszín, kevés a keleti, és a mi a legfontosabb: tiszta város. Tiszta a levegője, és tiszták az utcái. Valószínű már induláskor fel kellett volna készülnünk arra, hogy Los Angeles egy 17 milliós(!) város, ami nem tud városként működni, nem nézheted meg 1 óra alatt a Sunset Bulvard-ot, mert 17000 ingatlan van rajta.

Ehhez képest SD 1,5 milliós lakosságával emberméretű, szervezhető, lakható.

Az első délutánra a tengerpart közelébe, a Torrey Pine Nemzeti Parkba mentünk. Ez egy különleges földrajzi adottságú homokkő-domb közvetlenül a parton, amelyet az akkori növényzetével együtt az 1900-as évek elején vontak védettség alá azért, hogy a terjeszkedő San Diego be ne építse. A cél nemes volt, azóta persze kicsit lazult a dolog, ahhoz túl értékes volt a földterület. A déli részén golfpálya köti össze a várossal, a keleti oldalán pedig, a fenyők által szűrt tengeri levegőre biotechnológiai intézet (pontosabban valami géntechnológiával foglalkozó kutatólabor) és más hasonló tudományos intézetek települtek - lehet, az eredeti védettségen kívülre, de a közvetlen szomszédságba.

A tenger felõl pedig ott a keskeny homokos part, kitûnõ hullámokkal, felette a magas kõfallal - néha le-leomlik egy darabja, figyelmeztetnek is, ne menjünk a fal tövébe. Mi nem mentünk, a tetején mászkáltunk, az õshonos ananászfenyõk, kaktuszok, sivatagi bõrlevelû bokrok között, le a partig, ahonnan szemünk elé tárult a tengerig lefutó szurdokvölgy a maga szélkoptatta szikláival. Igen, a szél, és nem a víz, bármilyen hihetetlen. A Visitor Centerben kis múzeum mutatja a felszín kialakulását, formálódását, és a honos növényeket. A Center építészetileg is tetszett, tájba illõ volt és vályogból épült. A félszigeten enni és inni tilos, kivéve tiszta vizet. Betartják, a kisgyerek sem rohangált keksszel a kezében. A képek fent vannak már.

Néhány szó arról, hogyan is érezzük magunkat, részben a kérdésekre válaszolva.

A repülést élveztük - Münchenig, onnan unalom az egész hátralévõ 12 óra, dõl a légkondiból a hideg, mondenki jobbra-balra dõl és próbál aludni, szerencsére kettes ülés volt a gép szélén, és mi ott ültünk, így nem zavartak. Lehetett filmet nézni, olvasni, illetve néha lenézni, és látni a Faröer szigeteket, majd Grönland szikláit-jéghegyeit és azokat a hatalmas gleccsereket (Izland felett felhõs volt sajnos), látni a Spitzbergák lekopott, jégmarta felszínét, a kiemelkedések között a jéggel, aztán Kanada erdõibõl valamennyit, majd Coloradót a levegõbõl, a Hoover-gátat, a sivatagot, a benne kanyargó néptelen utakat - szóval, amit a tájból láttunk, az lenyûgözõ volt. Aztán jött a tengerpart, a hatalmas autósztrádákkal, másnap örömmel ismertük fel azt a fentrõl is áttekinthetetlen, négyszintes keresztezõdést a kocsiból, a Los-Angeles-csatornát, a hatalmas száraz betonmedrével, víz csak a közepén a kis csatornában csorgott, magából a városból alig látunk valamit, mintha nem is lenne, olyan szabdalt domborzat felett repültünk, ahol itt-ott voltak házak-házcsoportok, illetve ipari üzemek tömkelege. Az utat Gabi jobban bírta, engem a légkondi kikészített, három napig estére lázam is volt, de volt gyógyszer, és elmúlt.

Itt mindenki nagyon barátságos, és közvetlen, sõt segítõkész. Az utcán, a múzeumban is. Az eladók úgy szolgálnak ki, hogy semmi sürgetés, kelletlenség, amennyire lehet, készséges. Aztán ugyanilyen közvetlenséggel fordul a következõ felé is. Ha nem értjük, mit akar, akkor leereszkedik a segítõkészség a gyengeelméjûeknek-szintre, ami szintén nem bántó, és nem türelmetlen, ha ez a vevõ ilyen, akkor így kapja meg a maximális figyelmet, mert neki is jár. Ezt simán megvennénk otthonra.

AZ idõjárás itt a tengerparti városokban nagyon furcsa. Eddig sosem ment 30 fokig fel a hõmérséklet, inkább a 22-27 fok közt mozgott. San Diego még érdekesebb ilyen szempontból, kicsit eltávolodva a tengertõl, úgy öt mérfölddel beljebb öt fokot is felugorhat a hõmérséklet, itt a parton viszont szinte alig süt a nap, mindig felhõs és szeles. A felhõ LA-ban szmog volt, plusz a hajnalban az óceánról belopódzó vastag pára, itt felhõ inkább, ami vagy feloszlik, vagy nem.

A két város között is SD javára döntenénk, egy nagyon szimpatikus, latinos, laza beépítésû, könnyed város, semmi nehézkesség, kimódoltság nincs benne. Természetesen használja a tengerpartját, a természetvédelmi területeket a város szívében, az emberek inkább európaiak és mexikóiak, mint amott, ahol a távol-kelet minden nációja masszívan megjelent a maga sajátosságaival. Két nagyon szép napot töltöttünk itt San Diegoban, holnap hajnalban indulunk a sivatagba, a szárazföld belseje felé, Phoenix irányába. Az utat vagy egy, vagy két nap alatt tesszük meg, majd meglátjuk. Vizünk van, sapkát vettünk, a többit majd Szent Kristóf intézi. Vannak úticélok a sivatagban, de nem ragaszkodunk hozzájuk, ha akkora a hõség, vagy nagyon rossz az út, hiába Jeep a kocsink, nem 4x4-es.

Legyetek jók, ha akartok.

Reggel sátorbontás- irány San Juan - az óceánpart végig. Nyaralók száma meghatározhatatlan, mert mi "csak" 70 km-t jöttünk és még nincs vége. Folyamatos Beach az egész, sok dűnével, szép és ócska házikókkal, "védett" övezetekkel, hol minden olyan tökéletesnek látszik.

San Juan igazi mexicói hangulat, pici szobák, fűszeres illatú növények, minden pici és egyszerű. Az ablak az óceánra néz, és 2 órán át nem vettük észre, hogy a víz hullámzása okozza a nagy zajt, nem pedig a közlekedő autók. A hullámok megmostak mindenünket, mert teljesen kiszámíthatatlanok: az egyik fél méteres, a következő meg már 2. A hőmérsékletéről nem is beszélve-fókáknak és Gusztinak van kitalálva!

San Juan Capistrano ( Keresztelő Szent János) misszió látogatása volt az itteni megállásunk célja. Ez Kalifornia legrégebbi missziója, és maga a város is az 1700-as évek végén kezdett nőni, igazi gazdagságát a misszónak köszönhetően az 1820-as években érte el. A kellemes klímájú, gazdag völgyet egy 1769-ben a sivatagon átjutó expedíció fedezte fel, az itt élő indián törzzsel, a sosonok családjába tartozó Acagchemem törzzsel együtt. Különösebb háborúskodásnak nincs nyoma az érkezők és az őslakosok között. A Missziót végül a spanyol ferencesek alapították meg 1776-ban, Mindenszentek napján. A  kolostor komoly gazdasági, térítő és oktató tevékenységbe kezdett, alkalmazta az indiánokat, és vasöntést, gyertyaöntést, bőrcserzést, és más ipari tevékenységet végeztek a kolostor mögötti gazdasági udvarban. Itt készült az első kaliforniai bor is. A legnagyobb hasznú munkájuk a "Szent Olaj" készítése volt, Keresztelő Szent János jegyében , nagy mennyiségben préselték az olivabogyóktól, és kereskedők szállították a világ minden tájára.

A gazdasági tevékenységgel azonban végzetesen beavatkoztak a környezetbe, a legelőket túllegeltették, alapvetően megváltoztatták a táj jellegét is.

A spanyol uralomnak 1820-ban vége szakadt, Mexikóhoz került a terület, majd 1845-ben egy amerikai megvásárolta a területet (gyakorlatilag egész Orange-County területét), és feloszlatta a missziót. Az USA győzelme után a mexikóiak felett, 1848 után a környék hanyatlani kezdett, mígnem Lincoln elnök állami rendelkezés alá nem vonta a Misszió területét. Ennek köszönhetően maradtak meg az épületek, bár később már nem használták őket eredeti céljuknak,megfelelően, de a hazafias alapítványok mindent megtettek a megmentésükért, rekonstrukciójukért.

A teljes misszió-terület egyénileg látogatható, audioguide segítségével. Láttuk a katonai szállásokat, a Padre konyháját, lakó- és dolgozószobáját, az ipari területet,  az iskolát, és Kalifornia legrégebbi épületét, a Serra's Church-öt. Mindenütt rengeteg virág, néhány tenyérnyi pillangó röpködött szélsebesen körülöttük, és láttunk - két villanásnyi időre - két kolibrit is, nagyon parányiak, és gyorsak.

Fotók is lesznek, most lemegyünk az óceánhoz, aztán 11-kor indulás San Diegoba, kb 300 km.

A p@x#fđ& T-Mobile, bár ígéretet tett rá, mégsem működik itt kint a telefonom, ami a banki sms-ek miatt lenne fontos, küldtem nekik egy sos levelet, kíváncsi leszek, mire képesek. (Utóirat: három héttel később küldtek egy levelet arról, mit kellene megpróbálnom..., egyébként valami olyasmit, mint amit a helyi T-üzletben a pultossal elvégeztünk).

Az első nap a városban az ismerkedésről szólt. Elballagtunk a metróig, ahol először kártyát vettünk, azt feltöltöttük pénzzel, majd elindultunk a Getty-villa felé. Az út metróval tíz perc, majd a busszal két óra, keresztül a Sunset Boulvard-on, Beverly mellett, le a partig. A tenger melletti pár száz méter felhőben volt, amitől cseppet sem tűnt barátságosnak a környék - valószínű ezért sem jutottunk be a villába de még a kertjébe sem. Ha tömegközlekedéssel érkezel, előre be kell jelentkezni, és a jegyet lepecsételtetni a buszsofőrrel, ezek mindegyike hiányzott. Másik busszal mentünk vissza, amelyik a Pacific Coast Highway-n, a parti úton vitt végig. A szomorú idő ellenére bőven voltak fürdőzők, szörfösök. Elmentünk a Santa Monica Pier mellett, ez egy 100 éves móló, ami mára túlnyomórészt a szórakoztatást szolgálja.

Kettő körülre hazaértünk, aztán én négy órát aludtam, este KFC és szunya.

A városról az első benyomásaink nagyon vegyesek. Az etnikuma, a stílusa, a miliője utcáról utcára, sőt, házról házra változik. Azok közül, ahol mi jártunk, talán Pasadéna, és a Huntington-könyvtár környéke kivétel, igaz, az a módosabb réteg lakhelye, ezért az egységesebb, kertvárosi kialakítás.A többi környéken azonban nehéz eldönteni, lakó-, vagy ipari negyedben járunk-e, mert egy ilyen épületet követ egy másik olyan, de szépségről egyik esetében sem eshet szó. A belváros (ahol a felhőkarcolók állnak - nappal nyüzsgő, este kocsival kihaltnak látszott, igazi életet a parton láttunk.

A második nap programja a Warner Bros. stúdiólátogatás volt, előre kellett jelentkezni, időben megjelenni. Az előző napi tömegközlekedésből okulva kocsival mentünk, ami jó döntésnek bizonyult: az egész várost behálózó highway-k gyorsan odavisznek bárhova, késés csak balesetkor van, mint este hazafelé tapasztalhattuk, az öt sávból a külső kettőt foglalta el a roncs és a rendőr, de fél óránkba telt. .A studioban megmutatták azokat a "városrészeket", ahol a filmek készültek (a ház egyik fele templom a másik fele iskola), azt a hatalmas parkot, melyben számtalan szerelmes részletet forgattak - és alig nagyobb, mint az örvényesi kert. Megmutattak néhány autót (Batman, Tom Cruise) és a nevezetes jelmezeket ( Jóbarátok, Batman, Harry Potter), beülhettünk Phoeboe-ék kávézójába, megnéztük hogyan vetítik egymásra a különböző helyeken felvett képeket. Volt ahol nem volt szabad fényképezni (pl. a Mentalista helyszínén) Sajnos Simon Baker most nem volt ott!

Délután sikertelen próbálkozás a Hantington és az Autry Múzeumban - mert ezek az őrültek 4(!)kor bezárnak! Így marad a kirándulás végére mindkettő. Rodeo drive - csillagok keresése és ismerkedés a parkolási rendszerrel - ára 1 dollár! Este a mólón  legeltettük szemeinket, megáztattuk a lábunkat az óceánban, aztán haza a rettenetes forgalomban. Szinte elképzelhetetlen milyen amikor 8 sávon özönlenek az autók, és állítólag mindenki tudja hová igyekszik.

Azt hiszem, nekünk sosem egyszerű elindulni. Az utolsó 3 hét erősre sikerült, a munkahelyemen a napi túlmunkák, itthon a terasz, az elutazás előtti elintézendők biztosították, hogy csak beszélgetésig jussunk el a csomagolási előkészületekben. Végül kedden este nyolc körül hazaestem, hullafáradtan, mert külső munkán voltunk, és összeraktuk, amit fontosnak találtunk az útra. Még az éjjel hozzáálmodtam pár dolgot, (vagy éppenséggel ki-), aztán reggel hat után jöhetett a kocsi értünk.

Azt mondanom sem kell, hogy a mai napon folyamatosan csörgött a telefonom, de csak akkor tudtam beszélni, amikor Münchenben voltunk. Ott sem hagytam magam korlátlanul...

Ferihegy-2A-ról indultunk, gyorsan be tudtunk csekkolni, alig lézengett valaki a csarnokban, tiszta üresség az egész, nem láttam, hogy mi volt a másikon, a fapadoson, de ez, ami itt, minden várakozáson aluli. A reptéri maffia is jól működik, a kocsinak 5 perce van a behajtásra (sorompó, jegy, minden), ha túlléped, 2000 forint. Az etetőkben horrorisztikus árak, kávé hatér', röhej. Meg az ötszáz forintos víz, amit nem hozhatsz kintről, mert azzal felrobbantod a gépet, vedd meg a security checkin után. Mindig jól járunk ott, hol monopólium van, minél erősebb és hatékonyabb az érdekérvényesítése, annál inkább.

A gépre feljutás zökkenőmentes volt, pedig G jegyén a neve mellett Mr szerepelt, nem vettük észre előbb, de átsiklottak fölötte.

München annál élettelibb. Miután kiderítettük, mi lesz a csomagunkkal (átviszi a Lufthansa), mindezt egy kedves, és kis akcentussal magyarul is beszélő hölgytől a szervízponton, leballagtunk az S-bahnhoz, vettünk egy családi (5 főig) napi jegyet (mert az olcsóbb, mint két vonaljegy oda vissza a városközpontig, csak mondom, átszállás nincs...), és betujáztunk az Isartor-ig. Innen végiggyalogoltunk a Karltorig meg vissza, ennyi kellett a lábunknak a hosszú út előtt, ettünk egy-egy szendvicset, aztán vissza – jót nosztalgiáztunk a nyolc évvel ezelőtti utunk emlékezetes helyszínein, de most nem mentem be az Augusztinusba söralátétet szerezni.

A reptérre kicsit késve értünk, mert elszúrtuk a metrót, így a beléptetés, s csomagellenőrzés, majd fent, a folyosó legvégén az amerikai utasok számára fenntartott részen az újabb ellenőrzés vízumra, veszélyes anyagokra, és már fent is voltunk. Jelzem, itt a harmonikafolyosón mehettünk be, Ferihegyen azok nem voltak használatban, buszokkal vittek ki a kb. 50 méterre álló géphez – ez kinek lehet jó?

A csomagellenőrzés előtt még a doki által felírt injekciót is beadtam, féltem volna beküldeni a röntgen alá. Így nem volt semmi gond.

A gépen végig tűzött a nap, nálunk este van már, nekünk lassan telik a nap, négykor indultunk Münchenből, és éjjel egykor, ottani idő szerint este 7-kor szálltunk le. Mire kieresztettek, (a bevándorlási hivatal nemigen foglalkozott velünk), és felvehettük a kocsit, addigra 9 óra lett, és volt tíz, mire a szállást is elfoglaltuk. AZ út egyébként kicsivel több, mint 13 órás volt, közben elláttak kajával is, itallal is, de aludni nem tudtunk - G talán egy fél órát, én semmit.

A kocsit kiadó Mariával jól elbeszélgettünk, mutatott három kocsit a prospektusban, megkérdezte, OK? hát persze, köztük volt az ESCAPE is, amit lefoglaltam. Aztán kivitt a parkolóba, két kulccsal a kezében, az egyikkel megvillantotta a Fordot, a másikkal egy Jeepet, és megkérdezte, melyiket szeretném - naná, hogy a jeepet.

Az automata sebváltóval való kezdeti nehézségek után csak eljutottunk a szállásra, kellemes, nagy szoba egy amerikai stílusú motelben, méretes fürdőszobával. Angliában kettőt kihoztak volna ezen az alapterületen.

Elengedtem pár levelet, amit a repülőn már megírtam, aztán beestünk az ágyba, és aludtunk reggelig - dacára a tízórás időeltolódásnak.

Ekkor adott volt két dátum, a Los Angelesbe érkezés, és az onnan visszaindulás dátuma, kellett egy autó, és egy jó útiterv, merre is töltsük el ezt a húsz napot.

Az autó volt a leggyorsabb, a sokféle ajánlatot böngészve feltűnt, hogy a kisautókhoz (Micra, Corsa) nem adnak GPS-t, hanem külön kell fizetni, a  nagyobbakban pedig benne van, a két ár között GPS-szel együtt még tíz százalék sincs a különbség (és volt, ahol a nagyobbik javára!), így nem az általunk bérelni  szokott kategóriából válogattam. (Mert a GPS kell.) Felmerült, persze, hogy azt is megnéztem, mit kóstálna egy olyan amerikai cirkáló, Cadillac vagy más, de hamar elvetettem - pusztán anyagi okokból.

Végül egy Ford Escape mellett döntöttünk, véletlenszerű rábökéssel az Alamonál.

Los Angelesből indulunk, aztán délnek, végig a tengerparton San Diegóig, majd Phoenix a sivatagban, utána fel Coloradóba, Page városa a Glen Powell Damnál, innen Springdale (Utah), Las Vegas, Los Angeles. Több variáció volt, végül itt is győzött a természet: több sivatag és kanyon, mint város. Még tegnap is alakítottunk egyet, lerövidítve a phoenixi tartózkodást, és megtoldva a Grand Canyonit. A szállásokat a booking.com-on találtam - egy kivételével.

A július 4-ét Phoenixben töltjük, ezt törekedtünk nagyvárosban átélni.

A tengerparton most jó idő van, 25-26 fok, de a sivatagban helyenként 44-et mond a jövő héttől. Hááát...

Azért igyekszünk látni, amit lehet. Víz, zárt cipő, telefon - és könnyű túrák a lábam miatt, bár várakozáson felül gyógyult a műtét után. Azt hiszem, majd csak kint fogok már írni, addig igyekszem a kollégáimat felkészíteni amire csak lehet, de majd úgyis beüt a mennykő...

Új rovatot indítottam, volt ilyen a freeblogon is.  Ott nem sok sikerrel, legalábbis egyetlen visszajelzés sem jött, hogy valaki eljutott-e odáig, hogy észrevegye. A címe Tadamm, és jobboldalt lelhető fel. Ide olyan mondatokat teszek fel, amelyek szerintem jól jellemzik a kort, amelyben élünk, úgy kell nekünk. Nem azért vannak, hogy vitatkozzunk velük, elég, ha én egyetértek, vagy valamilyen szempontból jónak, érdekesnek, jellemzőnek találom. Nem ígérem, hogy napi frissítés lesz, ez az eseményektől és az időmtől is függ.

És itt lejjebb a régiek lesznek felsorolva, nehogy lemaradj valamiről:

2013. 06. 18.

"Itt nem a devizahitelesek megsegítéséről, és nem is a bankok profitjáról van szó, hanem egy potenciális bankpánik lehetőségéről (amely szélsőséges esetben akár államcsődben is végződhet)" - olvasható Szász Károly a Kúria tanácselnökének írt május 31-ei levelében.

2013. 06. 17.

"Tehát Csehországban belebukik az egész kormány abba, hogy a miniszterelnök kabinetfőnöke a párt belső ellenzékével ledumálja, ha lemondanak képviselőségükről, akkor kapnak vezető posztokat állami cégekben. Magyarországon pedig a nyílt korrupció ellen se nyomoz az ügyészség. Jöjjön el a Csehországod!" (http://magyarinfo.blog.hu)

2013. 06. 12.

"...az állam erőszakszervezeteinek fellépését dokumentálni nem ördögtől való, legalábbis szerintem egy jogállamban jogkövető magatartást tanúsító közegét nem az, ha pedig közegünk eltér a jogkövetéstől, akkor meg egyenesen kívánatos tudósítani róla vizuálisan is." Varanusz.hu, az új sajtótörvény apropóján.

2013. 06. 08.

"...aszongya az újság, hogy a poltpéteri ügyészség nem talált vizsgálásra alkalmasnak semmit a trafikmutyis beadványokból.  Igen, ezt úgy kell érteni, hogy szerintük a beismerő vallomással felérő hangfelvétellel sem kell piszmogni. Lárifári. Úgy kell tenni, mint jókereszténynek a templomban, vagyis mintha mise történt volna."(Varanusz.hu)

2013. 05. 14.

"Érdekes ez a mi magyar „ellenzéki értelmiségünk, (...) be vannak zárva abba a magyar mentalitásba, amit épp most akarunk megváltoztatni. És ezt a bennük élő káros, haszontalan mentalitást éppúgy igyekeznek elhazudni, mint a Fidesz – csak épp más szlogenekkel leplezve. Ahogy igaz a régi, még 1946-ból származó mondás: „Kis nép vagyunk, nekünk csak egy csőcselékünk van.”, úgy igaz az is, hogy nincs két külön mentalitású szellemi elitünk se." (Progressziv.blog.hu)

2013. 05. 13.

"Mi ugyanis csak annyit kérdeztünk, hogy mi a (Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit) Zrt. e-mailcíme, de erre rögtön azt a választ kaptuk Légrádi Petra gondolatolvasó marketing és kommunikációs vezetőtől, hogy „[a] dohánytermék kiskereskedelmi jogosultság átengedésére kiírt nyilvános koncessziós pályázat nyertes és nem nyertes pályázati anyagaira vonatkozóan elmondható, hogy mivel nem minősülnek közérdekű adatnak, a betekintés nem lehetséges”. Így tehát megvan az első olyan adatigénylésünk, amelyet már a benyújtása előtt megtagadtak." (Atlatszo.hu)

2013.05.06.

"Tarlós Pista gondterhelten hallgatott. Egyedül annak örült, hogy még nem találták fel a gondolatrendőrséget. Mert most az járt a fejében, hogy ennek itt mellette, milyen hülye kívánságai vannak. És ki tudja, holnap mi kell majd neki: futballpálya, égő csipkebokor, tán még valakinek az asszonyát is privatizálná. " (http://fsp.nolblog.hu)

2013. 04.30.

"Az a baj, hogy a magyar tudomány felkent művelői, az akadémikusok, ebben a fura fénytörésben ostoba tahóknak látszanak. És nem csak az utcanév verdikthez asszisztálók, hanem a sunyítók is. Mert sunyít, aki néma." (Annyátok a tamlanelkuliszek.blog.hu-n)

2013. április 26.

Mindent benyelünk, szépen kitalálták ezt. Csak reménykedni lehet, hogy a fiatal generáció nem ezt tanulja el, és főleg nem ezzel fogja azonosítani a keresztény meg a konzervatív elveket. (Timargabor a kard.blog.hu-n)

2013. 04. 17.

"A magyar: szolganép. No, nem „genetikusan”, ahogy egy szerencsétlen aggastyán a közelmúltban mondta, nem, dehogyis! Nincsenek „genetikusan szolga” népek – de igenis: vannak olyan történelmű népek, amelyeknél öröklődött és rögzült egyfajta „úr-szolga viszony” a közgondolkodásban.  Magyarországon hosszú évszázadokig a szolgaság volt az egyetlen, széles körben elterjedt és „mindenkit elérő” modell, amely meghatározott mentalitást, viselkedést, szocializációt és értékrendet." (MoinMoin a progressziv.blog.hu/-n)

2013.04.13.

"A rendőr továbbra is hatalmi tényező az utcán, de a vákuumot kihasználva felnőttek mellé a közterület-fenntartók, biztonsági őrök, fasiszta paramilitáris alakulatok, békemenetek, amelyek a folyamatos agressziót képviselik a honpolgárokkal szemben." (HaFr a http://hafr.blog.hu/-n)

2013. 04.12.

"...a zászló ugyan luxus (abban alszik lassan a koldus is, de sebaj, tények, találkozunk mi még), és akinek luxus (luxus na, mint a cigi), annak adnak majd ők. Nem kenyeret, nem tejet, hanem zászlót. És majd üldögélnek a zászlóval a korgó gyomrú emberek, és egyszercsak fehér lovon bevágtat az autonómia, kardján Gyurcsány Bajnai Ferenc Gordon egységes baloldali fejével. Akkor majd fut az oláh, az avar, a rác, a szlovák, s jön a magyar, jön, jön, mint szélvihar s felheccelt medve a Hargitán. Zászlóstúl." (Turulossy Slomó a http://paravanportal.eu-n)

2013. 04.10.

"Lófaszt proxy izék meg mifene, Lázár János egy utolsó, nulla, hulladék, gátlástalan, gazember, a lézerblokkolójával és minden rohadt, cinikus cimborájával egyetemben. Ha tízezren leírnánk ezt, vagy hasonlót és nem trükköznénk mindenféle proxyval meg trükkös, jópofa beírásokkal, ha kimennénk tüntetni, ha nem csak szájkarate hősök lennénk, nem itt tartanánk." (Alonee a http://varanus.blog.hu/2013/04/11/lazar_abcug_kommentelok egyik hozzászólásában; rajtam ne múljon, ez már kettő).

2013. 03. 20.

"a kapitalizmus (már) nem azt jelenti (itt, Európában), hogy kizsákmányoljuk és elnyomjuk a munkásságot – sőt, ha kell, még közéjük is lövetünk. A mai, modern kapitalizmus nem az a „fantom/rém”, amely ellen az alternatív-balos közösségek harcot hirdetnek. A mai, européer kapitalizmus ugyan (természetesen) hatékonyságpárti, ám ugyanakkor tisztában van azzal a ténnyel, hogy az igazi hatékonyság alapja dehogyis az elnyomás, hanem az együttműködés és a teljesítményverseny egyensúlya.   ....

... A választók egyes csoportjai ugyanis sokkal nagyobb ellenséget láttak (és látnak ma is) az „ellenpárt” táborában, választóiban és politikusaiban egyaránt, mintsem hogy belátnák: nekik magyar választópolgároknak sokkal több közös érdekük van egymással, mint akár a saját pártjukkal." (Cincinnatus a progressziv.blog.hu-n)

2013. 03.15.

"Az egy nagyon jó és reménykeltő dolog, hogy az ország ilyenkor zsigerből összefog, önszántából megszervezi a menedékhez juttatást, kalapot le előttük, ahogy az erejüket megfeszítve, fáradtan, kimerülten is dolgozó, mentő hivatásosok és önkéntesek előtt is! Igaz, hogy erre, és az irányításukra választottunk vezetőket - akik ugye senkit nem akarnak az út szélén hagyni, és ezt most szó szerint kéne betartani." (Timargabor a kard.blog.hu-n)

2013.03.15.

"Az abszurditás kategóriájába tartozik, hogy az alkotmánybíróság az alkotmányt vizsgálhassa" (Orbán V. Brüsszelben)

2013. 03. 14.

És a kormány hatalmasat téved, amikor azt hiszi, hogy intézkedései csak a külföldi óriáscégeket érintik: ez a totális kiszámíthatatlanság egy olyan általános félelmet teremt az országban, mely a hazai tulajdonú kis- és középvállalkozásokra is megint csak kihat. Látható, hogy ez a szektor is teljesen tetszhalott állapotba került mostanra Magyarországon. Senki nem ruház be és nem bővül, mert nem mer és nem is tud tervezni. (véleményvezér.blog.hu)

2013. 03. 11.

"Megértem én, hogy nagy a tét, hiszen tényleg évekkel ezelőtt eredményt hirdettek már a jobboldalon, és a bűnszervezet élére engem állítottak, megismertették a nevem az országgal, leköptek, megrugdostak, és a végén lehet, hogy elszáll az egész a nagy büdös semmibe egy érzéketlen kaposvári bíró miatt, aki nem képes haladni a korral, akinek holmi jog fontosabb, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szilárd rendje! Ki ne értené a jobboldalon fortyogó indulatokat!" (Fapál László, http://viszkisdoboz.blog.hu/page/1)

2013. 03. 10.

"A felsőoktatásba jelentkezők száma tovább csökkenhet idén, a forráskivonás pedig jelentős minőségromláshoz vezet. Ezzel pedig a vállalati vezetők is tisztában vannak. Beruházás márpedig nem jön olyan országba, ahol a kormányzat egyértelműen humántőke-ellenes politikát folytat." (madware666 az egyenlito.blog.hu-n)

2013. 03. 08.

"Vajon az a Selmeczi Gabriella vagy a vele pr-nápolyit kínálgató Kocsis Máté (a Parlament rendészeti bizottságának vezetője), akit megrémít a kartonlapra írt „alkotmányosság” szó, nem érzi problémásnak, hogy egy volt maffiózó és gyilkos védelmezi őket a jogállamért felszólaló fiatalokkal szemben?" (Pézsma a http://pezsma.blog.hu-n)

2013. 02. 25.

" akik ma elmentek, azok közül számosan vissza is fognak majd térni, ha megérett a helyzet egy „nyugatizált Magyarországra”, ha Magyarországon már olyan rossz lesz, hogy az emberek – a szavazók – nagyobb része már akár az értelem szavára is kész lesz hallgatni…" (Moin Moin a progressziv.hu-n)

2013. 02. 22.

Szegény és sikertelen állam az, amelyiknek már az államadósság csökkenés víziója sincs meg, úgyhogy lárifári, ne terheljük a világot, a pénzpiacokat a szakmai alapú valósággal, mert a töküres államkassza zörgetésével elüldözni az illúzió pillangót Álomföldéről hazafiatlan cselekedet. (Fabius a Varánuszon)

2013. 02. 19.

De nekünk talán nem kéne elfelejteni, hogy a most tüntető egyetemisták és középiskolások nem felhasználható vagy tetszés szerint anyázható eszközök, hanem elsősorban a gyerekeink. Akik (...) éppen most állnak ki a jövőjükért.

Mondjátok kedves mindenoldaliak: ha ti velük szemben sem vagytok toleránsak, akkor kivel szemben lesztek majd hajlandóak annak lenni?  Ők a mellékelt ábra szerint mindig minden regnáló hatalom szemében az anarchisták lesznek, tökmindegy Gyurcsány, Orbán vagy a vonagábor.

De ha mi, a társadalom felnőtt tagjai nem állunk ki mellettük oldalfüggetlenül, akkor ki fog, kedves korfán nyüsszögő, tömeges kivándorlásmutató fölött depiző felebarátaim? (Fabius a Varánuszon)

2013. február 18.
"Az oktatásban arra tanítjuk az embereket, hogy ne hagyják magukat mások által elnyomni." (Sonia Sanchez amerikai írónő egy interjúban)

2013. február 17.
 ...egy olyan országot hagyott itt, amelyben mindennapos lett a már-már felfoghatatlan szegénység, amelyben minden teljesen bizonytalan és esetleges lett, és amelyben csak egy maradt bizonyos: a társadalom minden pórusában, véráramában, eresztékében megtelepedő, lassan, de feltartóztathatatlanul mérgező, munkáló fasizmus. Egy sötétbe borult hideg, hazug hazát hagyott itt.  (Bächer Iván Faragó Vilmos emlékére, NOL)

2013. február 8.

A mult századeleji irodalom felismerte például a hálásan kiaknázható helyzetet: az alulról, kivülről jöttnek lázadását a fennálló keretek ellen, de megelégedett azzal, ha kijátszhatta a jót, az újat a rosszal, a régivel szemben. Csak három realista genie merte levonni a végső következtetést: a feltörekvő, bármennyire igaza van, ellenszenves, mert csak ellenszenves tulajdonságai vihetik felfelé. Julien Sorel, Rebecca Sharp és Heathcliff betolakodtak a családba, amelyet aztán önzőn és kegyetlenül felhasználnak céljaikra, szabadságvágyuk csak uralmi kedvüket takarja; mintha példáznák, hogy minden ügyet, a népét is, csak az aljasok segíthetik diadalra." (Halász Gábor, Nyugat, 1941. 1. szám, az Üvöltő szelek kritikájában).

2013. január 27.

" Mivel nagy csodálója vagyok a női nemnek, imádom, amikor a matriarchális társadalmi berendezkedésért kardot rántó amazonok a szent társadalmi küldetésükről, az anyaságról megfeledkezve belebeszélnek a politikába, amit a férfiak évezredeken át egész jól irányítottak.Különben ugyanis nem lennénk itt, az emberi civilizáció már nem létezne." (Sótonyi József, http://szolganemzet.blog.hu)

2013. január 25.

"Azonnal visszatérünk a normális állapotokhoz, mihelyst bizonyosak leszünk abban, hogy mi is a normális." (Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak)

2013. január 14.

Az egyik oldalon tehát ott áll az a szegénység, melynek nem mindig van köze az egyén moralitásához, de morálisan mindenképpen romboló. A másik oldalon ott van a bűnüldözés hiányos, vagy felemás kommunikációja. Amikor ebben a rendszerben megjelenik az a kommunikáció, ami bűnözést rátolja a szegényekre, és megjelöl egy csoportot, akit ezért utálni lehet, akkor csak gennyed a helyzet. Erősítve a társadalmi pánikot és az előítéleteket. (Simay Endre István alias Andrew_s, endresy.blogspot.hu)

2013. január 10.

"...az egyre rosszabbul élő, egyre kevesebb számú adófizetőnek kell eltartania az egyre több, relatíve egyre jobban élő nyugdíjast. Eközben a potenciális adófizetők elhagyják az országot, mert semmi reményük nincs abban, hogy nekik valaha legyen nyugdíjuk." Vágó Gábor LMP

2012. december 15.

"...a szöveg nyitánya Deutsch Tamás-paródia, finoman invokálja az EP-képviselőtől megszokott hangnemet, ezzel elhelyezi magát abban a közéleti kontextusban, amely a költő megszólalás közegét szolgáltatja. Másodszor: figyeljünk fel a rímek és ritmusok klasszikus játékaira: az előbbiek hol tisztán zengenek („vagy – az – fasz – buzdíthatsz” vagy a vers végén a játék a „te” szócskával), hol teljesen hiányoznak vagy épp kancsalok; a jambikus lejtés alkalmanként szétesik, másutt megint összeáll. Zilált közviszonyaink poétikus leképezése, a világ valódi írói megérzékeltetése. Harmadszor pedig érdemes az ószövetségi vonatkozásokat is észrevenni: a zsidósággal amúgy is sajátos viszonyban álló költő a gondolatritmusokban, az alliterációkban, az ismétlésekben, a bibliai átok-formulák felidézésében, a szöveg szerzőségének büszke vállalásában (mint Dávid király) – mind-mind a héber Biblia erős hatását fedezhetjük föl." (Kálmán C. György elemzése Bayer Zsolt költeményéről)

2012. december 13., a bőség zavara

"A kétharmad birtokában egyes jobboldali megmondóemberek, akarnokok és karrieristák úgy érzik, szabad a pálya, mindent lehet. Amit én látok, az nem más, mint hogy a jobboldalon belüli érdekközösségek harcolnak egymással, szinte maffiaszerűen. A második Orbán-kormányban ugyanis nincs olyan formátumú kulturális vezető, aki meg tudná ezt akadályozni, irányt tudna szabni. L. Simon Lászlót a jobboldalról nyírják ki. Már nagyon elegem van abból, hogy az úgynevezett nemzeti, polgári oldalon nekem mindent le kell nyelnem, csak azért, mert nemzeti. Hogy egyfolytában elnézést kell kérnem, ha valami nem tetszik, különben rám sütik, hogy nem vagyok eléggé magyar, meg tolnak át a baloldalra. (...) Elegem van tehát a Julianus barátokból, a Wass Albert filmekből. Elegem van a fércművekből. Művészetet szeretnék látni."  (Szörényi Levente)

2012. december 13.

"...elképesztőnek tartjuk, hogy egy magát elsősorban keresztényként definiáló, a modoros szenteskedésben kétségtelenül élenjáró politikus egy ilyen helyzetben ne legyen képes szembenézni azzal, hogy tette erkölcsileg vállalhatatlan.Mostanra azonban legalább ilyen fontos az a kérdés is, hogy hogyan reagál a magyar szellemi élet erre a minősége és erkölcsi helyzete szempontjából meglehetősen szimbolikus ügyre." (Véleményvezér)

2012. december 11.

“Itt politikusok vannak a Parlamentben, a politikusoknak pedig a saját álláspontjukkal kell azonosulniuk.” (Budai Gyula)

2012. december 10.

Tartós alkotmányt úgy lehet csak elképzelni, hogy a politikai közösség egészének az értékeit fejezi ki: olyan végleges alkotmányt kell megalkotni, amely egy modern, élhető, versenyképes Magyarország közjogi alapzata és szabadságjogainak foglalata évtizedekre. Ehhez pedig nyilvánvaló, hogy egy olyan eljárásmódra van szükség, amely biztosítja, hogy az Alkotmányt tisztelő jobb és baloldal közös műve legyen. (Majtényi László)

 2012. december 9.

A miniszterelnök víziója az önfenntartó felsőoktatásról mintha programmá kezdene válni. Persze lehet, hogy úgy gondolja: nem is kell felsőoktatás egyáltalán, legalábbis az államnak mintha nem lenne érdeke, hogy legyen. És hát nem tudom kihagyni, bocs: az önfenntartó profi futball mintha nem lenne kormányzati cél. (Timár Gábor a kard.blog.hu-n - Ko

Az első a vízum. Olyan sok marhaságot lehet hallani, és nyilván annak, akit végül mégsem eresztenek be, nem marhaság. Én elolvastam az interneten mindent, amit a vízumról írtak, még a 400Ft/perc díjú telefonjukat is felhívtam (gazdag ország, és nem szégyenlősek), hogy biztos legyek a dolgomban. Végül ma semmi mást nem kell tenni, mint regisztrálni az ESTA honlapján, kitölteni az űrlapot az útlevélszámtól az utazás céljáig, majd befizetni a fejenként 14USD-s díjat (amiből 10 visszajár, ha elutasítanak), és várni két-három napot. Nekünk másnapra megvolt a jóváhagyott státusz, így kezdhettem a szervezést. Március közepe volt.

Legalább egy hétig kutattam a neten, hol, hogyan lehet repjegyet venni. Az ára egytől tízig terjedt, ahol az "egy" kb. 200.000 Ft/főnek felelt meg oda-vissza. Ami érdekes volt, hogy június végén egy hétközi napon az ár egyszerűen a duplájára emelkedett egységesen, minden cégnél... Ezért aztán az eredetileg tervezett szombati indulást - egyeztetve a főnökeinkkel - előrehoztuk az utolsó "olcsó" napra. Nekem mindegy volt, de G főnöke majd egyszer benyújtja a számlát azért a három napért :)

Végül a talán legtriviálisabb helyen vettük meg a jegyet, a Neckermannál. Kb. tíz percbe telt, abszolút olajozottan működött minden, csak az útlevél kellett hozzá. Közben megkérdeztem a hölgyet, tudnak-e segíteni a szállás, autóbérlés, programok lefoglalásában, de a válaszból kiderült, hogy ilyen típusú úthoz nem rendelkeznek jobb lehetőségekkel, mint amiket én elérhetek egy-két szállásfoglalásos oldalon történő regisztrálással. Így nem maradt más hátra, mint a már korábban is használt venere.com és a booking.com, valahogy az utóbbi győzött, talán több volt az ajánlat, talán több volt az olyan, amelyiket nem kell foglaláskor kifizetni?

A repülőjegy egyébként fura hibrid: United Airlines müncheni átszállással odafelé, Lufthansa frankfurti átszállással visszafelé. Mindkettőnél kb. öt óra várakozás az átszállásra - éppen annyi idő, hogy kimenjen az ember a városba. Ha akar.

A nyári utunkról egy külön (többek által ismerhető) blogban számolok majd be:

http://felkereked.blog.hu/

Indulás: június utolsó hetében!

Lám, még egy költői játék a József Attila-i mintára.

Kovács András Ferenc:

Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!

Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
    se bű,
    se báj.

A mennybolt menten rámborul:
nem éltem jól, sem jámborul,
    csupán
    bután.

Mint kínon égő ékezet,
lobog világom: létezek!
    Enyém
    e fény!

Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
    serény
    erény…

Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt,
    ha kell,
    ha nem?

Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
    iszony.
    Bizony.

Magamnak túl nehéz terű
vagyok – nem vált meg vers, se bű,
    se báj.
    Sebaj.

Vannak az embernek nagy álmai. Olyanok, amelyeket éveken, évtizedeken keresztül dédelget, aztán... mindig azok a körülmények.

Régóta tervezzük G-vel, hogy közös álmunkat teljesítve Új-Zélandra utazzunk. Figyeltük a hirdetéseket, az útleírásokat, regényeket és útikönyveket szereztünk, megnéztük, milyen hosszú a sziget, hol vannak a repülőterek, hogyan lehet oda repülni. És gyűjtögettük a lelkiek mellett az anyagi hozzávalókat, hátha egyszer elindulhatunk. Már többször nekivágtunk a konkrétabb tervezésnek is, de mindig visszariadtunk. A végső lökést az adta, hogy amíg nyugdíjasok nem leszünk (ha leszünk), nem mehetünk akkor, amikor ott virul a természet, hanem csak nyáron, amikor ott a téli hegyekben gyönyörködhetnénk. Ez, és más okok alapján tettük félre az álmokat, és új úticél után néztünk.

A figyelmünket egy utazási iroda hírlevele keltette fel: Denver és környékére hirdetett tíznapos repülj-és vezess utat, egészen olcsón. Aztán, ahogyan az lenni szokott, elolvasva az apróbetűs részeket is, az út már egyáltalán nem tűnt olcsónak, ha hozzászámoltuk a járulékos költségeket (olyan apróságok, mint a reptéri illeték jóval százezer felett, üzemanyag, ilyen izé, olyan bigyó), és szépen a duplájára kúszott az ára. Közben böngészve a térképet, előtűnt Colorado, Arizona, és kezdett megfogalmazódni a gondolat, legyen talán idén az úticélunk az USA. Három verziót dobtam fel G-nek, kb. ugyanolyan hosszúak voltak, de más-más államokat érintettek, volt Nagy-Tavak, Colorado és városlátogatásos is köztük. Az előzetes számítások szerint számottevően az irodai ár alatt ki tudunk majd hozni egy három hetes körutazást, és a rendelkezésünkre álló (utazásra szánt) kereten belül tudunk maradni. (PS: nem léptük túl a keretet, és kevesebb lett, mint az iroda tíznaposa!)

Miután G-vel közösen kiválasztottuk a coloradoi körutat, még valamikor március második felében, kezdődhetett a megvalósítás.

A korábbi években minden nyáron mentünk valahová - és egy kivétellel minden utat saját magunk szerveztünk meg. Igaz, azok itt voltak Európában, a legtávolabbi Izland volt, és pont az volt a kivétel. Ezért volt bennünk némi drukk, hogy képesek leszünk-e innen, interneten keresztül, megszerezni minden szükséges papírt, előjegyzést, foglalást a tengerentúlra - és ha igen, az hogyan fog működni a valóságban?

Az első kérdésre a válasz a határozott igen. Már egy hónapja van vízumunk, repülőjegyünk, szállásunk, autónk, befizetett vezetéseink, minden szépen visszaigazolva, árral, dátum, pecsét, aláírás. Közben beszéltünk olyannal, aki már járt ott, blogokat olvastunk és élménybeszámolókat hallgattunk. Hát erről lesz szó ezen a blogon, a tervezésről és az útról magáról.

Először majd az előkészületekről.