Nem szép város. Alig találtunk be a belvárosba, kínai és arab negyedeken vergődtünk keresztül, mire megtaláltuk. Ezek után a történelmi városrész sem nyűgözött le minket, hát gyorsan átváltottunk a parlamentre,

Utolsó reggelünk, pünkösd hétfő Hollandiában. A Nieuwe Kerk a célpont, tényleg nyitva is van, belépőt szednek, de legalább bemegyünk. A templomhajó hihetetlen hosszúnak tűnik, kétoldalt hófehér oszlopok emelkednek, és választják le az oldalhajókat, napfényben úszik az egész, meglepően világos. Kevés a dísz, az ablakok zöme sem festett, a jobb oldali oldalhajóban templomtörténeti kiállítás, ami, tekintve, hogy ez négyszáz éve egyben a királyi ház temetkezőhelye is, a királyi család története is. A főoltár (katolikus szemmel) hagyományos helyén ott a síremlék, szobrokkal, márvány oszlopokkal, Orániai Vilmos alakjával.

Vilmos volt az, aki élére állt a spanyolok elleni függetlenségi háborúnak (Nyolcvanéves háborúként is ismert), amelynek a vége a független Hollandia megalakulása volt. Joggal veszik körül akkora tisztelettel. A síremléket Hendrik de Keyser építész készítette, és elkészülte óta büszkesége Delftnek. Talán Vermeer is festett róla egy képet, de az vagy elveszett, vagy lappang - feltalálása egy poros padlás mélyén felülmúlná a múltkori lottó ötöst.  A síremléken kétszer is szerepel a herceg: egyszer a koporsója tetején, mint egy ravatalon, lábánál hűséges kutyája, amelyik pár nappal később utánapusztult gazdájának, azóta a királyi ház jelképei között szerepel másszor a síremlék elején ülve, körülötte a dicsősége jelképei.

A kutya felett lebeg a Hírnevet megtestesítő szárnyas alak, amelynek megformálása, és stabil rögzítése több nehézséget okozott, mint a teljes síremlék felállítása, és a költségeket is jelentősen megnövelte. Az alak lábujjhegyen áll, szárnyall, és kétszer is felbukott, mire sikerült stabilizálni - olyannyira, hogy a Delftet 1654-ben félig romba döntő lőporrobbanásban is állva maradt, mint azóta is folyamatosan. A robbanás ereje a templomtornyokon is meglátszik, az Oude Kerk tornya olyannyira kidől, hogy a harangjait nem is merik megszólaltatni, nehogy a hang szétverje.

A síremlék baldachinját fekete márványoszlopok tartják, a négy sarkán pedig Vilmos jellemének erősségeit jelképező négy alak: a Szabadság, az Igazság, a Büszkeség és a Vallás. Monumentális, és lenyűgözően megkomponált emlékmű, amilyen egy országalapítónak kijár.

A Piactéren már pakoltak a régiségkereskedők, nem valami lomira kell gondolni, a kipakolt árú nagy része minőségi holmi volt, az árak, mint itthon... Nagyon szép szecessziós csetreszeket láttunk, sok könyvet, képeslapokat, gyerekjátékokat.

Másnap reggel - miután este örömmel üdvözöltük az otthonival megegyező mintájú IKEÁ-s ágyneműt, és tíz órát töltöttünk benne -, arra ébredtünk, hogy a szállásadónk halkan benyit odalent, és a nappali asztalára teszi a tálcát. A hálószobából nyílt egy kis terasz, körbefogva tetőkkel, udvarokkal, parányiságához képest kényelmesen elfért rajta az asztal, két szék és a nyugágy, kitelepültünk hát, és ott költöttük el a reggelit. Kellemesen járt fent a levegő, a nap még nem volt elég magasan, így elviselhető volt, annak ellenére, hogy már jócskán húsz fok felett volt a hőmérséklet. Tíz óra előtt indultunk el, először a Vermeer-központ, majd a két Kerk volt a célpont.

A Molenpoort felé kerültünk, ahol valaha Vermeer (pontosabban az anyósa) háza állt, amelyben a feleségével és a gyerekeivel élt, és itt festette valamennyi képét. A házat, amikor a katolikusoknak ismét engedélyezték a templomok építését, elbontották, helyén ma templom áll. A házra tábla emlékeztet.

A központ a Piactér túloldalán, a Szent Lukács céh egykori székházában kapott helyet (lásd kerékpáros kirakat az előző delfti posztban). A Céht 1611-ben alapították, és nyolc szakma művelőit fogta össze: fajanszkészítők, nyomdászok, könyvkötők, üvegfúvók, hímzők, műkereskedők, szobrászok és a festők tartoztak ide. A festők is, mint kézművesek, miközben más városokban már művészeknek tartották magukat, és önálló kollégiumot alapítottak maguknak. A céhhez tartozás előjogokkal járt, egyfajta biztosítást is jelentett, és védelmet a városon kívülről erre járó szakmunkások ellen, akik nem árulhatták termékeiket a városban. Ebbe a céhbe jegyezték be Vermeert 1653-ban, dupla összegért, mintha delftinek számított volna: ebből következtetnek arra művészettörténészek, hogy városon kívül (Hollandiában? Itáliában?) inaskodott, bár erről semmi írásos nyom nem maradt fenn.

A központ pénztáránál egy kedves, idős hölgy fogadott minket, lelkesen ecsetelte, mit fogunk bent látni, majd érdeklődött, honnan jöttünk, mit keresünk. Felhívta a figyelmünket, hogy eredeti képet itt nem látunk, mert azok a világ nagy múzeumaiban találhatóak, és vagyonokba kerül az őrzésük, de erre nem is számítottunk.

A kiállítás a technikai vonatkozásokkal foglalkozott, milyen anyagokkal dolgozott, honnan szerezte be, hogyan dolgozta fel az ásványokat, és az adott szín a képei mely részein  található. A következő teremben pedig arról esett szó, milyen szimbólumokat használt, honnan vette, mit fejezhet ki. Itt egy idézet, ami a kiállításon is szerepelt, kiemelve a képből az említett részeket. Mint az éppen olvasott könyvből megtudtam, a kor festői gyakran használtak jelképkönyvet (Cesare Ripa: Iconologia, 1593. Róma, majd 1644. Amszterdam), amelyben fel voltak sorolva tárgyak, helyzetek, elvont fogalmak a mögöttes jelentésükkel együtt - meggyőzően bizonyítható, hogy Vermeer is ismerhette és használta ezt a gyűjteményt, illetve az ebben szereplő jelképeket a képein. Így, szerencsés véletlenként, a kiállítás, és az idézett könyv jól kiegészítették egymást, és erősítették egymás mondanivalóját. Még egy érdekes rész, a perspektíváról.

Mentünk volna a templomokba, de azok vasárnap nem látogathatók, a Nieuwe Kerk hétfőn igen, az Oude Kerk csak délután kettőtől akkor is, így ez utóbbi kimarad. Engem az Újtemplom érdekelt igazán, elsősorban a főoltár hagyományos helyén álló síremlék miatt. Tettünk egy kört a Prinsenhof, Orániai Vilmos régi kolostorból átalakított lakhelye felé, de ezt is csak kívülről lehetett megcsodálni az ünnep miatt (a neten ebből semmit nem lehetett megtudni előre). A palota ma múzeum, és a herceg ellen a spanyol II. Fülöp vérdíjáért elkövetett - sikeres - merénylet helyén a golyónyomok is láthatók, persze nem ez lett volna a fő attrakció. Láttuk a közeli téren a lámpaoszlopokat, porcelánból, több éve sértetlenül. Istenem, hol élünk.

Így maradt a séta a történelmi városmag körül, az egykori falak mentén, fel az Oosteinde-csatorna torkolatánál álló városkapuhoz és felnyitható hídhoz.  Miután mindkettőt megcsodáltuk, és pihentünk egy keveset a csatorna partján, figyelve a vízen zajló forgalmat, kajakokat, kenukat, motorcsónakokat. Amikor elindultunk a Delfte Vlieten lévő kétsávos híd felé, egy nagyobb hajó közelített. A híd végén a sorompók csengetni kezdtek, először nem tudtuk, mi ez, majd gyorsan leszaladtunk a hídról, és a partról néztük, ahogy a hatalmas hídszerkezet a felénk eső parti tengely körül elfordul, és a parthoz simul. A hajók előtt megnyílt az út, lassan átúsztak, és a híd visszaforgott a helyére. Az utat mindkét parton sorompók zárják le, közlekedési lámpával, a járművek, kerékpárok és autók egyaránt türelmesen várták a szabad utat. Ők tapasztalatból tudhatják, hogy ez a nyitás nem tart sokáig.

Nagyszerű, és egyszerű technika ez az elforduló híd, de nekem az emelős szerkezetű, amilyeneket fából régi németalföldi olajfestményeken is lehet látni, jobban lenyűgöznek.

Innen a Botanikuskertbe mentünk, ahol eltöltöttünk vagy két órát, láttunk kakaócserjét meg mindenféle trópusi növényeket. A nagy melegben elpilledtünk, hazasétáltunk, majd egy fél óra pihenő után átindultunk Hágába.

Este még, visszatérve a városba, sétáltunk egyet, vacsora, esti fények, hangulat. Meg ilyenek. Szép város Delft.

Delft városa, szombat este lévén, igen csendesen fogadott bennünket, az utcákon jármű, és sétáló is alig látszott, még kerékpárosból is csak mutatóba akadt egy-egy. A szállásunk egy szép, zöld vizű, nyugodtan csordogáló csatorna partján álló, keskeny ház emeletén volt található, az emeleten és a padlástérben egyszerre - a félemeleti lépcsőfordulóban a teljesen felszerelt konyhával. Házigazdánk elsőként  a kávéfőzőt mutatta meg - ennyire látszhatott rajtunk az egész napos gyűrődés? - majd a többi felszerelést. A zuhany egy nagy szekrényben állt a wc-vel együtt a lépcső mellett, a szekrény két oldala üvegből volt a fény kedvéért, és lamellás roló volt rajta a belátás ellen - ezzel együtt megint csak sajátos élmény volt használni. Más bajunk ne legyen, a szállás egyébként tökéletes volt, egy öreg épület felújítás alatt álló - de már kényelmesen lakható - részébe, kilátással a csatornára, belátással a szemközti épületek lakásaiba. A függöny nélküli holland ablakok miatt sok olyan jelenetet lát a szemlélődő, amiből otthon ki van rekesztve, de ez őket szemmel láthatóan nem zavarja. Engem annál jobban - nem a mi ablakunk, mert ezen, vendégszerető módon van függöny, ha akarom, behúzhatom -, hanem az övéké, a szemközti harmincas szőke cicifixben zajló veszekedése a férjével, a gesztusokból kitalálhatón a "nincs egy rongyom, amit felvehetnék - elkésünk, vegyél már föl valamit" dráma nagyjelenete zajlik éppen.

Első este körbesétáljuk a várost, a főteret, megnézzük kívülről a templomokat, akkor még azt hisszük, másnap megnézhetjük őket belülről is, a magas, keskeny tornyú, van, akit kő madárkalitkára emlékeztető tornyú Nieuw Kerk (Újtemplom) mellett, a Piactéren, el a frissen felújított, zömök, lakótoronyra emlékeztető tornyú Városháza mellett az Oude Kerk (Régitemplom) felé, ődöngünk a csatornák partján, a delfti keramikusok ablakaiban megcsodáljuk a delfti kéket és az öntőformákat, megtaláljuk a Szent Lukács céh egykori székházát, amely kézművescéhhez tartozott Vermeer, és amelyben -mert a ház, amelyben alkotott, elbontatván azóta- ma a Vermeer-központ és múzeum be van rendezve. Látjuk az emléktáblát a szülei kocsmáján, a pompázatosan hivalkodó megyeházát a bajvívó lovag szobrával, kisvendéglőket, más ődöngőket, Gropius szobrát a templom előtt, amelyet hálából az európai jogrendszer nemzetek közti jogrendjének ma is ható kidolgozásáért emeltek, és az egykori mázsaházat, ahol ma vendéglő van a sok százéves falak közt - itt le is ültünk egy kis harapnivalóra, a nap folyamán megböjtöltük. A Ciney-t pedig, komolyan, érdemes volt megkóstolni, gazdag, telt ízű, enyhén gyümölcsös savanyúsággal (ott hátul, alig érezhetően), de egyáltalán nem nehéz sör, összefoglalva kellemes ital.

..

A de Haar kastély sincs messze Utrechttől. Jól ki volt táblázva az út, könnyen megtaláltuk. Hiába a lapos, tökéletesen sík vidék, a sűrű erdők közül csak az utolsó pillanatban bukkantak elő a kapu tornyai. Hatalmas parkolója van, egyetlen fa nélkül.

Belépve a kastély gazdasági udvarára, egy több tíz méteres oldalú térre jutottunk, itt van a látogatóközpont (shop és jegypénztár), és egy kávézó. Nemsokára indult a vezetett túra a kastélyban, szerencsénk volt. A vezetés holland nyelven történt, de kaptunk kis hangdobozt, amelyik ha olyan kedve volt, angolul tájékoztatott minket az adott teremről.

De először a történelemről. A kastélyt az eredeti tulajdonosról nevezték el, a 14. századból, és ez a név maradt annak ellenére, hogy az 1400-as évek első felében a család kihalt. Ekkor kapta meg a Van Zuylen család,és különböző regényes vargabetűkön át meg is őrizték a 19. század végéig. Ebben az időben a kastély már meglehetősen romos volt. Ekkor történt - és ezt az idegenvezető mondta a kastélyban -, hogy az akkori báró, látván, hogy a királyi trónt nem tudja elérni, más elfoglaltság után nézett. Először is, feleségül vett egy Rotschild-lányt, majd ketten együtt kitalálták, hogy a de Haar kastélyt feltámasztják haló poraiból, és egy minden igényt kielégítő, romantikus mesevilágot alakítanak ki a romokon. Felkérték a neves építészt, Pierre Cuyperst, aki addigra már túl volt a Rijksmuseum építésén, és éppen befejezte az amszterdami központi pályaudvar épületét.

A következő 15 évben, elsősorban a grófné családjának finanszírozásában, felépült a hatalmas kastély 200 szobával és 30 fürdőszobával, elektromos világítással és központi gőzfűtéssel. Az idegenvezetés az egyik szárnyra korlátozódik, de ez is jó áttekintést nyújt a belsőépítészetről, berendezésről, és - egy-egy változatlanul meghagyott szoba vagy fürdőszoba révén - a századelő luxusáról.

Nem lehetett véletlen, hogy a szövegláda szinte minden helyszínen elsőként az adott szoba celeb-vonatkozásairól, és arról tett említést, mely világlapok címlapján és mikor szerepelt. A pár a kastélyt a társasági élet számára építette. Minden évben az augusztusi-szeptemberi időszakban töltöttek itt egy teljes hónapot, sok meghívott vendég társaságában.

A vendéglistán Hollywood hírességeitől a világ előkelőségein át számtalan még ma is ismert név található, és a vendéglista összeállításánál külön figyelmet fordítottak arra, hogy akiket meghívnak, azokat külön kérvény nélkül kövesse a bulvársajtó is. Így kerültek minden évben a címlapokra és a társasági rovatokba, ami meghozta az eredményét: lassan irigyelt társasági eseménnyé fejlesztették az összejöveteleket. Ezek hagyományosan ma is tartanak, nem kisebb felhajtással és presztízzsel. Láttuk pl. az ágyat, amelyben Gregory Peck (az idegenvezető magyarázata szerint, ezt még hollandul is értettük, ő volt az ötvenes évek George Cloonyja) aludt pár éjszakát, amikor itt vendégeskedett.

A kastély télire zárva van, majd május környékén megkezdik a felújítást, a takarítást, és az előkészületeket a család itt-tartózkodásának egy hónapjára. Amit lehet, el- és előkészítenek, és nem csak a nemes italokat hektoliterszám, hanem a konyha is üzemel már, hiszen egy hónapig napi öt étkezést kell felszolgálniuk, alkalmanként akár száz főre is. A konyha az akkori kor műszaki színvonalán lett kialakítva, hatalmas, középen elhelyezett sütőkkel és lapokkal, egy párizsi neves konyhaművész javaslatai alapján. Pöpecül néz ki ma is, a külseje változatlan, de belülről felújították és korszerűsítették.

Az ominózus nyárvégi időszakot leszámítva rendezvényekre, esküvőkre lehet kibérelni a parkot és a kastélyt, ottlétünk napján is nagyon készülődtek már, és távoztunkkor megjöttek a hintók is. Nagy felhajtásnak nézett ki, fekete és fehér hintókkal, rózsaszín limókinggel (ezt nem teljesen értettük, minek, de a már ott lévő vendégek gyerekei nagyon élvezték). A főépületben nem lehet ceremóniát tartani, de a hatalmas Tuynhuisban van hely mindenre. A kastély mellett épült egy kedves kápolna is, ezt nem láthattuk belülről, gondolom, a már kész esküvői dekoráció miatt volt elzárva.

Az épületen belül a szobák díszítése egyedi, mindenféle stílusban találtunk burkolatot, a 17. századi (eredeti, hangsúlyozottan méregdrága és védett) flamand falikárpittól a dús ornamentikájú díszítőfestésen át a komor, sötét fa falburkolóelemekkel fedett angol stílusúig. A fogadóterem a kastély közepén dúsan faragott, neogótikus-romantikus, magasba nyúló bordás boltívekkel, szobrokkal.  Az egyik szoba úgy lett kialakítva, hogy a kastélyban lakó (esetleges) szellemet csapdába lehessen ejteni benne - valamit a sarkokról magyarázott, de ebben nem vagyok szakértő, az bizonyos, hogy nem volt a szobában egy derékszög sem. Ki gondolná, mennyi mindenre kell ügyelni egy kastély építésénél.

A kastélyt 135 hektáros park veszi körül. Az építkezés vége felé került előtérbe a környék parkosítása, mire a ház ura kijelentette, hogy ő nem fog évtizedeket várni, amíg megnőnek a fák, és árnyas allékon andaloghat élete párjával. Hol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség, kerítettek több száz huszonöt-harmincéves fát, egy erre a célra szerkesztett masinával kiemelték földlabdástól, és elfektetve átszállították az akkor még csupasz parkba - képzelem a környékbeli parasztok arcát, amikor a fák elvonultak a földjük mellett. A helyükre érve aztán gödörbe eresztették a hatalmas földlabdákat, és függőlegesbe állították a fákat. A báró úr pedig másnap már árnyas úton sétálhatott.

A parkban egyébként angolpark, műrom, rózsakert és szökőkút is van, ahogyan azt a nagykönyv megírja, minden gondozott, ápolt, szép. Rengeteg csatorna hálózza be a parkot, a partokon sétányok, szobrok, padok. Élni tudni kell, mi is így fogjuk ezután.

Kinéztük, hogy Utrechttől alig pár kilométerre található Rijnauwen vára. Nem valami régi dologra, lovagi rablóvárra kell gondolni, ez a 19. század végén épült, az Új Holland Vízi Védelmi vonal (vagy valami hasonló) részeként, hogy távol tartsa az ellenséget. Amikor épült, erre tökéletesen alkalmas is lett volna, de pár évtized múlva gyakorlati jelentőségét veszítette. Ugyan mindkét világháborúban volt némi szerepe, de nem védelmi. Végül 1977-ben megnyitották, mert olyan tökéletes állapotban van, hogy ideális a várrendszer - és egyben az egyedülálló vízi környezet - bemutatására. Arról nem beszélve, hogy a bezártság ideje alatt a nyugodalmas, háborítatlan környezetben felszaporodott az állatvilág, a szárnyasoktól a rókákig, ebből a látogató persze csak a különféle madarakat látja.

Jóval 10 előtt odaértünk, a hasonló nevű kastély parkolójában álltunk le, és innen gyalog közelítettük meg a várat. Gyönyörű fasorban mentünk, el a Teehuis (teaház) előtt, tovább a jelzett kerékpár- és gyalogúton. Jobbra tőlünk egy farmon silóztak, az erős szaga megülte a környéket, balra a kastély lovasudvara mellett mentünk el, amely átalakítva idilli pihenőhelynek látszott. 

A várig nem jutottunk el, mert zárva volt, a pünkösd miatt csak délután nyitott volna ki, addigra mi már árkon-bokron túl voltunk - erre a napra nem ez volt az utolsó fiaskónk...

Sétáltunk még egyet a környéken, a közelben látszottak Utrecht új egyetemi negyedének épületei mindenhol víz, nádas, tökéletes gyalogutak, kerékpárutak, kitáblázva, honnan, hová, milyen messze. Rengeteg madár, béka, de egyetlen szúnyog sem - rá nem jövök, miért nincs ott, amikor nálunk elképzelhetetlen nélkülük a nyári este.

Továbbindultunk de Haar kastélyához - arról külön posztot írok, mert megérdemli, ezért itt átugrom.

Onnan Keukenhofba készültünk, ahol ezt kellett volna látnunk, ha nem zárt volna be - a tulipánok elvirágzása miatt - pár nappal korábban. Keukenhof pedig azt állítja magáról, valószínűleg teljes joggal, hogy a világ legnagyobb virágoskertje. Március 20 után van nyitva május második feléig. Vagy ötven éve egy virág világkiállítást rendeztek itt, és azóta minden évben kinyitnak a látogatók számára. Sajnálhatjuk, hogy nem láttuk, azt hiszem. Egyébként a hatalmas tulipánföldeken sem volt már virág, a zöld és a hagymák még kint voltak, és egy helyen láttunk közvetlen nyílás előtt egy hatalmas táblát, de ott csak minden századik virág volt nyitva.

Úgy gondoltuk, a tengerparton kárpótoljuk magunkat, lévén alig pár kilométerre tőlünk. Negyedóra múlva leparkoltunk egy csendes utcában, Zandvoort végén, egy hatalmas homokdűne tövében. Boldogan megmásztuk, és láttuk, hogy további dűnék sorakoznak előttünk, még legalább kétezer méteren keresztül, és elég fárasztónak tűnt a - zömmel fűfélékkel, de helyenként náddal, sással, vadrózsával benőtt dűnéken caplatni le s föl, így visszaszálltunk.

A part melletti utca végig tele parkoló kocsikkal, az első helyre beálltunk. Kiszállva a kocsiból láttuk alattunk elterülni a hosszú homokos partot, tele emberrel. Bármilyen meleg volt is a levegő, a szél a tengerről hűvösnek tűnt. Levettük a cipőt, és lesétáltunk a partra a napernyők és napozóágyak között. Belegázoltunk a vízbe, először jólesett, de nem volt több 14 fokosnál, így hamar belevásott a lábunkba. A part szokás szerint tele kagylóhéjjal, és, amit még nem láttunk, rengeteg elpusztult, vagy ahhoz igen közel álló medúzával - fehéres, áttetsző kocsonyacsomagok, nem volt bátorságunk megérinteni, de a helyi gyerekek vígan dobálták egymást velük, brrr. Sétáltunk egy nagyot, arra elég volt, hogy a nap  megjelölje a karomon az ingujj végét. Nem csak mi, mások is alig-alig merészkedtek be a vízbe, úszót egyet láttunk mindössze. Mindenesetre nekünk meglepetés volt a homokos strand, bár tudtuk, hogy tengerparti országban járunk.

Delft felé törekedtünk innen, hatalmas virágmezőkön keresztül - szabadtéri virág kevés volt, ami nyílt, kardvirágok, kánák és ki tudja mik ágaskodtak nagyon az ég felé még zölden. Mindenhol víz, és csatorna, kis, felnyitható hidakkal, kajakozókkal, békével és nyugalommal. Üdülőövezet az egész, hosszan mentünk a parttal párhuzamosan, attól nem messze, amíg Hága előtt el nem kanyarodtunk Delftnek. Hat óra felé járt, amikor megérkeztünk a városba, és - kivédve, hogy a gps bevigyen egy, a kerékpárosoknak is éppen szűk sikátorba, majd keringtünk egy jót a csatornák mellett az egyirányú partokon - megálltunk a szállás előtt.

A sztráda Utrecht felé simán járható, majdnem hét volt, mire odaértünk. A szállót alig találtuk meg, bent a belvárosban - ami itt kevésbé a történelmi városmagot, mint inkább a bevásárlónegyedet jelenti. Minden sétálóutca, vagy csak buszoknak, két felesleges kör után beálltunk egy mélygarázsba, véletlenül pont abba, amelyikkel a szállónak szerződése van.

Elhelyezkedés után nyakunkba vettük a várost. Itt nagyon jól jött, hogy majd' egy órával később van napnyugta, mint itthon. A téren éppen pakoltak az árusok, és folyt a piacnap utáni  takarítás. Elsétáltunk a főtérig, ahol elénk bukkant a hatalmas Dómtorony, amelyik az egykori Szent Márton katedrális egyetlen fennmaradt részeként látható a Városháza közelében.

A katedrális több évszázadon keresztül épült, majd az 1600-as években egy vihar összedöntötte a hajó nagy részét. Állva maradt a hátsó része, és a torony. Hatalmas, a felső kilátó 90 méter körül van (teljes magassága 112 m), négyszázhatvan lépcsőfok vezet fel, persze nyitva csak napközben tart. Alul át lehet sétálni, mint egy gigantomániás kapun, s mögötte kis téren áll egy hatalmas, szocreál jellegű, fáklyát tartó vaskos női szobor, (második világháborús emlékmű), mögötte pedig a hajó maradéka, torz keresztalakú, a volt kereszthajóból kialakítva, a főhajó összeomlása után befejezve. A torony ott áll, ahol kétezer éve az első erődítményt a rajnai limes részeként a rómaiak megépítették, és amelyből később Utrecht kialakult.

Továbbsétálva kiérkeztünk az Oudegrachthoz, a Régi Csatornához. Utrechtben, amikor  a kétezer éve még itt húzódó Rajna délebbre kanyarodott, a korábbi medret csatornává alakították, és zsiliprendszeren keresztül, tehát szabályozottan,  vizet vezettek bele. Emiatt az itteni csatornák jelentősen különböznek a többi holland városéitól - a víz mélyen lent folyik, a partjain kikövezett rakpart húzódik, ahonnan raktárak, pincék nyílnak a partfalba. A pincék felett van a város szintje, az utcák és a házak. Ezt remekül kihasználják ma is, mert az alsó rakparton, a régi pincékben vendéglők, trattoriák, görög éttermek, kávézók találhatók, a ragyogó időben a vízig kitelepülve a szabadba.

A szélső asztaloktól alig fél-egy méterre halad a csatorna forgalma, ami meglepően nagy. Kajakok, motorcsónakok, szörfdeszkán álló csáklyások, és kis vizibuszok húznak el, a késői órákban is sűrűn. A motorosok mind villannyal mennek, semmi benzingőz, semmi száguldozás, pedig a kormányoknál zömmel a járművet bérlő turisták állnak. A híd lábánál egy hosszú asztalnál esküvői vacsora zajlik, az ifjú pár a víz felé nézve ül, felettük pár méterrel kerékpárok sokasága támaszkodik a korlátnak, tán csak nem ők is azzal jöttek? Kitelik tőlük, a kerékpározás számunkra elképzelhetetlenül bevett közlekedési mód, a pár nap alatt a templomtornyok kivételével nem lehetett spontán képet ellőni úgy, hogy ne legyen rajta egy bringás.

Egy görög vendéglőt választottunk, azon az alapon, hogy rengetegen ültek náluk, hely sem volt, de mire leértünk a lépcsőn, éppen felálltak egy kétfős asztaltól. G salátát kért, én egy vegyes halakból készített mártásos kaját - kifogott rajtam, akkora adag volt, a mártás valami zöldfűszeres-kapros tejszínes mártás volt, a vegyes jelző pedig legalább ötféle halat, fehér húsútól a vörösön át mindenfélét, természetesen szálkamentesen.

Amíg megettük, figyeltük a forgalmat, a le-föl járó csónakokat, hajókat, a kuncsaftra vadászó hajóskapitányt, a legénybúcsúra hajazó fiúcsapatot, a vígan pezsgőző lányokat. A kapitány visszafelé már vendéggel jött, egy negyvenes szőke, jól karbantartott hölggyel, pohárral a kezében. Az élet szép.

A felső rakparton az 1639-ben, a reformáció jegyében alapított egyetem épületei állnak, Utrecht erről is híres város, és különösen az, ha a magyar vonatkozásait nézzünk. Itt járt egyetemre a 17. században Apáczai Csere János, Komáromi Csipkés György, Szatmárnémeti Sámuel, Pataki Tót István, Czeglédi P. István, Tótfalusi Kis Miklós, akik hazajőve a magyar reformáció és kultúra megteremtői, és terjesztői lettek. És a negyven prédikátort is Hollandia váltotta ki a gályarabságból, amelyben az itteni közösségnek jelentős szerepe lehetett.

(És egy OFF: Malonyay Dezső · Rákosi Viktor: Elnémult harangok című - Rákosi azonos című regényéből készült - színdarabjának főhőse, Simándy Pál is az utrechti egyetemről hazatérve vállalja, hogy {Adyval szólva} a valaha színmagyar Magyargarabón útját próbálja állni az oláh áradatnak).

Németalföld egy pápát is adott: VI. Adorján pápát, 1522-23, ő is itt született, neki épült a ma is látható Pápaház, de nem érte meg, hogy hazalátogatva megpihenhessen benne. Ez a pápa közvetlenül következett a Medici-pápa X. Leó után, őt is valaki ellenében, kompromisszumként választották meg. Erős kezű ember volt, korábban a spanyol inkvizíciót is vezette, Rómával ennek ellenére nem bírt. Nem ismerte fel eléggé a reformáció, a kálvinizmus veszélyeit az egyházra, és nem talált hangot a bíborosokkal sem (akik mégannyira sem érezték  a helyzet súlyát). Idegen volt a városban, és őt nevezték pontefice barbaro-nak (barbár pontifikátus), és ez a jelző olyannyira megragadt a bíborosokban, hogy a következő nem "barbár" - értsd: nem római - pápa II. János Pál lett.

Visszatérve a városhoz: a szép, nyugodt és meleg estében sétáltunk vissza a szállásra, láttuk útközben az Agyalós Nyulat (ez nem  a hivatalos neve, és semmit nem sikerült kiderítenem róla, hogy pontosan mit és miért ábrázol a város közepén).

És láttuk a hosszúbuszt, ami olyan, mint egy csuklós busz itthon, de sokkal fiatalabb, és egy csuklós résszel hosszabb. Amikor vagy tíz éve Utrechtben úgy megnőtt a forgalom, hogy a városatyáknak kezdeniük kellett valamit vele, a tömegközlekedés fejlesztése mellett döntöttek, ki érti, milyen megfontolásokból. Dugódíj helyett. Villamoson gondolkodtak, de sajnálták elrondítani a vezetékekkel a várost, az alternatív (alsó áramszedős) villamos sokkal drágább lett volna, így a hernyóbusz mellett döntöttek. A megállók sűrűn vannak és hosszúak, a buszok jönnek időben, a legbelső belvárosban persze lezártak utcákat, ahová csak a tömegközlekedés mehet be, és reggelinél az ablakból csak azon a sarkon (jó helyen kell ülni) több, mint tíz buszjárat egy-egy képviselőjét számláltuk meg. Nem említettem, Utrecht 300.000 lakossal rendelkezik.

Ezzel együtt olyan nagyon nem nőtt a szívünkhöz, valahogy túl harsány és mozgalmas volt, ez persze a mi hibánk.Egy dolog azonban nagyon megragadt mindkettőnkben: Ez a város szimbolizálja azóta is azt a fajta életet, amit dicső politikusaink és mindenkori nemzeti elitünk hosszú időre elvett és lehetetlenné tett számunkra: a gondtalanságot, a felszabadultságot, és a saját életünk urának lenni.

Nyugalmasabb vidékre vágytunk, így reggel hamar elindultunk, irány Rijnauwen.

Elhagyva Hertogenboscht, Amersfoortot ejtjük útba Utrecht felé. Lassan érünk oda, áll a sztráda, hatalmas a forgalom, részben útépítés, részben a hosszú hétvége miatt. Amersfoort  mostanában volt 750 éves, 200 ezres nagyváros, vasúti csomópont. A külső részein átsuhantunk, kertvárosok és lakótelepek váltják egymást, amíg el nem érünk egy csatorna partjára.

A csatorna túlsó oldalán várfal-szerű képződmények, a bevezető úton viszont nincs kapu, csak az út megy befelé. Mivel mindenhol fizetős a parkolás (kint is, bent is), inkább beljebb megyünk. Az utca hamar beszűkül, és előttünk feltűnik egy újabb, épebb városfal, kapuval. Leparkolunk, sok az arab és kínai az utcán, egy kínai gyümölcs-diszkont előtt állunk, a másik oldalon török étkezde az obligát gyrossal. Elindulunk befelé, egyre öregebb házak között. Itt már nincs forgalom, csak gyalogosok mehetnek. Az utcán kedves kávézók, kiülők, a kapu egy hídon áll, és vezet át az újabb védműként funkcionáló csatorna felett. A csatorna falából kiálló kövön középkori ruhás férfi ül, érdeklődve figyeli a vizet.  Az 1687-ben készült 'A megkoronázott méhkaptár' nevű házban kis kávézó, két asztal a járdán.

Öreg házak között ballagunk, eszünk egy chipszet útközben. A belvároson hamar átérünk. A túloldalon megtaláljuk azt a városkaput, amelyik eredeti formájában maradt meg, a csatornát és a mellette bevezető utakat is elzárja az építmény. Előtte kiszélesedő kikötő, mögötte a csendes laguna, szépen nyírt, zsendülő fasorral, zsilippel, és kereskedőházakkal.  A vámőrház rácsos ablakából Medve Úr nézi vágyakozva a napfényben fürdőző vadrózsákat.A falon a város térképe, jól látszik rajta a kettős védelmi rendszer, a csatornák és falak együtteséből kialakított várművek.

A kapunál, ahol bejöttünk, egy hatalmas bika szobra, monumentális és erőteljes, mögötte rozsdás excrementuma, a forgalom egykedvűen kerülgeti a körforgalomban, még, hogy tisztaság van Hollandiában?

(Ezt leszámítva egyébként számunkra -budapestieknek- elképzelhetetlenül igen).

A hosszú hétvégén, hosszú idő után újra utaztunk. G már jóelőre tudta, hogy szabadságot kell kérnie (ebből aztán előre ledolgozás lett), sőt, azt is, hogy hajnalban kell kelni. Valamint, hogy az előrejelzés szerint 17-22 fokra kell csomagolnia, de azt, hogy hová, most nem árultam el, lévén a születésnapi csomag része.

Némi izgalommal indult a reggel, mert a csörgőre beállított órát nem élesítettem, így G-t ébresztette valami rossz érzés  - nyolc perc alatt kellett kint lennünk a lakásból, hát, sikerült, alig maradt itthon valami (az viszont szó szerint fájt az utolsó napon). Innen aztán minden gördülékenyen ment, és G is megtudta, hová s miért megyünk. Csak a kávét, a reggeli megváltó kávét, azt kellett Eindhovenig - Hollandia -, a landolás utánig nélkülöznöm :(

A reptéren kocsiba ültünk, a cél aznapra Utrecht városa volt. Első megálló a vagy 40 kilométerre lévő Észak-Brabanti székhely, s-Hertogenbosch ('a herceg erdeje') volt. A város két dologról nevezetes: az egyik, hogy itt született Hieronimus Bosch 1450 körül, és - amiért mentünk -, van egy gótikus, hatalmas és gyönyörű katedrálisa, a Sint-Jan (Szent János). Boschból semmit nem láttunk, leszámítva két bibliai tárgyú, meglehetősen sötét, és nagyon átlagos képét a katedrálisban, de a katedrális, az elbűvölő volt (alázene).

 A helyén már 1220-ban épült egy román templom, majd százhatvan évvel később ezt építették át, közel a mai méretére és formájára. Mindig lenyűgöz a gótika, különösen pedig a katedrális-gótika. A legszebb és legmaradandóbb katedrális-élményeim Metzhez és Kutna Horához fűződnek, Metzben egy harminctagú kórus próbált, amikor beléptünk, és földbe gyökerezett a lábunk, amíg szállt a hang, a tiszta, áhitattal teli, csodálatos emberi hang. Kutna Hora pedig egyszerűen szép volt, egyik első utunkon G-vel.

 Ez a katedrális túlburjánzóan gazdag díszítésű - kívülről különösen -,  a nagysága ellenére légiesen szárnyalnak a támasztóívek, a templombelső rengeteg teret ad a lélek szárnyalására - amit az orgona hangja csak segít,  fel a pókhálósan bordás mennyezet finom festéséig.

A szentély körüljárós, itt különösen furcsák a szélességi- és magassági arányok. A külső támasztóíveken messziről akantuszleveleknek tűnnek a kis zenészfigurák, a templom élő példája a gótikára oly jellemző társművészeti együttélésnek: több száz kisebb-nagyobb szobor látható a katedrális külsején, mind más, egyedi és kifejező. Huszonötöt nemrégiben pótoltak (savas esők ott is, és homokkő, ugye), van köztük két korszerű angyal is: egyik mobiltelefonál, a másik laptopot tart. A telefonálónak van mobilszáma is (!), hívható, kéréseket gondolom, a hangpostán kell hagyni - vagy röptükben úgyis eljutnak az illetékeshez?

A város piactere hatalmas, a városházán zenélő óra, egészkor lovagi tornát játszik, a piacon hatalmas sátrakban sajtok, virágok, zöldségek és halak, sülve-főve-pástétomban.  Aztán mellékest kerestünk G-nek, Gerry Webernél találtunk, miközben megállapítottuk, idén nem a mi stílusunk lesz  a menő - de azért szívesen fogadtak vásárlás nélkül is.

Körbejártuk a belvárost, a középkori falak egy része is áll még, köszönhetően annak, hogy egyben folyószabályozási feladatuk is van, másrészt az időben történt védetté nyilvánításnak. Hangulatos, kedves részei vannak a csatornapartokon, ezt persze nem most mondom el utoljára ebben a beszámolóban, ahol jártunk, azok a városok mind-mind telehálózva csatornával, hidakkal, fasorokkal a partokon. Mégis, nem csak az első ilyenre való rácsodálkozás okán mondom, hogy Hertogenbosch utcái megmaradnak bennünk. Csend, béke, nyugalom, mosolygás.

A katedrális képei a honlapon ( Interactief/ Fotoreportage)

(Képekkel)

Reggel a szokásos beszélgetős reggeli után tíz előtt a Duomonál vagyunk, nyitás előtt 5 perccel beállva kb 150.-nek. Így az első beeresztésben benne voltunk. A Duomo belseje csalódás, a falak belül is márványból, díszítés, freskó sehol, csak a kupola belsejében. Ott mindjárt az utolsó ítélet Vasaritól. Nem tudom, figyeltétek-e már, de az utolsó ítéletet ábrázoló képeken – és ez így volt már Giottónál a padovai Capelle degli Scroveniben is – a mennyország és a pokol közül mindig az utóbbi van tele élettel, mozgalmassággal, történéssel (és mintha a társaság sem tűnne olyan unalmasnak). Vasari sem látta ezt másképp, látványos, színes, sokszereplős, a Brunelleschi-kupola adottságait, arányait kihasználó freskót készített – már amennyire ez innen lentről, és az oltártól eléggé kiszorított pozícióból látható volt.

A falakon kívül a padló is márvány, aprómintás berakással készült az egész, nagyon látványos.

Kijőve én még bepróbálkozom a kupola alá jutni, de nem lágyul meg a cerberus szíve, elhajt -az olaszokat bezzeg beengedi imádkozni.

Innen útba ejtjük a Signoriát, a teret, ahol Savonarola ( a mai Neptun-kút helyén) megégett bűneiért, megnézzük a császárszobrokat és Cellini Perseusát, kicsit sajnálkozunk – mert ki kell hagynunk -az esti André Rieu-koncerten, ami ingyenes és a téren már állítják a színpadot hozzá, végigsétálunk az Uffizi udvarán, megállapítjuk, a mozdulat-művészek nem sokat változtak hét év alatt, csak Mona Lisa vett ki mára szabadnapot, felmegyünk a Ponte Vecchióra, ahol már rég nem az aranyművesek, hanem az ékszerkereskedők tartanak üzletet, a portálon és az üzlet berendezésén messziről látszik a megcélzott közönség (pénztárca-vastagság szerint osztályozva), azért kinézünk ezt-azt, majd megnyugodva továbbállunk a Santa Maria del Carmine templom felé.

Itt van ugyanis a Brancacci-kápolna, a már látott, de feledhetetlen freskóival, a Masolino-Masaccio-Lippi alkotóhárma által készített művekkel. A freskókról meg nem mondanánk, hogy a XIV. században készültek, legalábbis Masaccio műveiről. Képei tele vannak érzelemmel, szerkesztése a középpontra irányítja a figyelmet, Masolino sematikus ábrázolásival összehasonlítva szembeszökő a különbség. Masaccio halála miatt befejezetlenül maradt a Szent Péter a proconzul előtt című freskó, amelyet Lippi fejezett be évtizedekkel később, firenzei épületeket festve a háttérbe, a képe tele izgalommal, feszültséggel.

A Pitti-palota felé vettük az irányt. Bent már körülnéztünk, most nem akartunk bemenni a képtárába – amelyik egyébként érdemes a látogatásra, hanem a kertjét akartuk meglátogatni. A kertet, amelyik egyike Firenze nagy, egyben hagyott, gondozott főúri kertjének.

A Pitti palota a nagyravágyás, és a forgandó szerencse jelképe is lehetne. Nevét arról a bankárról kapta, aki elkezdte az építését, megmutatni szándékozván, hogy az ő gazdagsága, családjának hatalma is van akkora, mint a Medicieké. Száz évvel később a Mediciek megvették az elszegényedett (csődbe ment) leszármazottaktól a befejezetlen épületet, és befejezték azt, sőt, a család bele is költözött, majd utánuk Firenze mindenkori ura lakta. Ma a palotában több állandó kiállítás is található. A műkincsek között Botticellitől Rafaellóig sok érték található, ezek a Mediciek, illetve a Habsburg-Lotharingiai ház gyűjtéséből valók. Van ezenkívül kosztümkiállítás, ezüstművek, kincstár, modern képtár, stb.

A kert. A kert a palota mögött kezdődik, a hátranyúló két épületszárny között, a műbarlang két oldalán vezetnek fel az udvarról a lépcsők a rendezett díszkertbe. Feljebb haladva a díszkertet felváltja a sétányok és ligetek sora, a Ciprusok sétányát, amelyik több száz méter hosszú, és szobrok szegélyezik, az 1600-as években létesítették. A kert több, mint kétszáz éve nyitott a közönség előtt. A park felfut a Boboli-domb oldalára, egészen annak tetejéig, ahol kis rózsapark fogad, kilátás a toszkán dombokra, villákra és olajligetekre, valamint az Orangerie-ben egy porcelánkiállítás. Sevres-i, bécsi, meisseni és cseh porcelánok vannak kiállítva, itt láttam egy olyan kagylókínáló állványt, amelyből kiderült számomra, Sevres-ben is tudtak finom, könnyed, elegáns porcelánt készíteni (mert a többi kiállított edény a birodalmi nagyságot, a gloryt volt hivatva jelezni, formájával, díszítésével egyaránt).

A jegyünk még egy kertre szólt, amelyik a Bobolitól az Arnó felé esett, így arrafelé mentünk vissza a városba, a Biardini-palota parkján keresztül. A Mediciek számára 1590-ben épült Fortezzán (erődítményen) keresztül lehetett átmenni a palotához. A kert a Boboli-domb város felőli oldalán épült, tele lépcsővel, hortenziákkal, szobrokkal, vadregényes ösvényekkel, patakkal, évszakokra osztott virágágyásokkal, pihenőkkel, és a belépéskor Firenze panorámájával a lábunk alatt.

Már erősen csatlakozásunk volt egy kávéhoz, és leülve megállapítottuk, meg is éheztünk .Egy modern kisvendéglőt választottunk, a teraszon nem volt hely, hát bementünk, meglepő dekorációja majdnem megfutamított bennünket, de győzött az éhség. A pesztós gnocchi önmagáért beszélt, a Cézár-saláta pedig az otthon megszokottól eltérően ízletes, friss húsokból és zöldségekből, salátákból volt összerakva, kenyérkocka nélkül, alig bírkóztunk meg vele ketten. A pincér pedig eligazított bennünket Fiesole felé.

Busszal mentünk ki Fiesoléba, egy alig tíz kilométerre lévő kisvárosba, amelyik etruszk alapokon épült, majd rómaivá vált, hatalmas színházzal, romkerttel, fent a hegyen, Firenze a lábunk alatt, toszkán dombok, villák és olajligetek körben. A városkát bejártuk, amennyire lehetett, és még egy fotókiállítást is megnéztünk a főtéren (miközben körülöttünk gyülekezett a násznép egy esküvőhöz, némelyikük igen extra ruhakölteményben). A képek egyébként nem voltak jó, egy olyan sem volt köztük, amelyik bármilyen okból kiállításra való, talán csak a hely szülötte jogán kerültek ki.

Hazafelé igyekeznünk kellett, az esti program miatt. A békávéhoz szokott mentalitásunk elfeledtette, hogy ott az automatából vásárolt jegy 90 percig érvényes, így átszállva újra kezeltünk, csak hazaérve jutott eszünkbe, hogy nem kellett volna.

A lépésszámláló, amelyet végre az övemen, és nem a táskában hordtunk, 15 ezer felett mutatott ekkor...

Az esti program egy közeli városkában, Sieciben volt, a helyi templom fesztiváljának záróakkordjaként egy evős-ivós-adakozós összejövetel, a házigazdánk hívott meg (asszem ez nagy megtiszteltetés), ő onnan származik, ezért mentek. A meghívást köszönettel elfogadtuk, vittek-hoztak minket, a fogyasztást ki-ki alapon intéztük, és megismerkedtünk a rokonsággal, a 93 éves nagynénivel (én hetvenen szeretnék úgy kinézni), és a – mondtam már? - Hollandiából ide férjhez ment feleség barátnőivel. A nyolcszemélyes asztalnál ült három olasz, három holland, két magyar, és ebből ketten tudtak, hárman értettek angolul – a viszonyokat tekintve magamat a tudtak sorba soroltam :). Nehezen indult a beszélgetés, de aztán belelendültünk, a férj nagybátyjáról, Carlóról kiderült, a hatvanas években sokat járt hazánkban, csajozni, viszont csak olaszul tud, de a száját becsukni nem tudja, mit jelent. Így beszélgettünk a vallásról (a fesztivál és a VIII-XI. Századi templom kapcsán), az osztrák-magyar monarchiáról, kereszténydemokratákról, meg még ki tudja mikről. Éjfél felé indultunk haza, nagyon jó hangulatban, a háziak még el akartak vinni minket fagyizni, kiköszörülendő a San Marco téri csorbát, de azt már nem tudtuk volna hova tenni, így hazamentünk. Otthon még megnéztük a pincét – a házigazda nagyon lelkesen beszélt róla, mint a családi ékszert, úgy mutatta, a feleség pedig a szintén több száz évre visszavezethető kemencét, amelyben ő is szokott sütni, pizzát, kenyeret.

Másnap reggel nagyon sajnáltuk, amikor reggeli után el kellett indulnunk Lucca felé.

A kápolnák után a Duomot terveztük, de ott is órás sor állt, majd reggel, halasztottuk könnyedén, ha már így benne vagyunk.

A Santa Maria del Novella templomhoz (a neve ne tévesszen meg, 1300 körül épült dominikánus templomról van szó) mentünk, a főpályaudvarral szemben áll. A homlokzata befejezett, fehér és sötét márvánnyal jellegzetes csíkos mintát alakítottak ki rajta. A bejárata a sírkert felől van, bent a Strozziak síremlékével, és Filippino Lippi sérült, szépen restaurált (de ki nem pótolt) freskóival.

Ennyi kultúra után megéhezve a Mercato Centrale hatalmas piaccsarnoka felé vettük az utat. A földszinten a gyümölcs-, zöldség-, ha- és húsárusok mellett falatozók is találhatók, mindenféle lasagna, sülthús malacpecsenye kapható – és mindezt ülve, ez maga volt a mennyország ennyi mászkálás után. És a toszkán piac választéka, ismeretlen (számomra ismeretlen) gyümölcsei-zöldségei, és az a rengeteg fajta hal, rák, kagyló, kalamári, mindig lenyűgöz. Ilyen marha-florentint pedig, mint itt két helyen is, még sosem láttam...

Most normál körülmények között a közeli parkban egy kis szunyókálás következett volna, de félúton odafelé hatalmas felhőszakadás tört a városra, mi is bemenekültünk egy pizzériába, ahol életünk legszörnyűbb olasz fagylaltját volt szerencsénk kényszerűségből elfogyasztani, messziről kerüljétek el a San Marco téri azonos nevű műintézményt!

Akadémia: Itt áll az eredeti Dávid-szobor, a kiállítócsarnok szárainak találkozásánál, közelről, távolról jól megcsodálható, körbejárható. A 4 befejezetlen szoborról már szóltam, ami megfogott a sok táblakép és oltárkép között, az Allori és Gerini képei. Nomeg a rácsodálkozás, mennyire képtelenek voltak sokáig Mária ölébe-mellére kisgyereket festeni, a XIV. század közepéig szinte csak koravén, pici felnőttet ábrázoltak a kis Jézusként, az is, aki felnőttet tudott ugyanazon a képen anatómiailag helyesen ábrázolni.

Az időszaki kiállításon egy XIX. századi olasz szobrász-másoló, Lorenzo Bartolini munkáiból (zömmel gipszfaragások, illetve pozitív öntőminták) láthattunk síremlékekre, kertekbe megrendelésre készült műveket. Kihasználva a kiállítás adta érdeklődést, a szobormásolás módszereiről, titkaiból is kaptunk ízelítőt, érdekes volt. A művész sírjával még innen hazafelé, a Santa Croce-templom kerengőjében találkoztunk.

Másik időszakos kiállítás középkori hangszereket mutatott be, végre értem, hogyan működött a clavichord!

Hazafelé útba  esett a buszmegállóhoz, és a nyitvatartásába is pont belefértünk (szerencsénk is volt, mert amíg bent voltunk, újabb eső örvendeztette meg Firenze városát). A Santa Croce templom egy hatalmas komplexum, nagy kerengővel, sok kápolnával, kettőben közülük Giotto-freskók. Az egyik, különálló kápolnát Brunelleschi építette. A templom belsejében Ghirlandaio-freskók, és az olaszok nagyjainak síremléke, vagy mementója (az előbbiek közé Galilei, Michelangelo – Vasari műve, az is mindenhol ott volt -, és Machiavelli, az utóbbiak közül Dantét, Fermit, Marconit említem. A főhajóban, az olasz templomokban szokásos módon, csaknem középtájon egy Cimabue-feszület lóg 1302-ből, sajnos csak másolat, az eredeti megsérült vagy negyven éve a nagy árvízben – az egyik oldalkápolnában az is látható.

Egész nap egyetlen magyarral sem találkoztunk, mi képviseltük hazánkat, miként az előző napokban is, Padova óta. Igyekeztünk kitenni magunkért, előre engedtük az öregeket és nem hangoskodtunk, adtunk az országimázsnak.

(folyt.)

Firenze számunkra a városok városa. Nyolc éve volt ott három napunk, nem győztünk betelni vele, a múzeumaival, épületeivel, a város hangulatával. Bár az élmények megismételhetetlenek, és nincs kétszer ugyanaz a folyó, de itt az alkalom egy újabb két napra, rugaszkodj neki, Firenze, bűvölj el ismét!

Amiket a múltkor nem láttunk: A Dómba nem jutottunk be (a Battisteróba igen), és az orrunk előtt bezárt a Lorenzo-kápolna. Dávidot éppen restaurálták, vagy mi, csak a másolatokat szemlélhettük, van belőlük elég városszerte.

És most megérkezés, a legnagyobb dugóban, háromsávosított kétsávos utakon, robogós  olaszok, rémálom második kiadás, az első Rómában volt hét éve, ugyanebben az időben, de négysávos felfestésen hatkocsis párhuzamos közlekedéssel.

A szállást közvetlen Firenze szélénél foglaltam, a parkolás miatt. Ez végül bevált, mert jó volt a közlekedés, a kocsit ott lehetett hagyni a csendes kis utcában, a háztól pár tíz méterre, de ami a legjobb volt a választásban, azt nem lehetett tudni előre: a háziak. Mindketten idősebbek, de a férfi még dolgozik, a nő rendezi a Bed & Breakfestet (ahogy itt a panziót hívják). Nagyon beszédes volt, reggeli közben odaült, sokat beszélgettünk, nagyon közvetlen és nyitott volt.

A ház, amelyben laktunk, harminc éve még egyedül állt a környéken, egy parasztgazdaság központja volt, a férj felmenőié. Először le akarták bontani, hogy valami "rendeset" építsenek a helyére, de kiderült, hogy a ház magja az ezerötszázas évekből való, lakótoronyként indult, amelyet aztán a város visszabonttatott – az olasz városállamok történetében hol támogatták a lakótornyokat, amikor a családok erősödésének ilyen látványos megjelenése nem zavarta az államot, vagy éppen elég gyenge volt ahhoz, hogy tűrni legyen kénytelen, máskor viszont kötelezték meghatározott magasságig visszabontani azokat. Firenze is tele volt tornyokkal, Sna Gimignano elbújhatna mellette, de másként alakult a történelem, a városban igazán magas torony nem is maradt, csak az első két-három emeletig nyúlnak fel, már ahol még felismerhető az átépítések, hozzátoldások után, hogy az lakótorony volt.

Ahol laktuk, az az első emelet magasságáig lett visszabontva, és nem lehetett nem meghagyni, ezért az utólagos hozzáépítéseket is figyelembe véve, az ősi részek meghagyásával lehetett építkezniük. Pazar kis toszkán ház lett belőle, mi fent laktunk a tökéletesen kivitelezett, fagerendás, terrakottával kirakott padlójú, és azzal fedett szobában, az egész összkomfortos lakás a nyugalom szigete.

Érkezésünk után a férfi feljött, és hozott toszkán bort, mint mondta, nagyban vásárolja, és tárolja a borospincéjében a bort, közvetlenül a termelőtől, és ebből kaptunk egy üveggel. Később a borospincét is láttuk, ami egyben a valahai torony pincéje volt, boltíves, és látható volt a technika, amellyel készítették a boltozatot, a nád-állványzat nyomai a téglák közti malteron.

Reggel elindultunk, nyakunkba vettük a várost: konkrét terveink voltak, az elmaradt és az újranézendő helyek listája. Kezdtük volna az Akadémiánál, ami a helyi Galéria, szobrokkal, táblaképekkel, de úgy elbeszélgettük az időt reggel, hogy mire a buszról leszálltunk, már elmúlt tíz, és a sor jó százméteres: és mivel az első beeresztéssel megtelt a múzeum, nemigen engedtek be a sor elejéről. Amíg G tartotta a sort, körülnéztem, és találtam elővételi lehetőséget (felkészültebbek ezt otthonról, a neten megtehetnék, valószínűleg kisebb felárral), és délutánra vettem két időpontra szóló belépőt.

Eme fiaskó után irány a San Lorenzo templom, a Medici-kápolna. Legutóbb tíz méterre sem voltunk a kapujától, amikor becsukták, nagy sajnálatunkra. Most sem sor nem volt, se tömeg, nyugodtan végigjárhattuk az altemplomot, ahol a család kevésbé illusztris tagjai nyugszanak a padló alatti kamrákban, majd a kápolnát, ahol a renoválási munkák mellett IV. Henrik francia király élettörténete festményeken című kiállítást is meg lehetett nézni, persze csatajelenetek és be- és kivonulások, valamint a koronázás voltak a képeken. Nem voltunk túl aprólékosak, hiszen maga Michelangelo várt bennünket az új kápolnában. És lőn, a két, minden művészettörténeti könyvben látható szoborpár, a Hajnal és az Alkony, és a Múlt és Jövő elé álltunk, és tanúsíthatjuk, nem csak jól vannak fotózva :). A kápolna apszisában a falon valószínű Michelangelo vázlatai láthatók, ide is tervezett két reliefet, de a pápa Rómába rendelte, és ezek elmaradtak.

Az Akadémiában délután láthattuk az ugyanezen okból félbemaradt szobrait is, négyen is dolgozott egyszerre, mindnél látható, valóban úgy dolgozott, hogy látta a kőben a szobrot, és csal „kibontotta”, levéste a felesleget. Kettőről el is feledkezett az utókor, mígnem az 1800-as évek közepén fel nem fedezték újra. Kettő ezekből is a pápai ukáz miatt maradt félbe, az utóbbi kettőnél változott a koncepció, vagy elfogyott a pénz, szóval valami egészen banális okból félretolták őket.

(folyt.)

Mantova, a Rigolettó színhelye, és Rómeó menekülésének helye, ennyit tudunk róla általában. 4000 éves város, etruszk előzményeken épült amelyet a Mincius-folyó természetes védelmet adó szigetein alapítottak. A klímája nem szerencsés, mert a város folyója itt hatalmas tavakká szélesedik, és körbefogja a belvárost, nyirkossá, párássá téve a levegőt, és elárasztva szúnyogokkal. Cserébe jól védhető volt, és a fekvésénél fogva is különleges célpont ma.

A város nagy időszaka a Gonzaga-család 1328-tól tartó háromszáz éves uralkodása, akik mint nagy műpártolók, felvirágoztatták a várost, ma is ennek az emlékeiből élnek (és jól sáfárkodnak: pár éve a legélhetőbb városnak nyilvánították Olaszországban, gazdasági, környezetvédelmi szempontokat figyelembe véve). Húsz évig dolgozott udvarukban Monteverdi is, mielőtt Velencébe ment volna - bár pont az ő megbecsülésére nem lehettek büszkék a Gonzagák. Nem úgy, mint Mantegnáéra: a hercegi palota "Esküvői terme" (Camera degli Sposi) freskóinak alkotójára, őt bőkezűen javadalmazták udvari művészükként.

Hét óra felé érkeztünk, gyors lepakolás, letusolás, és irány a város. A háziasszonyunk ajánlására egy kisvendéglőbe megyünk, ahol tipikus mantovai ételekkel ismerkedünk – az egyik egy édesen elkészített tortellini-féle, a másik pedig a mi rizseshúsunkra emlékeztető, de sokkal apróbb húsokkal, és sokkal szárazabbra elkészített fogás – csúszott hozzá a ház bora, egy kékfrankos. A kitörni készülő vihar elől éppen hazamenekülünk, és bentről hallgatjuk az elemek zaját – nem sokáig.

A másnap Mantova napja. Délután kell továbbindulnunk, addig miénk a város. A kocsiba költöztetjük a csomagokat, és irány a paloták. A vár, a hercegi paloták, templomok, mind ennek a kornak az emlékei, Mantegna és mások freskóival.

A hercegi palota a maga ötszáz termével abban az időben a fejedelmi lakok között a legnagyobb volt Európában. Kb. másfél óra, amíg a látogatható részt bejártuk. A Gonzágák után sokat romlottak a körülmények, az átépítéseknek a freskók, díszek áldozatul estek, szerencsére a Mantegna nem. Freskója a régi, négyzet alaprajzú, a négy sarkán egy-egy toronnyal büszkélkedő, XIII.századi vár egyik tornyában díszíti egy terem falát, és a hercegi családot ábrázolja hatalmuk és dicsőségük teljében, világi és egyházi hatalmasságokként.

A várban és a hercegi palotában sem lehetett fotózni, nem is tettem, de az ablakból az épületről és a környékről megpróbáltam. Ezt is megakadályozta az éber teremőr, érdeklődésemre közölte, hogy azért, mert az ablakból a látvány is know-how. Így maradtak a külső felvételek (kivéve ezt a kettőt).

A főtéren, és a környező utcákban kirakodóvásár volt, alig lehetett közlekedni a tömegtől – bár ekkor is sokan kerékpároztak. Nagy keletje van a bringázásnak, minden városban (a nagyon hegy-völgyeseket leszámítva) bevett közlekedési mód, sok jelzett kerékpárúttal, persze, hogy zömmel nem a járdán. A vásár, mint mindenhol a világon. Csak pont húzós vécét nem árulnak, de amit igen, az tökócsóér', lehetőleg ötöt kettő-három áráért. Voltak persze különlegesebb dolgok is, egy virágos például a hatalmas csokraival és különleges cserepes növényeivel. Az árusok kisebb része olasz, a többi török, román, kínai, a piacfelügyelő rendőri (csendőri?) kísérettel járt körbe, és igencsak szigorúan ellenőrizte a jogosultságokat.

A következő, amit megnéztünk, a Gonzagák 1500-as években a Te szigeten épített Palazzo Te nevű palotája. Ma már nem sziget, feltöltötték a környékét, és parkosították – ezen azért sokat nem dolgoztak. Nem tudom, anno milyen volt a környezete és a belső udvar parkja, de ma meglepően csupasz, még cserepes növényekkel sem teszik vonzóbbá, ebben a hőségben mi is csak azért rohantunk át rajta kifelé menet, mert muszáj volt. A palota egyébként elsősorban a freskói miatt érdekes, többségükben mitológiai jeleneteket ábrázolnak, komplett történetet elmesélve egy terem falain körben, például Ámor és Psziché összekerülését, a próbákat, amelyeket Psyché ki kellett, hogy álljon a szerelméért (nem állta ki, de mégis happy end lett, Jupiter erkölcstelennek bélyegezte a frigyet, talán pont ezért). Közben jelenetekkel az Aranyszamárból... Az Óriások terme a Jupiter ellen fellázadt gigászok harcát és bukását ábrázolja, oldalt Gaiával, szenvedő anyjukkal, aki kénytelen végignézni szülöttei pusztulását.

Egy gyors szendvics, kávé, és irány Firenze!

Ha már Adria, a fürdés sem maradhat ki. Reggel egy korai (ami az olaszoknál fél kilencet jelent) reggeli után kimentünk a Trieszt és Miramare közötti tengerpartra. Ez tulajdonképpen egy hat kilométer hosszú sétány a tenger felett vagy öt méterrel, mellette hullámtörő kövek, és pár száz méterenként - a fürdőzés veszélyeire figyelmeztető tábla és egy kétállásos jéghideg vizű zuhany mellett - egy lépcsőlejáró.

Mindig tele van emberekkel, korzóznak, fekszenek a nyugágyon-törülközőn, az út másik oldalán ezernyi pizzéria, szálló és vendéglő, köztük szakadatlan autó- és buszforgalom, parkolóhely szerencsével található - mint Siófok főutcája csúcsidényben. Akik korzóznak, egy részük felöltözve, mint a filmekben - világos, vasalt nadrág, szalmakalap, megadják a módját. A többiek gatyában, türcsi a nyakban.

De a víz, az gyönyörű, világoskék a színe, tiszta, jól láthatók a kagylótelepek a sziklákon, és a fenék kövei. A lépcső végénél már másfél méter mély, és egy-két lépés után úszni kell - G nem is mert belejönni, csak napozott. Én jót úsztam, csodás finom volt, öt méter után már egyedül érezhettem magam a vízben, kint lubickolt mindenki.

Fürdés után indultunk. Első úticél Aquileia városa, nem messze az Adriától, a neve a Láthatatlan emberből is ismerős lehet. A város a római korban jelentős ipari és kereskedelmi központ, nagy kikötővel, 160 körül százezer lakossal. Attila hunjai, Róma felé törve, a város határában ütköztek meg a légiókkal. A csata eldöntetlen volt, A légiók nem tudták megállítani a hódítót, de az mégsem jutott el Rómába. A város sorsa mindenesetre megpecsételődött, lakosai, már akik túlélték a csata utáni napokat, a lagúnákba menekültek, talán Velence későbbi alapításához is lehetett közük az innen menekülőknek (lám, ebben is benne a kezünk...). Ma kis városka, a régi gazdagságára csak a már feltárt, és a még a föld alatt rejtőző emlékek utalnak. A kora keresztény bazilika jó állapotban megmaradt, nagyvárosra méretezett, a padlója pedig apró mozaikkal van kirakva. Látható a Jónás és a cethal, hatalmas szemű delfinekkel és tintahalakkal, halászjelenetek, geometriai minták, és mesterségek megformázásai között. Az altemploma tele freskókkal az ó- és újszövetségből. A bazilikával szembeni utcában pedig egy kellemes fagyizó várt bennünket.

A következő megálló Padova. Itt nem szándékoztunk sok időt tölteni, egyedül Giottó festményeiért, a Capella degli Scrovegni megnézésére mentünk, az előző út adósságaként. (A kápolnabelsőről fotók itt találhatók).

A Scrovegni-család gazdagságát az uzsorából szerezte, egyik tagjuk az Isteni színjátékban is megemlítésre kerül. Az ő fia, annak reményében, hogy a család tagjait megmentheti a kárhozattól, adott megbízást a kápolna építésére, és kérte fel a kor elismert művészét, Giottót a freskók elkészítésére. Giottó az első festő az európai festészet történetében, aki képes volt térben elhelyezett, élettel teli jeleneteket alkotni. A freskói a korabeli képek közül is kiemelkednek, a mozdulatok életszerűsége, az arckifejezések természetessége és a térábrázolás, a perspektíva mesteri használata miatt.

A kápolna freskói többnyire eredetiek. A mellette álló Scrovegni-házat és az előtte álló loggiát a 18. század végén elbontották, így megszűnt falak kitámasztása. Az épület gazda nélkül állt, és ez a fél évszázad rengeteg kárt okozott az állagában. Végre a városnak feltűnt a tarthatatlan helyzet, és az egyszerűbb bontás helyett távlatosan gondolkodva a felújítást választották.

A látogatás kétszer tizenöt perces. Limitált létszámú csoportokban lehet bemenni. Az első tizenöt perc egy klimatizált helyiségben töltendő, ahol a kápolna történetét ismerteti egy kisfilm, majd így lehűlve és megnyugodva mehetünk be a freskókhoz. A freskókhoz, amelyek teljesítik a várakozásaimat, csodálatosak és feledhetetlenek.

Végül egy kérdés: Mi a szokatlan a pádovai villamosokon?

Képekkel, ahogy időm engedi, teszem fel a többit is.

Az idei nagy út célja Olaszország. Voltunk már, Velencében, San Marinóban, és egyszer, hét éve Toscanán át le Rómáig, egy leugrással Pompeiibe, majd Assisin keresztül haza, két és fél hét alatt. Azóta érlelődik a gondolat, megnézni az északi részt, a tavak környékét - nem kihagyva persze az örök szerelmet, Toscanát.

Mivel az eddigi szállásokon nem volt wifi, ezért csak gyűlt az anyag. Most van, így elkezdem felpakolni, de a képeket csak otthon teszem mellé, részben időhiány, részben a net esetlegessége miatt.

Tehát: -egyelőre- képek nélkül, Olaszország.

Csak másnaptól volt szállásunk Olaszországban, de, hogy annyival is közelebb legyünk, időben elszabadulva a munkából, és előző este gondosan becsomagolva (hogy mennyire, az úgyis csak ott derül ki), még hétfőn este elmentünk a Balatonig, meglátogattuk Anyut.

Másnap az első komppal át a déli partra, és indulás Trieszt felé. Még a kompon eszünkbe jutott (nem nekem), hogy a biztosítást nem kötöttem meg, így a határ előtti INA kútnál úgyis kell matrica, megpróbáljuk. Hát igen, volt wifi, volt sebessség, lett biztosítás is.

Az út egyébként teljesen eseménytelen, a határ után elfogynak a tengerpartra igyekvők, elmennek délebbre, mi a szlovénokon keresztül, végig sztrádán, hamar odaérünk. Szlovénia továbbra is kis Ausztria, rendezett, pontos, tiszta. Az olasz határon való átlépést azonnal észrevesszük: a hegység délnyugati oldalán ránk zuhan a forróság, és minden poros, majdhogynem koszos, elhanyagolt – az utak széle, a hidak alja, a földek.

Korán van, a szállásra nem mehetünk, irány a Grotta del Gigante! Úgy hirdetik, hogy ez Európa legnagyobb barlangterme, hatezer köbméter, 107 m magas, 280 m hosszú és 65 m széles. Szerencsénk van, öt perc múlva indul a csoport, hozzájuk csapódunk (az IKEA Family kártyára kapunk 1 euró kedvezményt a jegyárból!). A bejáratnál figyelmeztetés: 500 lépcső lefelé, majd ugyanennyi felfelé – egy vidám (német?) turista a rajzon, amint lógó nyelvvel, és pocakkal kúszik fel a lépcsőn négykézláb. Sebaj, mi az nekünk.

A bejárat után rögtön kezdődnek a lépcsők, egy kb öt méter széles hasadékban ereszkedünk lefelé, lassan tágul, majd megpillantjuk a termet: lélegzetelállítóan hatalmas, az előző csoport alig kivehető az alján, inkább a hangot hallani. A falakon, és lent cseppkőfolyások, és néhány álló oszlop, összenőttet nem látunk, csak a lentről nyújtózkodókat. Szerkezetük szokatlan, mintha különféle méretű tányérok lennének egymáson. A legnagyobbat már felfelé kapaszkodva látjuk: kb 20 méter magas, hófehér, az átmérője olyan három-négy méter között váltakozik. A barlang egyébként ebből az egy teremből áll, a legnagyobb belmagasságnál két nylon cső emelkedik, egy kutatás eszközei, a légáramlásokat, és a barlang levegőjét vizsgálják vele.

A látvány lefelé is, felfelé is nagyon impozáns, az alján pedig egyenesen elfárad a szem a mennyezetet keresve. Ha annyira nem is, mint a rajzbeli német, de jól elfáradtunk, kimozgattuk a tagjainkat az öt órai autózás után. A túra alig egy óra.

A barlangtól Miramare felé vettük az irányt. Ezt a kastélyt Habsburg Miksa főherceg, majd mexikói császár és felesége építtették a saját részükre, de mielőtt teljesen elkészült volna, Miksa elfogadta a felkérést Mexikóból, és oda költöztek. A császár kivégzése után a feleség még lakott benne, majd rövidesen jött a környék leválása a Monarchiától, ezután egy hős olasz pilóta lakta, ő az emeleti részt alakíttatta ki a maga számára, így a Habsburg-lakosztály nagyrészt érintetlen maradt. A kastély a tengerparton van, saját kikötővel, és egy hatalmas parkkal rendelkezik, amelyet tavaly a tíz legjobb olasz park közé választottak – ismerve a választékot, ez nem semmi. Pedig a park elhanyagolt a korábbiakhoz képest, legalábbis erre utalnak az üres kis félkör terecskék az utak mellett.

A férfi-szárny szobáinak díszítése Miksa kívánságának megfelelően a Novara cirkáló – a Monarchia flottájának egyik éke – kabinjainak burkolatát, és díszeit alkalmazza. Az ananász és a horgony mindenhol visszaköszön, még a feleség szobáiban is, bár azok nőiesebb díszítésűek. A berendezési tárgyak egy része az európai városok, uralkodóházak sőt a pápa ajándékaként kerültek a kastélyba – akkoriban is megvolt a felhajtás, ha nem is volt tv a közvetítéshez, egy-egy uralkodói menyegző körül.

A későbbi tragikus végre alig emlékeztet valami, sőt, a kiállítás szemérmesen elkerüli a történetnek azokat a részeit. Mint egy dicső momentumot, bemutatja a kis asztalkát, amelyen Miksa a felkérést elfogadva aláírta azt, a kápolnában megjelenik a függönyökön Mexikó jelmondata, és itt vége. Pedig tanulságos történet egy, a trónra hazájában esélytelen, de nagyra hivatott, tehetséges, de naiv trónörökösről, aki komolyan hitt a nép felemelésében és boldogításában királya által – mindezt egy olyan korban, amikor a királyok csillaga épp leáldozóban volt.

Négy óra felé érkeztünk meg Triesztbe. A város érdekes helyen fekszik, a mészkőhegyek meredeken zuhannak le a tengerhez körülötte, karéjba fogva a várost – kijönni, bemenni szűk, keskeny, kanyargós szerpentinen lehet. Egyszer már átutaztunk rajta, jó barátom kocsiját vezettem, aki mellettem ült, öt évet öregedett, míg leértünk. Most is izgalmas volt, valószínű nem a nagy sztrádalehajtó felől mentünk. Lent három hatalmas öböl, körülötte a város, a kikötők.

A város egészen más volt, mint számítottuk. A háromszáz éves Habsburg-uralomból kiindulva egy tipikus monarchia-beli várost vártunk, legalább a központban a tizenkilenc-huszadik század palotáival, középületeivel. Ha valaki járt Ljubljanában, az pontosan ilyen. Ezekből itt csak a vasútállomás épülete volt meg, a többi tipikus olasz, a sétálóutcája mint a Ramblas Barcelonában, a hömpölygő tömeg, a teraszok, kiülők, persze sokkal rövidebb és kisebb kiadásban, de a mediterrán könnyedség és hangulat megvolt.

Trieszt: ezeréves, a monarchia-beli sorsunkban osztozó város, a múlt században talán világcsúcsot döntött a negyven év alatt hány országhoz tartozások számával,  ötvennégy óta Itália része, és szemmel láthatóan olasz. Joyce itt élt egy jó darabig, majd, amikor az első világháború elborította a környéket, ő is ellenséggé vált, és el kellett mennie - ettől fogva hol Zürichben, hol Párizsban élt haláláig.

Bejártuk a várost, a kikötő egy részét, majd ettünk egy igazi olasz pizzát. Utána felmentünk a várba. Várhegyre vivő úton figyelmet érdemel a XI. századi San Silvestro, ma evangélikus templom, illetve a barokk jezsuita templom, a Santa Maria Maggiore. Fent a várban hatalmas római-kori bazilika romjait tárták fel, ott meredeznek a csonka oszlopok négy sorban.

A várat az elnyomó hatalom, mint nálunk a Citadellát, a megfélemlítés és a folyamatos fenyegető jelenlét érzékelésére építette. Ma a függetlenségi harcok emlékhelye, egy hatalmas központi, és megszámlálhatatlan kis, egyes emberekre vagy csoportokra emlékező emlékművel, szerte a fűben, a fák alatt kis kövek, simára csiszolt felületükön a név, az évszám.

És megcsodáltuk az egyáltalán nem reklámozott, de gyönyörű naplementét az Adria fölött, és a városra lassan ráhúzódó félhomályban sétáltunk a szállásra.

Végh György: Auguste Corbeille csudálatos kalandjai

Atyám, hogy útáltam én Végh Györgyöt! A Nyugalmazott Elefánt Úr birodalmával, vagy Pacsajival ki lehetett üldözni a világból - no és Corbeille kalandjai, az volt a tejszínhab a tortán. A gyerekeimnek sem olvastam tőle egy esti mesére valót sem. Évtizedekig nem találkoztam a könyveivel, mígnem a múltkoriban hallottam az özvegyét a rádióban, és olyan szépen beszélt róla, olyan érdekesen mutatta be őt, hogy hazaérve felkutattam ezt a Corbeille-gyereket: miért is nem élveztem én ezt anno?

"Talán röpke mámort adtam neked, lázas ifjúságom egy darabját, mert én vagyok minden hősöm, Auguste Corbeille és Sevilla grandja, La Rosita és talán még Huesca is, a győzedelmes bika; én éltem át minden kalandot s engem zártál a szívedbe örökre."

Ennyi segítséggel is nehéz eldönteni, miről szól a kötet. Szabad asszociációk sora, stílusgyakorlat, korrajz, én-sajnálat, irodalmi tréfa a barátoknak? A szerkezete párhuzamos: az első fejezet a fantázia szüleménye, a második pedig az önvallomás, a történet behelyezése a negyvenes évek világába, majd tovább ugyanígy. Az önvallomásos fejezetekben túlteng az önsajnálat, a szemrehányás a mellőzöttségért, a meg-nem-értettségért, a kirekesztettségért, a nehéz megélhetésért, a barátok fogyatkozásáért, az életért. Tele vannak a meg nem írt, de annál nagyszerűbb művek felsorolásával. Tele a félelemmel, hogy a sors nem ad lehetőséget ezek megszületésére, túl rövidre szabva a  költő életét. Mindezt cseppet sem szerényen, inkább hivalkodva, sokkal inkább a világot sajnálva, az így meg nem ismert művek miatt - amelyek nem fogják megváltoztatni a világ sorát sem, így jártok majd... (a kötet elején a szerző eddig megjelent művei: egy verseskötet és az A.C., majd az előkészületben lévők listája: húsz fölötti cím felsorolása, az utolsó szerényen: Huszonöt tanulmány).

A  fantázia-szüleménye kalandok szürreálisak, meg-meglódul a szerző fantáziája, még ezt is, még azt is bele kell tennie, elrugaszkodott, elképesztő történetek, folytonos ki- és kikacsintással, véghgyörgyös, kerek, töretlen stílusban, szelíd humorral, mindenen átmosolygó humánummal, mindenen átsütő fájdalommal. Folyamatos magyarázkodással, mintha megfogná a könyököd, hogy figyelj rá. Münchhausen elbújhat. Baudolinó nyerő tehenes ötlete Frigyessel szemben az utcában sincs. A magyar pikareszk regény (Kakukk Marci társa)?

Az elfeledettek között ül egy felhőn odafent, és mesél, mesél, leginkább magáról, a nőkről, a versekről, a tervezett művekről, a költő szegénységéről, a hónapos szobákról, Eszterről, Auguste Corbeille-ről, Pacsajiról, Futyuriról és Don Makarémóról és még ki tudja, kikről.

Mellette nagybátyám, aki - mint most megtaláltam a könyvben a dedikációt - személyesen ismerte, valószínű anyagilag is hozzájárult a kis könyv kiadásához, és én elmulasztottam kérdezni felőle.

"…árnyék vagy, Auguste Corbeille, egy fiatal, magyar költő árnyéka, árnyék, ki idők felett és népek felett kóborolhat, amíg minden fény ki nem alszik e világon, mert az árnyékot nem lehet megölni, az árnyékot nem lehet megfogni, alantas rabszolgává sohasem süllyedhet."

versei

Fordításai

És az elején feltett kérdésre a válasz: nem tudom.

Amiket olvastam, és a molyon is értékeltem az elmúlt hónapokban (folyt).

Hegedűs Géza: Bordélyház Bizáncban

Hegedűs Géza nem regényt írt, hanem történelmi esszét, amelyből a világtörténelem egy igen fontos epizódját ismerteti meg velünk. Hogyan lehetséges a megfelelő pillanatban a megfelelő – felkészült és elszánt – embereknek az általuk képzelt irányba fordítani a történelem kerekét? Láthatjuk, mindegy, honnan jöttek, a tudás, a nyelvismeret, az összefüggések átlátása és az egymás iránti feltétlen bizalom olyan előnyt jelent, akkora erőt ad, amellyel elérhetők és megvalósíthatók a nagy álmok.
Mindez Hegedűs Géza megszokott, tanárosan tiszta, világos stílusában, közbevetett magyarázatokkal, érdekességekkel, szinte sajnálja az ember, hogy ilyen rövid!

Jannisz Ritszosz: Kis szvit piros dúrban

Vagy harminc szonett-méretű szabadvers, mind egy-egy pillanatfelvétel az életből, a szerelemről, a Kedvesről, Matisse rajzaival illusztrálva - a két műfaj jól kiegészíti egymást.

Jo Nesbo: A megváltó

A Harry Hole-sorozat negyedik része, semmivel nem rosszabb, mint az eddigiek. Délszláv bérgyilkossal, Üdvhadsereggel, fordulatokkal, váratlan eseményekkel, gyilkossággal, zsarolással, sikkasztással, új rendőrfőnökkel, és egy csavarral: nem véletlen érezte Hole, hogy nem zárhatja le magában - főnökei minden igyekezete ellenére - a Herceg-ügyet. Ez a rész azonban nem erről szól, legyen miért várni az ötödiket.

Hole egyébként hozza a formáját, sajátos módszerei, és jó sejtései vannak, amelyeket igyekszik a tettest megelőzve bizonyítani, több-kevesebb sikerrel. A végére a rosszak módjával megbűnhődnek, a jók nem nyerik el jutalmukat, ártatlanok pusztulnak, mint a való életben. Sok a szál az elején, majd fokozatosan összefonódnak, megszűnik az elveszettség-érzés, és marad a megfejtés izgalma.

Agatha Christie: És eljő a halál…

Dame Agatha, miközben műfajt teremtett a történelmi múltban játszódó krimijével, hű maradt önmagához. Fordulatosan, sokat sejtetve, de semmit el nem árulva vezet az utolsó lapokig, ahol lelepleződik a gonosz, és elnyerik jutalmukat a jót: kell-e ennél több? És mindezt – természetesen – Poirot vagy Miss Marple nélkül, de a kettejük tulajdonságaiból összegyúrt, szemlélődő, mindenkit megfigyelő és magában értékelő szereplővel, és szimpatikus, naívan természetes főhősnővel, élvezetes stílusban.

Agatha Christie: Mrs. McGinty meghalt

Csak azért vettem elő, mert azt hittem, még nem olvastam. Közben azért előjöttek az emlékek, ha a megoldás nem is ugrott be, örülhet az Öreg Hölgy, újra megvezetett... Nem a legjobb könyve, de elolvasható, élvezhető, Poirot is életveszélybe kerül,tehát van izgalom bőven. És felbukkan benne az írónő alteregója, Ms Oliver, a népszerű krimiszerző is, aki naív és gyanútlan, sőt mintha csak a legfelületesebb benyomásai alapján ítélkezne, de végül pont ez kell a megoldáshoz.

Truman Capote: A fűhárfa / Álom luxuskivitelben

Amikor otthon feküdtem a lázzal, láttam a tévében filmen a Fűhárfát, Walther Matthauval és Jack Lemonnal, úgy döntöttem, elolvasom újra. Nem bántam meg, most erőteljesebben megérintett a ragaszkodás a tájhoz, ahol felnőttünk, a múló gyerekkor (a fenébe, lehet, hogy öregszem?), a felnőttek furcsa, kiszámíthatatlan és mégis oly jellemzően kitalálható húzásai, döntései. Minden szereplőnek arca lett, ami Matthaunál annyira nem volt előny, hiszen nem ez a stílus az, amelyben ismerjük és szeretjük, bár a színészi teljesítménye nem okozott csalódást. A könyv és a film támogatták egymást, az első olvasásnál Sister Ida és a Homer család csak átfutó epizódként maradt meg, míg most erőteljesen kihangsúlyozódott bennem a szerepük, és hatásuk az ifjú Collinsra.

A második kisregény, az Álom luxuskivitelben az ötvenes évek Amerikája, amikor és ahol minden megtörténhetett:  a legnagyobb bukás, és a józan ésszel elképzelhetetlen álmok beteljesülése is. Mindez egy furcsa, reménytelen szerelem keretébe ágyazva.

Vaszilisz Vaszilikosz: Z naplója

Nem könnyű olvasmány, a magánéleti és művészi válságról a hatvanas évek fenyegetettségében. A szerző a „Z” – Szaloniki, Szaloniki című, a Lambrakisz-gyilkosságról szóló könyvének születéséről, annak körülményeiről írta ezt a védőbeszéd szerkezetű művet. A legérdekesebbek benne azok a részek, ahol a napról napra való élést, egy baloldali értelmiségi mindennapjait írja le, a félelmet a fekete autótól, ami érte jöhet bármelyik éjszaka, a megmagyarázhatatlan balesetektől, amelynek az aktivista társak áldozatul esnek. Érezhető, hogy társadalom szétszakítottsága előbb vagy utóbb puccshoz vezetett.
André Gide A Pénzhamisítók naplója sokkal élvezhetőbben adja vissza egy mű születésének kínjait.

Pascal Dóra: Fiamnak emlékére

Nem könnyen olvasható könyv. Nem csak a tragédia miatt, amelynél nagyobb egy anyát nem érhet, hanem az eseményeket újra végig- és átgondoló, a miérteket kereső, összefüggéseket és okokat találni vélő ember logikájának, asszociációinak követése miatt sem. A könyv méltó emléket állít a Fiúnak, és segítséget ad a megbékélésre, belenyugvásra vágyóknak – legelőször a közvetlen érintetteknek, de közvetve mindenkinek, akit váratlan tragédia ér.

Colette: Chéri

Romantikus regény, nem láttam a filmet, pedig dőlt a polcról a tavasszal a kutaknál ezerért, akkor nem kellett. Pfeifferrel megért volna egy misét pedig.

Szeretem Colette stílusát - kicsit Saganra emlékeztet (vagy fordítva, inkább). Igazi sajátja, amikor a kívülálló szenvtelen hangján ír. A könyv ezzel együtt nem egy nagy durranás, talán a szereplők felületesek, és az érzelmeik is azok, talán nem, igazi érzelmet a két nő, Léa és Chéri anyja között érezni, egymás érdekből leplezett utálatát és megvetését.

Dick Francis: Csonttörés

Dick Francis a lóversenyek világában játszódó bűnesetek specialistája, és önmaga a főszereplő. A könyvben egy nagyon fura, ámde visszautasíthatatlan kérést kap: egy fiatal fiút kell indítania a következő nagy versenyen a favorit ló hátán. Egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy ki áll az egész mögött, és mik az indítékai, sőt, az eszközei is ismertek. A kérdés az, az idegek harcában, a 'teljesítem is, meg nem is' macska-egér játékában kinek milyen lépései lesznek, és az elkerülhetetlenül tragikus végkifejletet ki ússza meg szárazon? Nem rossz a krimi, jó második vonalbeli, érdekes környezettel, izgalmas eseményekkel, botcsinálta - de majdnem működő - pszichológiával.

Amiket olvastam, és a molyon is értékeltem az elmúlt hónapokban (és mind analóg könyv!).

Zenei aláfestés.

Iain Banks: A száműző

Újabb könyv a nagyon sikeres írótól, a korábbi fiaskó után kapott tőlem még egy esélyt.

Érdekes világ, sajátos körülmények, különleges, nem-humán életformák, mégis minden ugyanaz: a hatalomvágy, a hódítás, a leigázás – és szemben a tehetetlenül hányódó vagy éppen pusztuló tömegek, néhány tökös-eszes-szerencsés kiválasztott kivételével, akik megmutatják, megkeresik, keresztülhúzzák. Mindez élvezetesen és kellő izgalmakkal fűszerezve – mi kell még egy sci-fitől? A nagy talány végső megoldása egy Asimov Alapítványán edzett olvasónak a regény felétől ismert kellett, hogy legyen, de ez nem csökkentette a hátralévő rész izgalmait.

A stílusa kicsit hullámzó, a figurái túlzottan is emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, legyenek bár a legfurább kémiában születettek - ezekkel együtt bennem visszabillentette a pozitív oldalra az íróról kialakított képet.

Michael Chrichton: Ködsárkányok

Barátom könyvespolcán találkoztam vele, és a filmet sem láttam (A 13. harcos), így kölcsönkértem. A történet egy, a maga felsőbbrendűsége és magasabb kultúrája tudatában lévő arab utazó kalandjai a vikingek között, egy 10. századi útleírás kiszínezésével és továbbgondolásával. Az utazó - minden idegenkedése ellenére - nyitott, érdeklődő, hamar átlátja a "barbár északiak" szokásait, hiedelmeit. Részt vesz az előkelőség emberáldozattal körített temetésén, a lakomákon és a harcokban is, a kívülálló, ám mégis érintett és beavatott szemével leírva azokat.
Crichton mindig érdekes, lendületes, fantáziadús - itt kivételesen helyenként elnagyolt, és felületes. Lehet, hogy tényleg fogadásból írta?

Kaari Utrio: Éva lányai

Érdekes könyv, a történelem a nők szemszögéből, ha minden mondatával nem is tudtam maradéktalanul egyetérteni – nyilván, mert én a másik oldalon állok. Nagyon alapos, rengeteg történetet hoz fel példaként a történelemből, csak ezekért is érdemes elolvasni. A nyelvezete olvasmányos, de a logikája egy srófra jár. A képanyag egyszerűen fantasztikus, a mellé írt magyarázatokkal együtt önmagukban is élvezhetők, a fekete-fehér kivitel dacára. A legjobb, hogy zömmel ismeretlen ábrák, a Helsinki Egyetemi Könyvtár ezek szerint igen gazdag anyagából.

Czeslaw Chruszczewski: A kozmosz tüneménye

Nem könnyű olvasmány a világegyetem urai által vizsgáztatott emberiségről, amelyik mindig optimista, sosem hiszékeny, folyton összetartó, és csak a békét keresi: na de ha bántják! Utópia a javából egy olyan korban, amikor a "konszenzus" szót olyan veszi a szájára, aki elképzelésem sincs, hol hallhatta, de, hogy a jelentését nem ismeri, az bizonyos.

Ewa Lach: A láthatatlan expressz

Ha a „Micsoda kölykök”-ben jópofa, kedves és tisztelettudó gyerekekről írt, ez a novelláskötete a lemez másik oldaláról: a lelkileg elnyomorított, félrevezetett, meggyötört gyerekekről szól, a felnőtt-társadalom minden fusztrációja, hazugsága, önzősége és kicsinyessége tükröződik bennük. Egyik családban sem lennék gyerek: nyomasztó világot rajzol elénk az írónő. Pedig a humora, a mondatai és a szituációk néha Janikovszky Évára emlékeztetnek, de ami ott komikummá, öniróniává olvad, itt sötét, fájdalmas, életre szóló emlék marad.

Hogyor József: A bércek titkai

Bakonybél ezeréves története elevenedik meg a kis kötet lapjain, az alapítástól, Szent Istvántól kezdve. A szerző felkutatta a levéltárakban, oklevelekben az apátsággal kapcsolatos, vagy kapcsolatba hozható említéseket, pereket, döntéseket, és a gyakran csak egy mondatos, száraz tényközlést kis történetté kerekítette. Az István-korabeli alapítás igen legendás és magasztos, tele megbocsátással és "ha szarvast láttunk, legyen Szarvaskő!"-típusú névadásokkal, de a későbbiek olvasmányos kis novellák, hús-vér szereplőkkel, jó és istentelen apátokkal, földesurakkal, rablóvezérekkel. Az apátság igencsak megsínylette az évszázadokat, rövid időszakokat leszámítva folyamatos küzdelemben voltak törökkel, végvári vitézekkel, császáriakkal, kuruccal-labanccal, mindenkinek a vélt vagy valós kincsekre, és az apátság földjeire fájt a foga. A magyarság történelme egy kiskanálban - tanulságos olvasmány az ifjú nemzedéknek. A stílusa, meseszövése alapján a tizenéves érdeklődők a célközönség, de bevallom, már csak tárgyánál fogva is érdeklődéssel, sőt örömmel olvastam.

Németh László élete képekben

Egy újabb irodalmi műhely a Balatonnál, Tihanyban. Ahol az ötvenes-hatvanas években a magyar kulturális élet nagyjai úgy fordultak, fordulhattak meg, mint akik haza mennek. Számomra ez volt a legmegragadóbb a kötetben - a rövid önvallomások, naplórészletek, szemelvények mellett. Természetesen sok családi kép, események, a Horváthné meghal első díjas novellát közlő Nyugat címlapja, vázlatok és skiccek is helyet kaptak benne. A teljes életutat, a szerző felesége által válogatott idézetekkel és naplórészletekkel kommentálva végigköveti a kötet, a szülővárostól a temetésig.

(folyt. köv.)

Került a családba egy Kindle, és kipróbáltam.

Volt prekoncepcióm, úgy gondoltam, hogy a könyv, az könyv, a szaga, a képek, a papír, a lapozás, a súlya az öledben...

Már régebben levadásztam a netről Cs. Szabó Sándor Gyűrűző idő című könyvét, kíváncsi voltam, az alapötletből, ami remek, mit tud kihozni a szerző. Nosza, akkor legyen ez a kísérleti alany, esténként, az alvástól lopott időben, zömmel ágyban fekve olvassak e-bookot.

Először a Kindléről. Van hozzá fájintos kis bőrtok, amiben, mint egy könyv kemény borítólapjai között, szerényen lapul meg az eszköz. A kijelzője álló vagy fekvő formátumban is olvasható, én maradtam a borító által is sugallt, könyv-szerű állóban. Az e-ink technológia nagyon jól olvasható, minél világosabb van, annál kontrasztosabb, napon olvasva is kipróbáltam, de az olvasólámpánál is tökéletes. Egy darabig persze hülyén kapirgáltam a felületén a lapozáshoz, aztán ráállt az ujjam a szélén elhelyezett nagy gombra.

A fájl, amit letöltöttem, pdf volt, aminek a betűmérete vagy nagyon kicsi a szememnek, vagy kilógott a képről a sorok vége (lehet az ablakot csúsztatni rajta, nade soronként oda-vissza? nincs az az érdekes regény!), gugli a barátom, és segített. Letöltöttem egy Calibre-t, amiben lehet a különféle formátumok között konvertálni - a pdf-et is lekonvertálta MOBI-ba, amit a Kindle már szeret. Kis szépséghibája volt a konverziónak, hogy az oldalszámozást is szövegnek vette, és pl. egy szó közepén megjelent egy 47-es szám, ami azért kezelhető probléma, és eltörpül a szöveg tetszőleges nagyíthatósága, és automatikus képernyőre tördelése mellett.

És, ha a pdf-et az Amazonnak küldöm el, ő visszaküldi prc-ben, ami a Kindle saját formátuma - az egész folyamat ingyenes, ha az olvasóhoz beregisztrált amazonos emailt használom, majd ez is megér egy próbát.

Az első napokon szokatlannak éreztem az olvasást - kényelmetlennek azért nem mondanám -, de ez fokozatosan elmúlt, és szégyen ide, szégyen oda, maradt az olvasás öröme, függetlenül a szöveghordozótól. Ugyanúgy automatizmussá vált a lapozás, a kézben tartás, mintha papíralapú könyvet olvasnék, és cseppet sem volt furcsa, vagy más.

Magáról a könyvről. A szerző történelemtanár, Csurgón tanít, a regény is ott játszódik. Az alapötlet egyszerű: végiggondolni a magyar történelmet, eljátszani a "mi lett volna, ha" gondolattal. Milyen lenne ma az ország, ha nem hal ki az Árpád-ház? Ha a tatárok utolérik a menekülő IV. Bélát, és megsemmisítik az államot? Ha a Hunyadi-ház fennmarad? Győz a Tanácsköztársaság? 56-ot az oroszok nem tudják, csak atomfegyverrel leverni?

A különböző korokban ugyanaz a történet játszódik, mindig egy következő fejezetet kapunk belőle, finoman hozzáigazítva az aktuális valóság kereteihez. Egy hol valóságos, hol misztikus szerelmi szál is végigfut a regényen, de végül megoldatlan-föltáratlan marad.

Elolvastam, elsőtől az utolsó betűig, és ilyen erős hiányérzettel könyvet még le nem tettem. Minden vázlatos, elnagyolt, odavetett sőt -kent, krimiszerű szálak bukkannak elő és vesznek a semmibe, a szereplők, egy-két kivétellel, sematikusak, kliséemberek. Kár érte. Nagyon sok lehetőség volt benne, és nagyon sok maradt benne - az elolvasás után azt mondom, több, mint amennyit a fülszöveget olvasva belegondoltam.

Az utolsó fejezetet, az 56-ost átdolgozta a szerző, és indult egy pályázaton, amelyet meg is nyert. Ez önálló novellaként is meg fog jelenni, ha látom, majd jelzem.

Az e-könyv is a barátom :).

Most kb. húsz kötet van benne (mindenkinek köszönöm!), G most olvassa a Szomszédos ajtókat, meg Tömörkényt, Dorstot és Macuo Basó haikuit, de a gépemen már vagy hatszáz kötet (zöme pdf-ben sajnos, és egyiket sem az Alexandrában vettem, miért is nem?), készülünk a nyaralásra...

A szabadságharc idején itt vívták egyik utolsó győztes csatájukat Kmety György vezetésével a magyar hadak (lám, milyen természetes számomra a szabadságharc mellé oda nem írt dátum: 1849.).

A Dreissiger-ház falán két ágyúgolyó közt található emléktábla sorai a győztes csornai csatára emlékeztetnek:

"Ezek az ágyúgolyók az 1849. évi június hó 13-án a város falai között vívott győzedelmes csatában e házba lövettek be. Rábaközi magyar! Mikor a dicső nap ezen emlékeit szemléled, hazafias érzéssel gondolj hősiesen küzdött és elesett honvédeinkre!"

A golyók a képen másolatok, az eredetieket a helyi múzeum őrzi.

A ház az 56-os emlékmű háta mögött, a főúton pár tíz méterre a belváros felé található.

Utassy József:

A Zöldveltelíni

Bizony mondom nektek,

nem apad el soha

a zöldveltelíni:

Kiss Benedek bora!

Gyújtogat már a Nap,

csóvát dob a tájra,

lángol Szent György hegye,

lobog, mint a máglya.

De mit látok, nagy ég!

Bence meg az Isten

borozgatnak bent a

cigarettafüstben.

Borozgassanak is,

mert az idő hitvány!

Bencénk előtt papír.

Az Öreg meg diktál.

De míg az Úristen

ragyogván ott ragyog,

két koccintás között

Benedek dalba fog.

Összeölelkőznek,

kart a karba fonnak,

a csűrdöngölőtől

csakúgy reng a padlat.

Gondolj a világgal,

uram: sokat ittál!

Dobrokol a Göncöl

paripája kint, vár.

A falon hirtelen

kristálypohár csattan.

Benyitok a házba

óvatosan, lassan.

- Mi történt, barátom?!

Eljött Nagycsütörtök?

- Gyere, édes komám,

vigyen el az ördög!

- Láttam, amit láttam:

nem ördöggel ittál!

De az sem kutya ám,

ki előtted itt áll.

Hamar azt a verset,

ide vele gyorsan!

(Először szellemi

szomjúságom oltsam!)

És cincáljuk Bence

avagy az Úr versét - - -

Sarkcsillag fordítja

virradatba esténk.

(A vers elhangzott a Kogart-házban, május 25.-én Trokán Péter tolmácsolásában)

A múlt vasárnap elmentünk felderíteni a terepet a Gyadai tanösvényre. A tanösvény az Ipoly Erdő Zrt gondozásában áll, Katalinpuszta határában indul.  Pest felől, mielőtt kilépsz a községből, jobbra indul egy betonút, azon kell pár száz métert menni, és ott, a parkolótól indul a túra.

A túra hossza 5 km, amelyből az utolsó folyamatosan lefelé halad. Szép kényelmesen haladva 2,5-3 óra alatt bejárható, nekünk kevesebb volt, mint 2,5, pedig fotóztam sokat.

A bejáratnál van egy kicsiknek szóló útvonal, babakocsival is bejárható, a törpékre méretezett táblákkal, rajzokkal, kérdésekkel. Ha ezt ki akarod hagyni, menj a bejárattól szembe fölfelé, onnan indul a nagy kör.

A patak völgye után egy rétre jutunk, amelyik most tele van virággal, szekfűk, orchideák, szarkalábak, boglárkák, harangvirágok, ki tudná mindet felsorolni (vagy felismerni)? Persze az utóbbiak voltak többségben, az orchideát csak jelezte a tábla, de a patak menti rét  valóban csodálatos.

Eső után voltunk, minden párállott, sejtelmes és varázslatos volt a táj, a nap betűzött a fák között, és a sugarak kirajzolódtak a levegőben.

Itt fordultunk visszafelé, de ehhez először átvágtunk egy mocsaras ligeterdőn, ahol fatuskók vannak a földbe verve, és azokon lehet lépdelni - a talajon nem hiszem, hogy át lehetne jutni. A tuskók után egy kis híd, alig négy méteres, de középen tengellyel - a hintahíd átbillen a túlsó partra, ha túljutsz a felén, szerencsére számítottunk rá.

A gyadai rét következett, ahol a török időkig Gyada falu állt, a felszínen nem látszik belőle semmi, temploma helyén kis kiemelkedés. Itt tovább lehet kirándulni Kisinyóc felé, vagy folytatni a tanösvényt. Mi az utóbbit választottuk. Végig erdőben haladtunk, vízmosások, bükkös és vegyes erdőkben, az aljnövényzetben lilás-fehér ajakos virágokkal.

 A túra legmagasabb pontján egy 30 méteres igazi acélköteles függőhídon kell átmenni (vagy bátortalanabbaknak leereszkedni a vízmosásba, majd a túloldalon vissza, mint 2008, a híd elkészülte előtt). Nagy élmény átmenni rajta!

Innen ereszkedett az út, az utolsó állomás egy szénégető-boksa, majd hamar kiértünk a parkolóhoz.

Kicsivel, naggyal, csak ezt vagy tovább a Börzsönybe: érdemes megnézni, végigjárni.

„A magyar kormány figyelmen kívül hagyta a helyzettel kapcsolatos figyelmeztetéseket, s semmit sem tett. A pénzügyminiszterből hiányzott mind a helyzet súlyosságának felismeréséhez szükséges komolyság, mind pedig a bátorság ahhoz, hogy az állam pénzügyeit rendbe tegye. A kormány többi tagja is felelős azonban, mivel nem voltak képesek régi beidegződéseiktől függetleníteni magukat, s nem tudták reálisan felmérni Magyarország jelenlegi korlátait. Megengedett volt, hogy a politikai döntéseket személyes megfontolások és presztízsszempontok befolyásolják, s hogy olyan megoldásként fogadják el a külföldi hitelek felvételét, mely minden bajt helyrehoz. Mindezt úgy, hogy nem mérték föl, vajon képes-e az ország az eladósodás következtében felmerült terhek viselésére.”

E súlyos ítélet egy (...) angol jelentésből származik, melyet Magyarország pénzügyi csődjéről készítettek. Minden részletezés helyett  sok mindent elmond Magyarország gazdasági struktúrájáról és hibáiról a jelentés, amely az így kialakult súlyos gazdasági válságidőszakban a magyar gazdaságnak az alábbi 9 pontos rekonstrukciós programjavaslatot adta.

„1. Újra be kell vezetni a külföld pénzügyi ellenőrzését.

2. Távoznia kell a jelenlegi pénzügyminiszternek.

3. A költségvetés jövőbeni egyensúlyának érdekében az állami kiadásokat radikálisan csökkenteni kell minden területen, és adóemeléseket kell végrehajtani. A fizetések és a nyugdíjak ugyanis a költségvetési kiadások 55%-ára rúgnak.

4. Csökkenteni kell a behozatalt, és meg kell tiltani a luxusjellegű cikkek importját.

5. A termelést újjá kell szervezni. Kevesebb búza, több szarvasmarha, baromfi, tojás és gyümölcs.

6. Felül kell vizsgálni a kereskedelmi szerződéseket.

7. Meg kell tiltani a törvényhatóságok, városok, vármegyék külföldi kölcsönfelvételét, ugyanígy minden más köztestületét.

8. Alapos vizsgálat tárgyává kell tenni a magánbankok helyzetét: csökkenteni kell a bankok számát vagy egyesítéssel, vagy felszámolással.

9. Ki kell bővíteni a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi vezetőségét, a bank ugyanis politikája tekintetében nem kellően független a magyar magánbankok befolyásától.”

Történt mindez 1931 augusztusában. Akinek még van türelme, itt egy kis környezetleírás, hol is vagyunk.

A vesztes háború után a szétcincált gazdaságú ország képtelen volt önállóan megállni a lábán. A győztesek - megfelelő feltételekkel - készségesen adtak kölcsönt.

A húszas években felvett külföldi kölcsönök nem kis hányadát infrastrukturális célokra fordították. Ipari és mezőgazdasági vállalatok ugyanakkor jelentős összegű, rövid lejáratú hiteleket – állandó meghosszabbítással – hosszú lejáratú célokra vettek fel. Emellett e kölcsönök többszörös banki közvetítéssel, így magas törlesztési teherrel kerültek a hitelezőkhöz, aminek következtében a visszafizetés is igen bizonytalanná vált. Közgazdász szemmel a kormányzat természetesen nem marasztalható el amiatt, hogy a külföldi forrásokat lassan megtérülő célokra használta, hiszen ezek minden hátrányuk ellenére jelentősen hozzájárultak az állandó munkanélküliség időszakos enyhítéséhez, és az sem hagyható figyelmen kívül, hogy e beruházások révén az értékesítési lehetőségékben kevéssé bővelkedő iparágak is megrendeléshez jutottak.

1928 második felében aggasztó jelek mutatkoztak a nemzetközi pénzpiacon. A nemzetközi valutáris rendszer súlyos működési zavarokkal küszködött. A kormányzat, hogy kivédje ennek hatását a magyar gazdaságra, ismét kölcsönökért folyamodott. (Bethlen István a jóvátételi terheket véglegesen rendező konferenciákon az 1924. évi stabilizációs kölcsönnel azonos nagyságú hitelt kért a nagyhatalmaktól.) A miniszterelnöknek azonban csak egy rövid lejáratú külföldi hitelt sikerült szereznie 1930 végére. Ez, mint pár hónappal később kiderült, a magyar gazdaság nehézségeinek gyors megoldásához kevés volt. Ráadásul a hitelezők csak pontosan meghatározott célokra nyújtották e rövid lejáratú kölcsönt is.

1931 elején, amikor a magyar diplomaták „sürgős és szigorúan bizalmas” táviratokban fordultak egyik legrégibb hitelező csoportjukhoz, a Rothschild bankházhoz, az a nagy összegű kölcsönkérelem elbírálásához két szakértőt küldött Magyarországra. E szakértők furcsa eseményekről számoltak be jelentésükben. Kiderült, a magyar kormány az 1930 novemberében felvett kölcsönt nem az előírt célokra fordította, a költségvetési adatok többsége valótlannak bizonyult, egyszóval: az állampénztári gazdálkodás körül súlyos zavarok mutatkoztak. A rendszeresen közzétett költségvetési többlet helyett hiány volt, s a kormány különböző alapokról, kiadásokról sem tudott elszámolni.

Következményképpen Bethlennek le kellett mondania, majd rövid átmenet után következett Gömbös Gyula kormánya.

Forrás:

http://www.tankonyvtar.hu/historia-1984-02/historia-1984-02-081013-1

(FERBER Katalin cikke alapján)

Van-e bármi okunk feltételezni, hogy a politikusok képesek tanulni a múlt hibáiból? Gyanítom, még a mi kárunkon sem.