Tortuga 2.

Egy videójuk itt.

A Budapesti Tavaszi fesztivál keretében, a Nemzeti Táncszínházban lépett fel az izraeli Vertigo táncegyüttes. Húsz éves évfordulójukra készített alig hatvan perces műsoruk válogatás a korábbi darabjaikból: pár perces, önállóan is cselekményes jelenetek sora.

Az együttes koreográfusa Noa Wertheim. A darab egy dobozszerű térben játszódik, amelynek falaiból kis polcok állnak ki - ezeken "ülnek el" a táncosok az összekötő részekben, de néha a tánc során is szerepet kapnak. Az összeállítás a szürrealitás határán mozog, de úgy, hogy közben az érzelmek széles skáláját jeleníti meg. A zene is inkább az érzelmi alátámasztást, mint a mozgás segítését szolgálja, ez ott a színházban kevésbé tűnt fel, mint az itthoni újranézéskor, mert mégis annyira szerves egységet alkot a látott képpel.

Nagyon mozgalmas és felkavaró volt az előadás, kitűnően vezetett szereplőkkel – akik közül nem mindenki az ideális táncos alkat, de ezt az érzést az első mozdulatsorukkal eloszlatták. A jelenetek többsége felismerhető cselekményt játszott el, ez nem csak a koreográfiát, de a táncosokat is dicséri. Közülük közül két nő emelkedett ki, egyikük a plakáton szereplő Yael Tsibolski , a másikuk a menyasszonyt is játszó fehér felsős (nem sikerült a nevét megtalálnom). A férfiak közül Eyal Vizner volt nagyon erőteljes.

Hatásos, lenyűgöző előadást láttunk, szokatlan mozgássorokkal, látványos jelenetekkel.Mindketten el voltunk bűvölve a végére.

A teljes előadás fent van a youtube-on:

2014. 06. 04: „Aki el akarja nyomni a kritikát: annak vagy becstelen szándékai vannak, vagy érzi a maga szellemi silányságát.”

Szabó Dezső

2014. 03.24.: "Azzal, hogy ma is azt méricskéljük, a száz évünk melyik ideológiájának nagyobb a bűne és melyik történelmi eseményben babráltak ki velünk jobban, eláruljuk, hogy alapvetően nem értjük a felelősségünket a saját történelmünkért. Nem értjük, hogy a nemzet naponta meghozott milliónyi személyes döntésből áll össze, azok vagyunk, amivé magunkat tesszük. A felelősök magunkért mi vagyunk. Ma is mindenki, minden egyes honfitársunk személyesen felelős az ország sorsáért."

Azám, Hazám. Mindegy, ki mondta.

Hétfőn este a Literárium - kortárs írók a MÜPÁ-ban sorozat részeként Esterházy Péterrel volt beszélgetés. A szerzővel Jánossy Lajos beszélgetett, a Fesztiválzenekar Kortárs Zenei Együttese zenélt, Molnár Piroska mondott részleteket az író műveiből, és Figula Mihály és borai asszisztáltak.

A beszélgetés meglehetősen vontatott volt, a műsorvezető nagyon szofisztikált akart lenni, ami azt eredményezte, hogy Eszterházy csaknem kevesebbet beszélt, mint ő. Amikor megszólalt, az emlékezetes volt, és volt a véleménye hazáról, történelemről, emberekről, de nagyon érintőlegesen adta elő, nem akart sem meggyőzni, sem le- vagy rábeszélni. Beszélt arról, kik az ő elődei az írásban, kiktől tanult (Szentkuthy, Proust, Musil), mi a munkamódszere, milyen zenét hallgat közben.

Őt egyébként munka közben nem lehet hallgatni, mert előbb-utóbb rá kell figyelni, mondta, arra maradnak a bécsi klasszikusok, megvan a minőség, de el lehet mellettük kalandozni.

Molnár Piroska jó volt a felolvasásokban. A citátumok (szerintem) zömmel a Harmonia Caelestisből voltak. Időnként odaillő zene (Kurtág, Green) szakította meg a szöveget. A második részben felhívták Figula Mihályt a színpadra, és könnyedebb társalgás következett borokról, családokról, barátságról - hogy tényleg az van köztük, az az ugratásokból kiderült.

Sok újat nem tudtunk meg, de valószínű beleolvasok a könyveibe. Kellemes irodalmi este volt, izgalmas zene- és szövegválogatással, Édesapámmal és Lipót császárral.

Botrányos bemutatója volt a darabnak a bécsi Burghteáter 100. jubileumán, 1988-ban. Thomas Bernhard egyben az Anschluss 50. évfordulójára is emlékezett, bár arra nem kapott felkérést. AZ osztrák díszruhás-öltönyös-kosztümös urak és hölgyek csak kapkodták a fejüket az olyan mondatok elől, mint például, hogy a bécsiek folyamatosan antiszemiták és csak az alkalmat várják, hogy ennek ismét utat engedjenek. A politikusok is, és szavazóik is keményen megkapták a magukét a darabban, egy sorstalannak is nevezhető zsidó család történetén keresztül

Történet? Az nem nagyon van. A szereplők párbeszédeiből rakjuk össze a történteket, a családfő öngyilkosságát, és az ahhoz vezető utat, miközben a családtagok reakcióit látjuk a temetésen, majd a toron. Statikus színház, statikus, a Heldenplatz klasszicista oszlopcsarnokára hajazó díszlettel, amelyik azért ebédlőasztalként is jól funkcionál.  A statikus színház egyben azt is jelenti, hogy a darabnak, a szöveg gondolatiságának és egyben a színészi játéknak is nagyon erősnek kell lennie. A Katona a főbb szerepeket Szirtes Ágira, Máté Gáborra, Rezes Juditra és Pelsőczy Rékára osztotta, és ők vannak akkora színész-egyéniségek, hogy felrobbantják a Gemütlichkeitet. Máté Gábor minden  mondata robban, minden cinizmusával és visszavonulásával a közélettől, sőt lassan az élettől is a múlttal szembenézni képtelen, és így abból semmit nem tanuló kortársait vádolja.  A vádak szinte gyűlölet-monológokká válnak, cseppet sem törekszenek politikailag korrekt megfogalmazásra (ezt akkor még nem is találták fel),  és éppen ezek a túlzott, sértett szavak azok, amelyek a lelkiismereti páncélon és a mentális gátakon átjutva elérhették azt, hogy a darab befogadója elgondolkozzon, és eljusson egy talán, talán van benne igazság megfogalmazásig - és kérhet ennél többet egy író? A szövegnek egyébként szinte minden mondata megállná a helyét önmagában is, annyira éles elméjű és metszően pontos. Olyannyira pontos és lényeglátó, hogy annak rendje-módja szerint el is száll a levegőbe, soha, senki meg nem hallja, nemhogy megértené vagy befogadná - a világot nem az ész kormányozza. Sőt, akiknek lenne rá tehetségük, azok tehetetlenül és kényelmesen hátradőlve ontják az okos tanácsokat anélkül, hogy bármilyen szerepet vállalnának. És átengedik a terepet a "hat és félmillió debilnek". Kárhoztatnak mindenkit az előítéleteikért, miközben az ő előítéletességük sem kisebb semmivel.

A darab egyébként csak áttételesen vádbeszéd a társadalom felé. Elmondja egy osztrák család kálváriáját, akik sosem érezték magukat másnak, mint osztráknak, s hiába, a szomszédaik, a fűszeresük és hentesük, sőt, a saját államuk is megtagadta őket, elfordult tőlük, kiközösítette őket, és csak a professzor kapcsolatainak köszönhetően nem ölte meg őket.  Leginkább a sorssal pöröl, mintha azt gondolná, akinek nem inge... A következő generáció már nem hordoz ekkora sebet, mint apáik nemzedéke: kósza félelem valami szörnyűtől, ez az, ami áthatja őket, és fogja szorításba a lelküket.

A darab a kemény, ítélkező mondatai ellenére sem határozott állásfoglalás valami mellett, bármennyire szeretnek beleérteni ilyesmit. Bernhard szerint ha túlságosan egyoldalúan szemléljük a világot, az nem vezet sehová. Megmutatja ezt a kitűnően játszó Szirtes Ági a családfőhöz természetes meggyőződését legyőzve mindenáron alkalmazkodó házvezetőnő szerepében (az első felvonás teljesen az övé), és a szintén remek Pelsőczy Réka a professzor lánya szerepében (övé a második felvonás első fele). Mindhárman (Máté Gáborral hárman) egy-egy szűk szempont szerint értékelik a világot és a történéseket, ettől tele vannak önellentmondással, de ezek megértését ránk bízza a szerző, miként ránk bízza az ítélkezést is, és a tanulságok megtalálását.

Ha magyar szerző darabja lenne, az alkalmat adna az ősbemutatót övezőhöz hasonló politikai cirkuszra a színház, a rendező és az elhangzó szövegek körül. Az osztrákok ellenben azt mondanak magukról, amit akarnak, lenácizhatják magukat és kortársaikat, kényelmes idiótáknak is hívhatják a bécsi választókat és a választottakat, így itt viszonylag csend van a darab körül, az az előadásonként hatvanöt ember pedig bőséggel kap gondolkodni való muníciót.

Mindennek eljön az ideje, ha negyven évet kell rá várni, akkor annyit: unokahúgom kedvéért elmentem megnézni a Popfesztivál-előadást a Vígszínházban. Annak idején olvastam is, hallgattam is, de az előadást nem láttam, szándékosan távol tartottam magam tőle. A darab és a dalok azóta klasszikusokká váltak, időnként elő is veszem őket, szeretem a hangulatukat és azt a végtelenül csorduló érzelmet, ami áthatja őket. (Fotók a vigszinhaz.hu galériájából)

Így aztán nem kicsik voltak az elvárásaim a darabbal szemben.

Eszenyi az eredeti előadásnak akar emléket állítani, és nem egy új előadást színre vinni. A régi legalább olyan súllyal van jelen a színpadon, mint a mai kor fiataljai, és a hangsúlyt is mindig oda teszi, a múltra. Hogy ezt ne feledjük, az eredeti előadás két főszereplője, Almási Éva és Tahi Tóth László végig jelen vannak a színpadon, ha egyikük nem, akkor a másikuk. Részt is vesznek a darabban, daluk is van, szövegük is, szervesen beépülnek a történetbe, legalábbis akkor, amikor éppen nem "kibeszélnek" belőle. Igazán jól egy jelenetben van színpadon Almási, amikor a kábult Esztert veszi körül, mint egy gondoskodó-féltő nagymama - a jelenetnek minden abszurditása ellenére van hangulata és van üzenete: az egykori bulizóké unokáiknak, a ma tombolóinak.

Az emlékezéshez nem kellhogy a teljes előadás színpadra kerüljön, a keretjáték miatt kicsit kicsontozódik, de az igazán nagy dalok elhangzanak, és a történet fontos elemei is lejátszódnak előttünk. Valami mégis elvész ezzel, a nosztalgia mellett más nem is jön ki belőle. Nincs mélyenszántó gondolatiság, nincs dráma, haza- és otthonkeresés, idegenben élés tragédiája sem, és a faji ellentétek is csak vázlatban. 

Én nagyon sajnálom, hogy így került színpadra a darab, bár az elsődleges cél minden bizonnyal az emlékállítás volt, és ez maradéktalanul sikerült. A dalok és a szöveg hozták a kötelezőt. A szereplők is, bár mint prózai színházban az megszokott, a szöveg és az ének nem mindenkinek egyformán erőssége - kivétel ismét Almási Éva, aki beénekelte a teret. Balázsovits Edit Esztere tétován keresett valamit, de legalább hihetően volt hiányérzete valami megfogalmazhatatlan után. Telekes Péter keresése inkább loholás volt egy nő után, mint az elvesztett szerelem fájdalma. Mindkettejüknél emlékezetesebbek voltak Péter Kata és Bata Éva Beverley és Marianne szerepeiben, talán kevésbé voltak beleerőltetve az emlékezésbe, és szabadabban hozhatták a figurájukat.

A koreográfia a madaras és a csomag-cipelős jelenetekben a végtelenig leegyszerűsített instrukció alapján készültek: játszd el a madarakat! Játszd el az élet súlyát cipelő embert! A kar egyébként jól eljátszotta, ezt is, a többit is, mozgalmas tömegjeleneteket varázsolva a színpadi térbe.

Ahogy eddig elvoltam a színpadi változat nélkül, most is el lettem volna. Egy biztos, ezt látva elképzelek egy koncepciózusan megrendezett, ütős Popfesztivált, egy olyant, amelyikben igazi dráma zajlik, ahol konfliktusokról folyik a szó, ahol sorsok teljesülnek be, szakadnak tragikusan félbe, egy olyant, amelynek végén nem egy beállított, több tízéves tapsrend követeli ki a tetszésnyilvánítást, hanem a katarzis, amit a darab okozott. Mert benne van - eddig szerintem mindhiába.

OFF: Ma kinevezték Eszenyi Enikőt a Vígszínház élére. Egy évre. Micsoda aljas gyávaság...

Láttuk már A sevillai borbélyt, de most egészen más előadást kaptunk, mint akkor. Az előadás jelzésszerűen egyszerű, de nagyon rugalmasan változtatható díszletek között, és a vígoperai jelleget kidomborítva került felújításra. Rendezője Békés András volt eredetileg, 1986-ban, a mostani színrevitelt pedig Kovalik Balázs modernizálta belőle. A díszlet balra egy oszlopos ház-bejárat, fölötte erkéllyel, ami egy lépcsőtől függően a kerti vagy az utcai fronton helyezkedik el. A színpadot szemben három fehér függöny tagolja, köztük egy kerítés leengedésével lehetett utcára és kertre osztani a színpadot, a függönyök pedig a tér mélységét szabályozták érzékletesen bevilágítható részekre.

Nagyon jó szereposztásban kaptuk meg a darabot, és egy kivétellel mindannyian hozták az elvárt minőséget. Almaviva grófot Klein Ottokár, Bartolót Kálmán Péter, Rosinát Kálnay Zsófia, Figarót Molnár Levente játszották, Basilio szerepét Bretz Gábor kapta.

Klein Ottokár az elején nagyon visszafogott volt, az első bő másfél órás felvonás közepe felé kezdett megjönni a hangja, onnan kezdve élvezhető is volt, amit csinált. Kálmán Péter nagyon jól játszott, grimaszolt, intrikált, nagyon jól hozta a fiatal gyámleány után epekedő vénséget.  Kálnay Zsófia hangja gyönyörűen csengett, amikor szemben állt a nézőtérrel, de ha kissé elfordult, akkor elhalkult, néha eltűnt a térben. A zenekar egyébként is túl volt hangosítva, a színészek nem mindig tudtak érvényesülni, túlkiabálni.

Molnár Levente ügyesen mókázott, szőtte a szálakat, nagyon jól látszott, hogy tulajdonképpen bárkinek bármit megtenne egy kis borravalóért, de maga a bajkeverés önmagában is felajzza. Az elején kis technikai malőrje volt a mikrofonnal, elég látványosan oldotta meg, de az énekét nem befolyásolta. Később is egyenletesen teljesített.

A zenemester Basilio maszkja, mozgása, mimikája mint egy Mefisztóba oltott Mekk-mester, hol suta, hol segítőkész, támogatja Bartolót, amíg attól remél hasznot, majd egy pillanat alatt átáll, amint az a kifizetődő - nagyon kifejező volt a játéka, Almaviva a segédjének öltözve a kanyarban sem volt hozzá képest.

Nagyon szórakoztató, a kisebb bosszúságokat ellenére is élvezetes darab volt, a rendezés, a színészek mozgatása, és többnyire az énekük is megteremtette a kellemes estéhez az alapot. Még két előadása lesz a héten, aztán egy időre eltűnik a repertoárból.

A jegyszedők negyven perccel a kezdés után beengedtek egy párt, akik a sor közepén ültek, volt nyikorgás, csattogás, lábralépés, könyörgöm, nem a többiek bosszantására vettek jegyet, fel kéne már fogni.

.

Hallgattam a megérzésemre, és lecsaptam két jegyre, amikor találkoztam az előadással, és jó választás volt. Bozsik Yvette nem hagy unatkozni, a darabjai mindig mozgalmasak, a koreográfiái hol többé, hol kevésbé szájbarágósan kifejezőek, és sosem hiányzik belőlük a humor. Ehhez persze kell a jó alapanyag, és a kítűnő táncosok is. Azt hiszem, ebben a darabban minden egyben volt ahhoz, hogy jó sikerüljön, és minden várakozásom teljesült is.

Korábban láttuk tőle többek között az Egy kiállítás képeit és a Varázsfuvolát is, ezekkel nálam magasra tette a mércét, nem beszélve a Pina Bausch előtti tisztelgésként készített Orfeusz és Euridikéről.

A zene Philippe Heritier munkája, gyakran csak zörejek, természeti hangok, madárfütty, géphang, csoszogás, de mindig olyan, ami tökéletesen kiszolgálja a táncot, illetve amelyikre pontosan lehet mozdulatokat illeszteni. Bozsik játszik a zenével, és játszik a testekkel is. A táncosok sorban jönnekl be, mindenkinek van egy rövid, pár perces szólója a színre lépésekor, amivel jobban egyéníti őket, mintha valaki bemutatná a szereplőt.

Fülöp Tímea rokokó-szerű jelmezben jön be először, és egyedül találván magát, szórakoztatja magát: felméri a termet, kinézi a helyét, ahol az estén tartózkodni fog, majd unalmában madarakat – pávát, hattyút, dörgő galambot parodizál, nagyon kifejezőn, tele lélekkel.

Krausz Alíz másodikként lép be, és megjelenésével, fellépésével azonnal elindítja a rivalizálást, a két nő versengését, az erősorrend megállapítását, kis képzavarral kakaskodnak keveset. Igazán nem dől el a vetélkedésük, mert nincs valódi tétje: hiányzik az, ami-aki miatt érdemes ölre menni.

Rá sem kell soká várni: megjön Vati Tamás, mint rendesen, kopaszra borotvált fejjel, van benne valami a beharangozó gyíkszerűségéből, de ellenszenvünket nem ébreszti fel. Azonnal felméri a terepet, a két nőt, és azt teszi, amit egy férfinak ilyenkor tennie kell: rástartol mindkettőre. Az ő szereplése dúskál a gegekben, mozgása, mimikája groteszk, karikatúra-szerű – inkább eljátssza a macsót, minthogy valóban belülről jönne, sőt, alapjában véve kihátrálna belőle a bajban. A csúcspont a két nő össze-összecsapása a férfiért, a lehetőségért, a figyelemért, pár percért kettesben. Krausz erőszakosabb, határozottabb, de a Fülöp Tímea formálta figura a maga lassú víz-módján ugyanolyan hatásos. Az egyéniségek, személyiségek lassú kibomlása teszi érdekessé az előadást: a végére nemigen marad titkuk előttünk.

Jó, hogy megnéztük, jó hogy láttuk, mert a maga hatvan percével egy nagyon mozgalmas, kifejező mozgásszínházat láttunk, olyan táncot, amelyet érdemes nézni, amelyért érdemes kimozdulni itthonról. Azt hiszem, érdemes lenne megnézni a Chicagót is, mindhárman szerepelnek benne.

(A képek a Társulat honlapjáról)

Minden véget ér egyszer, mi is az utolsó napra virradtunk (na jó, kilenckor már nem annyira virradtunk). El akartunk menni reggelizni arra a helyre, ahol azt a hatalmas máltai-tálat kaptuk, de aztán inkább megettük a maradékokat, ami még a hűtőben volt. Kijelentkeztünk a  szállóból, aztán hajrá át a szigeten, a keleti oldalon még nem voltunk, ez nagyon közel van a reptérhez, ezért is hagytuk erre a napra.

A szombat ellenére hatalmas volt a forgalom La Valetta közelében, még  a benzinkútnál is sorba kellett állni. Muszáj volt tankolni, mert a kocsit üresen kellett visszavinni, de már csak 50 km-t jelzett vissza az órája, így kapott még három litert. Ezt viszont nem vette észre a szintmérője, és ráadásul 50 km alatt már nem írt hátralévő utat, így innen kezdve volt izgalom, mennyinél is járhatunk... Nem volt baj végül.

Először Ghar Dalamnál álltunk meg, ez egy neulitikumból feltárt barlang, mint a mi Szeletánk, de kiállítóhely van mellette. Rengeteg csontot láttunk, állatokét persze, amik azt voltak hivatva demostrálni, hogy a tengerszint emelkedésével a szigetre szorult állatok milyen módon alkalmazkodtak a környezetükhöz - értsd: mint lettek egyre kisebbek. Valóban, egy máltai elefánt kb. akkora volt a végére, mint egy mai bébielefánt, mint egy megtermett dán dog, és ugyanez játszódott le a vízilovakkal is. Aztán teljesen eltűntek :) A barlang egy nagyon szép völgyben fekszik, sajnos az egyik felét valami katonai létesítmény foglalja el, de a másik oldala teraszos, szárazon rakott kerítésekkel és kis kőházakkal.

Azt írta a könyv, hogy Marsaxlokk egy kis halászfalu, nagyrészt érintetlen, és nagyon hangulatos. Ez azt hiszem, látszik a képeken is. Nagyon szép volt ezen a napon az időjárás, húsz fok volt az öbölben, ingujjban jártuk körbe a partot, és néztük, hogyan készítik fel a hajókat a következő szezonra - bár olyan is volt, aki a hálókat rakta össze a másnapi halászáshoz. A hajók nagyon festőiek, színesek, mindegyiken elöl Ozirisz bozontos szemöldökű szeme a rontás és a baj elkerülésére, és többféle színű csík körben. Nem túl nagyok ezek a hajók, a tiszai halászladikok hosszúságát sem biztos, hogy mind eléri, de valamennyi széles, magas építésű, dióhéj-szerű testtel, amelyik üresen alig több, mint tíz centit merül be a vízbe. A séta után kiültünk az egyik vendéglő teraszára ebédelni, persze halat, frisset, zöldségekkel és vörösborral. Sok ebédelőtársunkkal találkoztunk aztán este a reptéren.

Három órára járt, amikor felkászálódtunk, megnéztük Birzebbuga konténer-kikötőjét, a sziget méreteihez képest hatalmas, majd a parti, sokadrendű úton elindultunk a Kék Barlang felé. Elmentünk a börtön és egy konténeres menekülttábor mellett, kis utakon kanyarogtunk a déli part felé. A barlangba már nem lehetett lemenni, de ez nem is állt szándékunkban, az utolsó turnust láttuk még fentről, a csaknem száz méteres sziklafal tetejéről.

(A Kék Barlang bejárata fentről)

Közeledett a naplemente, a fények kékről sárgásra váltottak, a nyugodt tenger látványával búcsúztunk a szigettől.

Beehive Nougat

Az előző napi parlamenti fiaskó után visszamentünk megcsodálni, hogy milyen palotát építettek maguknak a nagymesterek. A látogatható szobák igazán csak ízelítőt adhattak a gazdagságból, mert az "állami termek" név a tróntermet, és még három nagyobb csarnokot jelentett, freskókkal, falikárpitokkal, és a végén a fegyvergyűjteményt. Ez utóbbi tele volt páncélokkal, mutatóba két török figura is volt, a többi a keresztény sereg lovagi vagy gyalogos páncélöltözetei, szablyái, ágyúi és lőfegyverei, úgy a 15-18. század közöttről.

A termek egyébként díszesek, nagyok, és - nyilván a fotózás megnehezítésére - sötétek, majdnem élvezhetetlenné téve a nézelődést. A trónterem karzatán azért sikerült felfedeznünk Ádám és Éva történetét, a Paradicsomból való kiűzetésig. Itt a falon körben az erények megszemélyesítései között egy-egy a sziget történelméből vett jelenet freskója látható, főhelyen természetesen az 1565-ös török ostrom. A palota folyosói egyszerűen lenyűgözőek. Körben a falak mellett páncélos lovagok vigyáznak a lépteinkre, a lábunk alatt színes mozaikkő, a falakon nagymesterek képei, a mennyezet, mintha templomban járnánk.

Éppen őrségváltás volt, amikor kiértünk, kétféle díszlépésük van, az egyik a "feszes", amikor odacsapják a talpukat, és a sima, amikor olyan, mintha slattyognának, a kezüket persze ilyenkor is vízszintesbe emelik.

Ahogy a kocsi felé mentünk, még bementünk a sok templom közül az egyikbe, ez is Szt. János volt, és Co-Catedral. Nem katolikus, hanem anglikán, de ez kívülről nem látszott. Belül a sok arany és túldíszitettség után szinte felüdülés volt látni a puritán egyszerűséget. Tetszettek az ülőpárnák és térdeplők egységes kézimunkái.

Innen egy barlangtemplomot akartunk felkeresni, de oda be kellett volna jelentkezni, így ez legközelebbre maradt. Helyette egy közeli megalitikus kőépítményhez, az ie. 3600-3000 között épült, és kb. ie. 2500-ig használt és bővítgetett tarxieni templomhoz mentünk. Az itt talált kődíszítések és szobrok eredetijét előző nap láttuk az archeológiai múzeumban, a kint lévők másolatok. A föld olyan jól védte eddig a köveket, hogy a múzeumban lévők már így negyven év után jobb állapotban vannak, mint a kitett - ugyanabból a kőből faragott - másolatok.

Ez volt az utolsó esténk, ezért vendéglőbe mentünk. Túl sok választásunk nem volt, mert az éttermek többsége nem üzemelt, azért találtunk egyet, ahol gasztronómiailag is elköszönhettünk a szigettől. Mint másnap kiderült, ezt elkapkodtuk...

Ezen a napon a főváros, La Valetta volt a célpontunk. Kiépítését az a nagymester kezdte el, akiről a nevét kapta. Miután a Szent János Lovagrendet a török 1522-ben kiverte addigi központjukból, Rodoszról, új helyet kellett keresniük maguknak. Rodoszra Jeruzsálemből kerültek, annak 13. századi eleste után, amikor a keresztes hadjáratoknak a török erősödése miatt végleg befellegzett. A választás Málta szigetére esett, ami addig a német-római császár tulajdona volt, a bérleti díj évi egy élő máltai sólyom. A török offenzívára készült, ezt nyilván a német-római császár is jól tudta, és nem érezte túl nagy árnak Máltát azért, ha a lovagok megállítják a terjeszkedést.

Az ostromra 1965-ben került sor, nagyszámú szárazföldi haderőt szállítottak át a török gályák Máltára. A nagymester ekkor La Valetta volt, aki a rend kémei révén időben értesült a török szervezkedésről, és mindent megtett a sziget védelme érdekében.

A támadás májusban kezdődött, és szeptember 8.-án ért véget, Másia napján vezett a török az utolsó nagy rohamot a keresztény hadak ellen. A beszámolók szerint 3000 török, és mindössze két keresztény katona veszett oda ezen a napon. La Valetta Nagymester erődítései, és a lovagi hadsereg elszántsága meghozta az eredményét: azóta a szigeten a győzelem napja és egyben Mária ünnepe felvonulást és regattát jelent, nagy fiesztát. Az elsőt a győzelemre következő évben rendezték, és a győzelem súlyát mutatja, hogy maga II. Fülöp is részt vett rajta.

A győzelem után kezdték meg magát Valettát kiépíteni, a lovagrend nyolc nyelvének egy-egy fogadó épült, barokk homlokzattal, ezek közül a Provance-iban ma az Archeológiai múzeum van, mások állami hivatalnak adnak otthont, a német helyén pedig ma már az anglikán egyház Co-Catedralja, a Szent John áll. (A Co-Catedrál a Gibraltári Püspökség Katedrálisa alá tartozó templom, a máltai a Dél- és Közép-Európai anglikán egyházak feje.)

A Nagymesteri Palota, és a Szent-János Katedrális is ezekben az években épült, és mindkettő a Lovagrend gazdagságát, erejét mutatja.

A történet befejezéséhez hozzá tartozik, hogy Napóleon hadainak 1798-ban az akkori nagymester harc nélkül átadta a szigetet, Napóleon hálából minden mozdítható értéket elvitt, telkjesen kifosztva aszigetet és a lovagrendet is. Elragadta Keresztelő Szent János karereklyéjét is, ami a szállító hajóval együtt elsüllyedt. A máltaiak a méltánytalanságon úgy feldühödtek, hogy elzavarták a lovagrendet a szigetről, és angol segítséget kértek, 1805-től áll a sziget a függetlenségéig angol fennhatóság alatt. A rend szervezete fennáll, de ilyen központja, mint itt volt nincs, karitatív tevékenységgel foglalkoznak. Az 1990-es évektől már nem kell a nemességet igazolni ahhoz, hogy a rend tagja lehessen valaki.

A Nagymesteri Palota ma a Parlamentnek ad helyet, ezért nem minden nap látogathatók a termei, amiatt mi is vissza kellett jönnünk másnap, pénteken. De láthattuk a Katedrálist, amelynek egyszerű, bár monumentális külseje éles ellentétben áll azzal a gazdagsággal, ami belül mutatkozik. A főhajó valamivel több, mint 50 méter hosszú, a nyolc lovagrendi nyelvnek egy-egy oldalkápolna szolgál, a legtöbbjükben a nyelv által adott nagymesterek síremlékével. Az egész felzaklatóan pazar, nagyszabású és káprázatos. A mennyezetét és a portikuszt Mattia Pretti freskói díszíti, Szent János életének jeleneteivel. A falak dúsan aranyozottak, a kápolnákkal együtt. A Katedrális tulajdona több Rubens tervezte hatalmas falikárpit, és Caravaggio (aki maga is a rend tagja volt) Keresztelő Szent János lefejezése című hatalmas képe. A templom padlózatát lovagi sírok borítják, kb. 400 színes, mozaikberakásos márvány kőlap alatt nyugszanak.

A templom után kerestünk egy szendvicsezőt, ahol sikerült két akkor a méretű darabot kapnunk, hogy egyben a vacsoránk is megvolt, legalábbis már aznap nem tudtunk éhesek lenni. Itt kóstoltuk meg a helyi Kinnie üdítőitalt, amit itt állítanak elő narancslé és fűszernövények felhasználásával. A színe a kóláéra hasonlít, szénsavas, de a legjellegzetesebb fűszere az üröm, amitől nagyon jellegzetes az íze – nekem ízlett, G-nek nem.

Az étkezés után körbejártuk a védműveket. La Valetta két tengeröböl közötti földnyelvre épült. A földnyelv bejáratánál a városfal lefelé és felfelé egyaránt kb húsz méteres. Az öblök túloldalán több városból mára egy hatalmas egybeépült település alakult ki, a tényleges határaikat (településjelző táblákat nem használnak a szigeten) csak a hatóságok ismerhetik...

Az erődök hatalmasak és impozánsak, és nemigen látogathatók – a félsziget csúcsán álló hatalmas St. Elmo erőd a felújítás miatt, ami ma zajlik.

Hazafelé Attardon keresztül mentünk, eza város is egybe van épülve Valettával, egyetlen nevezetessége a vízvezeték, amit az ezerhatszázas években építettetett egy nagymester római mintára, Rabatból hozta a vizet Valettábe, jó kétszáz évig.

Véletlen mentünk Bingemma felé – Dingli, a 300 méteres tengerparti szirtek volt az úticélunk az újév első napjára. Sokáig aludtunk, mert megvártuk az éjfélt, és koccintottunk, itthon a szobánkban.

Végül már egy óra is volt, mire útra keltünk.

Bingemma egyszerűen útba esett. Az út szélén volt egy kis kápolna, amiatt álltunk meg, és ekkor láttuk, hogy a Victoria-line-nál vagyunk, annál a védelmi vonalnál, amelyik elválasztotta a sziget laposabb, kevésbé védhető részét a fennsíktól. A szigetet itt egy természetes törésvonal szeli ketté, ezt használták ki az építők. A vonalat az 1800-as években építették a britek, sosem volt igazán használva, egyszerűen pár évtized alatt elavult. A vonal 30 km hosszú, öt nagy erőd is épült a védelmére, az egyik éppen itt, Bingemmában, a vonal mögött pár km-rel. Mivel nem látogatható, nem mentünk el odáig, csak a fal tetején tettünk egy kisebb sétát.

Innen továbbmentünk a Dingli-sziklákhoz, és ott tettünk egy sétát a tetejükön, nem messze a szirtek letörésétől. Alattunk, a sziklák tövétől kisebb plató ereszkedett a parti sziklafalig. A platón művelt teraszok lejtettek lefelé, a déli napsütésben. Próbálkoztunk a Cliff-restaurantban ebédet szerezni, de háromkor zárt a konyha, és már félkor nem vettek fel új rendelést – pedig tele volt az étterem, sokan élvezték innen a kilátást, és az üvegfalon belül nagyon kellemes napsütést. Így beértük kávéval és sütivel, mondván, majd később találunk valamit.

A közelben van a Verdana-palota, amit 1500 körül épített az egyik nagymester, ma a köztársaság államfőjének rezidenciája van benne. Emiatt nem is látogatható, Alatta terül el a Buskett-Garden, egy olyan kert, amelyik tele van fákkal, és Málta egyetlen erdejének a területén fekszik. A kertben olajfákat, narancs-, citrom és grapefruit fákat láttunk, tele terméssel, a narancs egyszerűen olyan volt, mintha citromot ettem volna, pedig a héja színe szerint már érett volt. Elsétáltunk a palota kapujáig, majd vissza, itt, a meredekebb részeken fenyők, pálmafák és jánoskenyérfák váltogatták egymást.

A kocsink alatt három macska melegedett, valóban nem volt túl kellemes az idő, hűvös szél fújt, és a felhők közül csak néha bújt ki a nap.

Jó későig aludtunk, majd átmentünk a szomszédos kávézóba egy jó kis angol reggelire – akkora adag volt, hogy alig bírtunk vele. Kávét is ott ittunk, az eszpresszójuk hamisítatlan olaszos, rövid és erős. Megint 11 volt, mire elindultunk a napi körre.

A mai cél a tőlünk délre fekvő ikerváros, Mdina és Rabat voltak. Útközben megálltunk a Golden-Bay-n, hogy jól lenézzünk a tengerre, és sétáljunk kicsit a friss levegőn. Ekkor még sütött a nap, a kilátótorony zárva volt, így az olajfák között nézelődtünk. A tenger csendes és gyönyörű mélykék volt. Az öbölbe a őpartra futó hullámokat egy deszkás elégnek találta, hogy próbálkozzon velük – a víz nemigen lehetett 10 foknál melegebb...

Útközben megálltunk Mgarrban (Minden gozói városnévnek van a főszigeten is megfelelője), a székesegyházat akartuk megnézni, de csak körbejárni sikerült. Egy nagyon modern Genázáret-kápolna volt csak nyitva alatta – eddig minden ilyen pici kápolna modern volt, hagyományos oltár nélkül, nyolc-tíz székkel, St Lawrenzben is ilyent láttunk.

Rabat és Mdina ikervárosok, mindkettő régi múltra tekint vissza, de mert Mdinát a városfalai beszorították, ott megmaradt a régi jelleg, míg Rabat bővült és átépült. Egyébként mindig is össze voltak nőve, magas mészkősziklára épültek, és egy keskeny, nem túl mély horpadás választja el őket egymástól.

Rabatban kezdtük, itt a város alatti katakombák érdekeltek. Ezeket a korai kereszténység idején temetkezési célokra használták. Freskó alig van bennük, ami igen, arra nagyon büszkék, pedig sehol nincsenek a pécsiektől. A Szent Agatha katakomba volt nyitva, így oda mentünk. A lakóházak alatt húzódik, de közvetlenül a föld színe alatt. A második világháborúban ezért nem tudták óvóhelyként használni őket, hát jóval alattuk készítettek egy hatalmas pincerendszert.

A felszínen egy kápolna van, meglehetősen komor oltárral, és egy múzeum-szerűség, amelyik a világ minden tájáról származó kőzetgyűjteménnyel kezdődik, majd máltai ókori használati tárgyak, mécsesek, szobrok, érmék következnek, és néhány szépen faragott kő, barokk kép, monstrancia, oltárdísz, kb. olyan egységes, mint a Stornó-ház gyűjteménye. AZ ásatási leletek mindenesetre érdekesek voltak, aztán kezdődött is a vezetés a föld alatt.

A mészkőbe vájt katakombák egy 14. századi freskókkal díszített kis kápolnával kezdődik – ennek a helyén volt az a barlang, amelyben St Agatha menedéket talált az üldözői elől. A freskók a Máltán nagy becsben tartott szenteket, Pált, Agathát, Alexandriai Katalint ábrázolják többek közt. A restaurálásukra gyűjtenek, mert erősen rongálódtak – az egyikbe, Szűzanya a gyermekkel pl egy kis ablakot vágtak, pont Mária feje és melle helyére – csak a szoknyája és a gyermek menekült meg. Egy másik szent (sajnos nem tudom, melyik) kegyvesztett lett, és kikaparták az arcát...

A kápolna után alacsony folyosó vezetett a sírkamrákhoz. Az első teremben négy „királyi” sír volt, ezek páros sírhelyek, a négy sarkukon oszlopokkal, innen a nevük. A katakombában alig van hely, ahol fel lehet egyenesednem, a sírhelyek is alig haladják meg a 150 centimétert. Családi temetkezés volt a jellemző, két felnőtt a kőbe vésett ládákban, és a korán elhalt gyermekeik a falba vájt fülkékbe. A végén egy negyedik századi templomhoz érkeztünk, amelyet a falba vésett oltárról, a vele szemben álló két féloszlopról és a körbefutó frízről lehet azonosítani – és az oltárfülke feletti kagylót és közismert keresztény szimbólumokat ábrázoló freskóról.

Itt még a Szent Pál székesegyházat akartuk megnézni, de hiába töltötte be az előtte álló teret nagyon szép egyházi vokális zene (hangszórókból), maga templom nem volt nyitva – visszafelé igen, de szertartás volt, amelynek köze nem volt a téren akkor is hallható zenéhez. A templom barokk, és meglehetősen komor hangulatú.

Át Mdinába ettünk egy kis házi süteményt, és kávéztunk, a pulton ott álltak glédában a fatörzsek, az esti szilveszteri bulikra rendelve. A díszes főkapun mentünk be a városba, a kapuzat az 1700-as évek elején épült, a falak részben arab eredetűek, majd' ezer évesek, persze többször megerősítve, átépítve. A kapu belső oldalán az apszisban Szent Pál, Szent Agatha és Szent Ágoston állnak. Sokat nem gyönyörködhettünk a városban, mert irtózatos erejű felhőszakadás zúdult le, erős széllel, éppen bemenekülhettünk előle – egy üvegműves boltba. Gozón is láttuk, és ebben a városban is hagyományos az üvegművészet. Színes, formás üvegeket készítenek, a színek talán az otthon is látható Emil Frey ékszerek világára emlékeztetnek, ha az áruk nem is olyan borsos, mint azoké. A mintákat szabadon kezelik, erre példa a Klimt-óraszámlap.

Az eső csitultával körbejártuk a városfalat, majd visszafelé indultunk a főutcán, amelyen a máltai nemesség palotái követik egymást (némelyikben ma is az eredeti család lakik). A Falson-ház ma múzeum. Az épület a 13. századra datálódik, a mai formáját a 15. században nyerte el, amikor egy nagymester látogatására alkalmassá és méltóvá tették. A kétszintes épület egy kis zárt udvart fog közre, már ez is remekmű, igazi toszkán-érzéssel, a nyugalom szigete. Maga a palota nem túl régen szűnt meg lakóháznak lenni, a család bútorait, berendezési tárgyait, gyűjteményét egészítették ki jó érzékkel, és nyitották meg benne a múzeumot úgy, mintha ma is lakott lenne, és maga a házigazda vezetne minket körbe, bemutatva a büszkeségeit: a Dűrer- metszeteket, olasz és holland olajfestményeket, köztük egy Tintorettót, a hét eredeti pápai bullát – és persze a dolgozó- és hálószobákat, szalonokat is.

A tetőn kialakított kávézóban a még Máltán nem tapasztalt hideg, kilenc fok ellen egy erős, angolosan elkészített teát ittunk, ezalatt elállt az eső is.

Eddigre sötétedett, a város kezdett kiürülni, mi is elindultunk hazafelé. A kocsit Rabatban hagytuk, a város túlsó végén egy zsákutcában, de nagyon könnyen megtaláltuk.

A második napra bevásároltunk Mellihában, így viszonylag korán (úgy fél tíz felé) a kompnál voltunk. Az elsőre fel is fértünk, húsz perc alatt átpöfögtünk Gozóra. Sehol nem találtunk jegyvásárlási lehetőséget, azt hittük, hogy csak bambák voltunk, de nem: visszafelé fizetőkapukon keresztül lehet felmenni a kompra, ahol kíméletlenül bevasalják a retúrjegy árát.

Az idővel nem volt szerencsénk, mert a kompon is esett, majd átérve, amikor keresztül verekedtük magunkat a dugókon, és elindultunk az Azúr Ablak nevű sziklaképződmény, egy hatalmas, félig a tengerben álló sziklakapuhoz, orbitális felhőszakadást kaptunk a nyakunkba. Ekkorra elhagytuk a főutat, mert rengetegen voltak rajta, és kis falvakon keresztül kíséreltük meg elérni a helyet. A víz hömpölygött az úton, alig láttunk valamit, a kis városkák központjaiban egyirányú, alig autónyi szélességű sikátorokban keveregtünk, de végül megérkeztünk. Amikor beálltunk a parkolóba, az eső éppen elállt, de a víz úgy hömpölygött az úton lefelé, hogy alig tudtunk úgy lemenni, hogy ne sodorjon el az áradat.

A szikla hatalmas és gyönyörű, az felhős idő miatt nem mutatta azt a fenséges arcát, amit a fotókon látni, de így is impozáns volt. Sokkal érdekesebb volt azonban a sziklazátony, amiről nézhettük – sárga homokkőből, majd kijjebb korallmészkőből álltak, és a hullámzás fantasztikus formákat alakított ki belőlük – lévén mindkettő eltérő keménységű anyagokból, így tornyok, csipkézett falak, vadregényes szirtek alakultak ki belőlük. A köztük lévő tavacskákban egy-egy eltévedt, hüvelykujjnyi rák kóricál. Kicsit arrébb, a Dwejra-öbölben valószerűtlenül kéken világít a tenger, pedig az ég teljesen fedett.

Visszafelé megálltunk a St Lawrenz nevű városkában, a név kötelez. Hegytetőre épült, parányi hely, pár száz épülettel, és egy nagy bazilika-szerű templommal, ami nem volt sajnos nyitva, mert Máltán a templomok úgy 11-12 közt bezárnak, hogy aztán kettő-három között nyissanak ki újból.

Ainnen a Ta Pinu Miasszonyunk Bazilikához mentünk, amelynek csodatévő híre van. A helyén állott kis kápolnát ott emelték, ahol egy helyi asszonynak megjelent Szűz Mária. A mostani templom 19931-ben készült el, belül is meglehetősen modern. Az oltár két oldalán lévő helyiségek aa könyörgések beteljesedéséért hozott hálaáldozatokat lehet látni a falakon: nem csak a görögööknél szokásos amulettszerű végtagokat, de mankókat, járógépet, gerinc-merevítőt, és rengeteg fényképet is. A legmeghatóbbak azok a kis gyerekcipőcskék voltak, amelyeket a baba fotója mellé applikáltak, a gyermekáldásért cserébe. Volt asszony, aki négy ilyet is elhelyezett (persze négy gyermeke után). Magyar vonatkozást is találtunk, nem sokkal előttünk járhatott ott aznap B. Zsuzsa, aki egy magyar zászlót, és kis karácsonyfára írt köszönetet hagyott ott.

A templom még a karácsonyi díszítésében volt látható. Nagyon érdekes, hogy nem fenyőágakkal és koszorúkkal díszítenek, hanem csíráztatott búzával, és ezekre helyezik a gyertyákat illetve a szobrokat – először valami művacaknak néztük, de közelebbről ott ágaskodtak a kis búzaszálak.

Innen Victoriába, más néven Rabatba indultunk, az a sziget fővárosa, a középen emelkedő csúcso a citadellával, körülötte pedig a zegzugos városkával. G. nagyon örül, amikor ilyen kedves sikátorokon keresztül próbálunk eljutni valahová. Most is találtunk parkolót, és felsétáltunk a citadellába. Sok látnivaló nem volt benne, múzeumot most nem akartunk, így körbejártuk a szemetelő esőben a falakat, majd lesétáltunk a városba, és ott is mászkáltunk egy keveset.

Innen a Ggantija-templomokhoz mentünk. Ezeket az a titokzatos nép emelte, amelyik ie. 3000-től lakta Máltát. Hatalmas, faragott kőtömbökből épített két, párhuzamos tengelyű templom áll egymás mellett, mindegyiknek két-két félköríves apszisszerűen záródó keresztirányú helyisége van mindkét oldalon. Az egyikben sok hamut és állati csontokat találtak, itt talán állatáldozatot mutattak be, de a többi is valószínű rituálés célokat szolgált. Több szobormaradványt is találtak, bika tülköt, és festésnyomokat a falakon. A kőtömbök elképesztően nagyok, az egész fenséges és lenyűgöző – és ezer évvel öregebbek a piramisoknál...

Továbbmenve még egy úticélunk volt a mai napra, szerencsére az eső is elállt, amire Calipso nimfa barlangjához érkeztünk. A barlang környezete teljesen megfelel a homéroszi leírásnak, de az egészet az 1800-as években, a kőtemplomok felfedezése után, a látogatók számára újabb programpontként találták ki. Vagy ki tudja? A barlang sajnos pár éve megrogyott, és emiatt nem látogatható, de folyik a megerősítése – mindent a turistákért.

A barlang szája alatt van Gozó egyetlen homokos tengerpartja, alig 100 méter széles, kedves öböl, most nyugodt, és békés.

Mire itt végeztünk, sötét is lett, az eső megint rákezdett, hát irány a komp, gyerünk haza.

Kihasználva a hosszú téli szünetet, Máltára jöttünk – ide volt normális árú jegy. Valószínű, hogy nem az ideális évszakban jöttünk, de pihenni, és elfeledni pár napra az év végi őrületet jó lesz.

Éjjel érkeztünk a Wizzair-rel, majdnem éjfél volt, mire megérkeztünk a szállásra. A szobánk egy kis apartman, konyhával, ellátás nélkül, a kaját majd megoldjuk.

A szoba nem rossz, amíg ablakot nem akarok nyitni, mert az egy szellőzőudvarra nyílik, Párizsban nem is volt ezzel bajom, itt Máltán azonban nem ezt vártam – a hotel nem volt hajlandó cserélni, így maradtunk, keveset vagyunk itthon, az is igaz. Egy biztos, bosszúból minden költésünket a hotelon kívül intézzük.

Az első reggel még volt hazaink, készültünk annyi kajával, így itthon ettünk. Jó tizenegy óra volt, mire elindultunk a sziget északnyugati csücske, Marfa, Mellieha és Gozó ( az északi, kisebb sziget) felé. Arra hamar rájöttünk, hogy a gozói kompot célszerű ezen a napon elkerülnünk, vasárnap volt, és legalább öt kilométeres sor állt a kompig.

Az első megállónk a Popeye-falu volt, amelyet valamikor a nyolcvanas években, filmesek építettek Az Anchor-öbölben (ami az ókorban ide kisodródott római horgonyokról kapta a nevét). Az öböl nagyon kies, alig fér el benne az a kb. tíz ház. Végül a faluba nem mentünk le, mert annyira vásári (hollywoodi) volt, és a folyamatosan bömbölő filmzene (Flinstone, Igazából szerelem, stb.) is riasztóan hatott ránk. Inkább megkerültük az öblöt, és a szirtek felé kanyarodtunk.

A mészkövek között kúszófenyőket és pozsgás növényeket találtunk, az ösvény agyagos, csúszós volt az éjszakai esőtől. A szirtek meredeken zuhantak le a tengerhez, úgy harminc méterről. Ennek ellenére többen próbáltak innen horgászni a lenti csendesebb partszakaszok fölött, nem láttunk sikeres fogást, de attól lehetett. A partról el lehetett látni Gozóig, közben a Chadira természetvédelmi terület szirtjei, a tetejükön egy radarállomással, amit innen láttunk, az Anchor-öböl kivételével meredek partfal, húsz-ötven méteres leszakadásokkal a vízig. Chadirából azért ez már másképp volt.

A következő megállónk a Chadirai Nemzeti park bejáratánál lévő Vörös Torony. Ez egy, a tizenhetedik században épült őrtorony, a vörösre festett vakolatról kapta a nevét. A torony nem annyira védelmi, mint inkább információ-továbbítási célokat szolgált a Gozón, a másik, kicsi szigeten, Cominón és a tengerparton lévő őrtornyok jelzéseit továbbította La Valetta, a főváros felé.

A sziget történelme a háborúkról, tulajdonos-cserékről szólt, szerepe volt a pun háborúktól a második világháborúig minden, a térséget érintő csetepatéban. Komoly szerepet töltött be a török ellni háborúk során. Ekkor a sziget a Szent János Lovagrendhez tartozott, akiket Rodoszról könnyedén kivert a török, majd, amikor így hontalanná váltak, megtelepedhettek Máltán, kifejezetten azzal a célzattal, hogy védjék meg a törököktől. Ez maradéktalanul sikerült is nekik – igaz, a sziget védműveinek jelentős része ebben a korban épült ki. És az is igaz, hogy többnyire jó hadvezetői képességű Nagymesterek álltak a sziget élén.

A toronyban négy ember, három katona és egy ágyús tartózkodott folyamatosan. A kiállítás bemutatta a fegyvereiket, a szállásukat, majd a bástyáról gyönyörű kilátást élvezhettünk a sziget északi részére és Gozóra, az ottani Mgarr városára. Sőt, Cominón beláttunk a Kék Lagunába is, olyan tiszta és szép volt az idő – a világoskék víz messziről világított az öbölben.

Végigsétáltunk a gerincen a radarállomásig. Több tanya is van a területen, alacsony kőrakás közepén egy négyszögletes betonkockával, de pazar növényekkel, sőt fákkal körülvéve. A görög festőiséget hiába keressük, annál sokkal inkább a dél-olasz, sőt arab hanyagság látszik mindenen.

A növényzet fenyők, hangák, és sokféle pozsgásból állt, többségükkel nem találkoztunk eddig, s netünk nem lévén, a meghatározásuk sem sikerült.

A radarállomás egy vélhetőleg második világháborús, romladozó beton épületegyüttes közepén áll, katonai célokat szolgálhattak amazok is, de miután felhagyták őket, az enyészet elkezdte a rombolást. A sziget több pontján találkoztunk hasonló épületekkel, volt amelyiket összedöntötték, és csak a betontörmelék, és a csavarodó rozsdás vasak mutatták a helyét, máshol viszonylag ép állapotúak, de gondozatlanok, és mint nálunk wc-ként funkcionálnak.

A táj, és a szirtek varázslatosak, a földnyelv déli oldalán pedig a hagyományos gazdálkodást állították vissza nemrégen: teraszokon falatnyi megművelt területek, kőfalak közt viruló olajfák és fügefák állnak. Tél lévén, csak valami káposztaféle és hagyma volt ültetve, meg egy növény, ami az otthoni papsajtunk méteresre növő hasonmása. A napsütésben ez a táj nagyon nyugalmas és kellemes volt, jót sétáltunk, kiélvezve a meleget.

Innen le akartunk menni a komphoz, megnézni a másnapi lehetőségeket, de ez még kora délután is istenkísértés volt, ezért valami tizedrangú úton, hegyen-völgyön visszafordultunk és irány Mellieha.

A város nem túl régi, mert védhetetlen volt az öböl, amelyben fekszik. Ma üdülőhely. Mi a templomáért mentünk, ami 15. századi eredetű, bár barokkosított, és még ma is befejezetlennek tűnik. A templom környékét leszámítva semmi látnivaló nincs, viszont találtunk egy jó kis olasz éttermet, ahol remek pastát ettünk – az otthoni árak alatt valamivel.

Újra itt. És a hülyeség nem csökkent, mit érezhetett Széchenyi hazatérve Angliából?

2013. november 19.

"Valóban átható befolyást csak olyan hatalom tud elérni, amelynek birtokosai figyelembe veszik azokat a rejtett, ám valóságos korlátokat, amelyek a társadalom tagoltságából adódnak. A politika számára csábító, hogy a központi akarat érvényesítése elől eltakarítsa az akadályokat. Ezt hívják voluntarizmusnak." Deák Dániel, Corvinus a Figyelő.neten

 2013. nov. 15.

"...fő üzenete a konferenciának - Hoffmann Rózsa szerint - hogy a média, vagy legalábbis a közmédia lehetőleg ne biztosítson megjelenési lehetőséget az elégedetlenkedő, ellentmondó, kritizáló, fanyalgó pedagógusok véleményének. Ők amúgy is kisebbségben vannak, és nekik még a világ legjobb oktatási rendszere sem lenne elég jó." Politikai Ateista a sorkoz.blog.hu-n

2013. november 13.

„A keresztények nem próbálják meg lejjebb venni az erkölcsi ’lécet’ még akkor sem, ha nem tudják átugrani, szemben a nem keresztényekkel. A hívő ember tudja, hogy ha nem is viszi át mindig az erkölcsi lécet, a bűnvallomás után bűnbocsánatot kaphat." Balogh Zoltán ref. lelkész, miniszterelnöki tanácsadó

2013. november 6.

 "Magyarországon van hagyománya a tehetségtelen szarháziságnak, vagy ha akarjuk, a szarházi tehetségtelenségnek. Ez az egyik legéletképesebb hagyományunk. Mindazonáltal, létezik egy másik hagyomány is, egy haldokló hagyományunk, amit az a pár ezer gyerek képvisel, akik a legjobb nyugati egyetemeken is elférnének, a mi egyetlen nyersanyagkincsünk, amire olyan szép nagy ívben teszünk." jótündér az örülünkvincent.hu-n

2013. október 29.

"...a baloldaliságnak mély történelmi hagyományai vannak azóta, hogy egy mártírrá vált judaista fiatalember lerakta annak alapjait. Így a baloldaliság ördögi eredetének képzete az egész kereszténység kigúnyolása és megcsúfolása lenne. Amiért joggal háborodhatnának fel azok, akik a vallást és frissen szerzett keresztény-konzervativizmusukat nem a hatalmuk alátámasztására akarják csak felhasználni."(Andrew_s a Gépnarancs.hu-n)

2013. okt. 24.

"...hősök vagyunk, csak sose állunk ki az ügyért
aki akar itt bármit, az úgyis dobbant
és marad egymillió kamurokkant
az országban, ahol mindenről más tehet
a bankok, a zsidók, az IMF, a melegek
balhé van, de sosincs felelős
mindenki megússza, van jog, csak nem erős" (Kozmosz: Az okosak földje Magyarország)"

2013. október 10.

„Ha a rossz úton indulsz el, minden, ami történt, az ellened irányuló összeesküvés bizonyítéka lesz.” (Aldous Huxley - kösz, Mandiner)

2013. október 5.

hol voltak ezek a nagy demokraták a 2006 –ban, amikor a háttérből feltüzelt, kődobáló, autókat felgyújtó futballhuligánok tetteit kellett volna elítélni(ők kis híján élő embereket csinálták meg mindazt, amit a szolisok egy hungarocell szoborral). Hol voltak akkor, amikor akasztott bábuként hordozták körbe a Gyurcsány Ferencről mintázott alakot, vagy amikor koporsóval jelentették meg a baloldali kormányzat vezetőit? (Azt skandálva: „Gyurcsányt a Dunába, a többit meg utána!”) EXPERTUS a democrat.blog.hu-n

2013. október 3.

"...rémisztő, ahogy megfogalmazódik a kormánypárti álláspont: ha netán Hernádi Zsolt vesztegetett, akkor jól tette, és meg kell védeni, mert első a nemzeti érdek. És aki magyar, az eszébe sem veszi, hogy az ellenségnek igaza lehet, hanem élete és becsülete árán is megvédi a magyar bűnözőt." Tóta W, HVG

2013. 09. 25.

"A dicső nemzet a betegségtudat hiányában nem gyógyítható." (Lexa56 a hafr.blog.hu-n)

2013. 09. 21.

„... nyíltan vállaltam és vállalom a fajtám szeretetét. Azért, mert nem lelem örömömet olyan ún. adatok gyűjtögetésében, amelyek ránk nézve rágalmazóan negatívak vagy alap nélkül sértőek.” (Bakay Kornél 2004: Magyarnak lenni büszke gyönyörűség! Pomáz)

"2013. 09. 19.

"Azonnal visszatérünk a normális állapotokhoz, mihelyst bizonyosak leszünk abban, hogy mi is a normális." Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak

2013. 09. 11.

"...miért nem léptem fel hatalmi eszközökkel az irodalmi és művészeti modernizmus ellen? Azért nem, mert hiábavaló lett volna és mert ehhez nincs is jogom. Hiába való lett volna, mert a szellem története világosan mutatja, hogy valahányszor az állam hatalmi eszközökkel akar beleavatkozni irodalmi vagy művészeti vitákba, e kísérleteknek sorsa kudarc lett, és nevetségbe fúlt. A szellemi világban az állam szükségképpen brutális kezétől érintetlenül az erősebb gondolatnak kell szabadon győznie." Klebesberg Kúnó vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1929.

2013. 09. 10.

"- Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából? – kérdezi Rabo Karabekian Vonnegut regényében, miután mindenki megünnepelte az úszóbajnok kislányt, akit óvodáskora óta erre neveltek. Hát éppen ezt sikerült megint megüzenni: hogy miféle ember." hvg.hu, Tóta W.

2013. 09.09.

"...abszurd, hogy gyakorlatilag az ország fejlesztésére fordítható pénzek 90-95 százaléka az EU-s forrásokból származik. Ez is azt mutatja, hogy mérhetetlen tőkeszegénység van az országban, ami hatással van Magyarország és a közösség rossz viszonyára." Lánczi András, InfoRádió (ld. még: http://hafr.blog.hu)

2013. 09. 05.

"Rossz körben vagyunk: azt hisszük, hogy alapvetően az ellopott pénz hiányzik, s ezért azt várjuk a következő kormánytól, hogy hagyja abba a lopást, és adja ki a jussunk végre. S mivel valójában nincs mód egy lépésben kielégíteni az összes jogosnak gondolt igényt, folytatólagosan abban él a magyar politika, hogy esélye sincs az igaz szónak. Kénytelen tovább hazudni és persze lopni is, hisz nem kérheti az őt hazug tolvajnak tartó társadalomtól a megfelelő szintű finanszírozást." (Nyugis a fideszfigyelo.hu-n)

 2013. 09. 01.

"A kartell napjai ugyan meg vannak számlálva, de azok a napok még évekre rúgnak. A szenvedés, amit okozni fog, a maihoz képest még erősödni fog, és végül, hogy mi fogja a szétesése kovászát jelenteni: a belső hatalmi harcok, a növekvő társadalmi szegénység nyomán bekövetkező legitimációvesztés, egy bátor ügyész és egy bátor bíró, a jelenlegitől teljesen különböző, új típusú politikai ellenzék felnövekvése, vagy utcai harcok -- egyelőre még kiszámíthatatlan. De az biztos, hogy konszolidációra képtelen lesz, mert a nemzetközi versenyképtelenség kódolva van benne..." http://hafr.blog.hu

2013. 08. 27.

" Ami most számunkra reálisan kitűzhető cél, az az, hogy az ország gazdasági teher- bíró képességének függvényében fokozatosan és mindig az átlagnál nagyobb mértékben emeljük a pedagógusok fizetését." HR, Pedagógusok Lapja, 2010. június 10.

""Ön hazudik akkor, amikor azt mondja, hogy mi 2010-ben béremelést ígértünk" - mondta Hoffmann a jobbikos Dúró Dóra interpellációjára adott válaszban., Parlament, 2013. 08. 26.

2013. 08. 26.

"A diaszpóra magyarsága nemzeti identitásának és a nemzeti összetartozás kötelékének erősítése céljából" a kormány Friends of Hungary nevű amerikai alapítványt hozott létre 2012. decemberében. A nemzeti fejlesztési miniszternek 15 millió dollárt (körülbelül 3,2 milliárd forintot) kellett alapító vagyonként  az alapítvány rendelkezésére bocsátania. Mire fordították ezt a pénzt? " Doroszdavid.blog.hu cenzúrázhatatlan kérdése OV-hoz

2013.08.23.

"Magyarok, férfiak és asszonyok: István király nem üzent semmit. Sem nekünk, magyaroknak, sem senki másnak. Tette a dolgát, amint az egy királyhoz illik. Megértette az idők szavát, de gyarló ember volt ő is. Mi más is lehetett volna - emberből volt, mint mindenki más." fsp a nolblogon

2013. 08. 15.

"Ez már nem egyéb, mint egy kézivezérelt gazdasági és politikai berendezkedés kezdete, ahol a vezér utasítja a beosztottjait, hogy kinek mit kell tennie. Természetesen nincs visszacsatolás, nincs tanácskozás, vagy akár véleménycsere sem. Nem, itt csak utasítások vannak, mivel a Vezér mindig tudja, hogy mit kell tenni és a többiek gondolkodás nélkül követik. Csakhogy az ilyen rendszer óhatatlanul hatékonytalanná válik és a visszacsatolások hiánya miatt elkezd lassan leépülni (...). Ez eleinte még nem látszik, ahogy a rendszer tehetetlensége folytán még halad előre, de idővel mind nagyobbak lesznek a rendszerbeni működési zavarok, amik végül már annyira áthatják az emberek mindennapjait, hogy a legnagyobb propagandahadjárat sem lesz képes kompenzálni azt." (Anonymus-hu.blog.hu)

2013.08.14.

"...különböző szabálytalanságok miatt a 15 nagy fejlesztési programunkból kettő híján minddel problémája van az uniónak (értsd: nem jön a pénz). (...)a szabálytalanságok miatt 5-600 milliárd forint végleges elvesztése is lehetséges." (Lázár János nyilatkozatából)

2013. 07. 27.

"A Fidesz székházban a lenti kép tanúsága szerint erőszakot alkalmazó Sz. Ferenc ellen megszüntették a nyomozást arra hivatkozva, hogy amikor társával hóna alá fogták a Fidesz székházban demonstráló aktivistát, és erőszakosan arrébb rakták, nem a személyi szabadságát korlátozták, hanem a testi épségét védték. A nyomozáshoz beszerzett iratok szerint ugyanis, a Fidesz székház azon része életveszélyes." A független magyar bíróság.

2013. 07. 22.

"...a KLIK jelenleg az ország legfeleslegesebb intézménye, ami "szimbólumává vált a politikai ostobaságnak, a politikai öncélúságnak és a hozzá nem értésnek". Kunhalmi Ágnes, DK

2013. 07. 20.

"...az, hogy egy ilyen arrogáns kis pöcs a kormánypárt kommunikációs igazgatója, nagyjából minden elmond ennek az országnak az úgynevezett politikai elitjéről." Magyarnarancs.hu

Richard Strauss vígopera az Operában. A lánykérés ( a felvétel az Operában készült, valószínű a karzatról, nem a legjobb a minősége):

A bérletünk első előadása, és mindjárt bele a mélyvízbe: három felvonás, három egyenként 60-75 perces felvonás, az utolsó előtt a színpad átrendezése miatt 40 perces szünettel. Nem kezdőknek való darab, aki ezen a darabon keresztül találkozik a műfajjal, sosem lesz nagy barátja.

A vígopera megnevezés a Mozarthoz szokott könnyed Sevillai borbély mellett kissé fura, de a darab cselekménye alapján valóban ide sorolható. A történet röviden, hogy az elszegényedett báró Ochs az újgazdag Faninal lányát, Sophie-t készül elvenni. Megkéri rokonát, a tábornagynét, ajánljon valakit, aki a családban szokásos ezüstrózsát elvívén megkéri a lány kezét a számára. A nő a szeretőjét, az igencsak ifjú Octaviant kéri fel, aki a leánykérés közben beleszeret a lányba. A báró megérkezvén teljesen birtokon belül érzi magát, és ezt tenyérbemászó módon ki is fejezi apósával és a menyasszonyával szemben. Octavian megsebzi a bárót, majd elmenekül. Később csapdát állít a kéjsóvár bárónak, aki nyilvánosan megszégyenül, a frigyből nem lesz semmi, és a fiatalok - a tábornagyné nagylelkű segítségével egymáséi lesznek.

Mindez Straussz dallamaival körítve, áriák, duettek, hármasok, és parádés szereposztás. A tábornagyné, Szabóki Tünde mély érzésű, filozófikus  áriái jelentették számomra a darab legszebb részeit. A ruhája kissé öregesre volt tervezve, nehéz volt elképzelni a 17 éves Octavian lángolását... Az ő szerepét Mester Viktória játszotta, csodálatos hanggal. Sophie-t hajnóczy Júlia énekelte, néha mintha bátortalan lett volna, de a duettekben és a záró tercettben méltó párja volt a többieknek.
A férfiakat megint nem lehet egy lapon említeni velük: Alfre Muff a báró szerepében gyakran  csúszkált, bár a színészi játéka a bumfordi, faragatlan, kivagyi nemes megjelenítésére tökéletes volt. Faninalt Peter Edelmann játszotta, erőtlenül. Mindketten nagy tapsot kaptak, ami szerintem a vendégművésznek, és nem az alakításnak szólt.

Jó volt Valzacchi (Mukk József) és Annina (Ulbrich Andrea). A rendőrbiztos (Tóth János) - lehet, karikírozásból - teljesen érthetetlenül deklamált, minden ütem első hangját beordította, a következőket pedig lenyelte, zavaró és érthetetlen volt a szerepében.

A darab díszletei és ruhái a századfordulós, dekadens Bécset idézik, az addigi díszletek a harmadik felvonásban felfordulva jelzik, hogy az előző felvonások történései is a fejük tetejére fognak állni, tetszett a megoldás. A ruhák nagyon kifejezők és korhűek. A darabról a véleményem vegyes, a Kék Duna keringő könnyed légiessége ritkán köszönt vissza belőle, de voltak strausszos, fülbemászó dallamok is.

A záró tercett (tábornagyné, Sophie, Octavian):

A vasárnapot Herbersteinben töltöttük. Kalandos volt az odaút, mert nem vittünk gps-t, és nem akartunk a sztrádán menni, inkább keresztül a kis hegyi utakon. Forgalom alig volt, útjelző tábla annál inkább, így végül odataláltunk, gyönyörűek a hegyek, az almok, a parányi falvak, és nagyon jók az utak.

Herberstein vára 1214 óta épül, lerombolva egyszer sem volt. A kezdeti, várárokkal körülvett épület-torony együttesből mára több lépcsőben két belső udvaros várkastély lett, az első udvar csak a látvány kedvéért épült, reneszánsz olasz várkastélyokat idéző könnyed kerengővel, tömérdek virággal és falra futó loncokkal.

A vezetés a kastélyban kb. egy órás, végigvisznek a ma is lakott, valamint rendezvényekre, esküvőkre kibérelhető termeken az évszázados pincéktől az emeleti lovagteremig.

A vár hét évszázada van a névadó család birtokában, a 21. generáció használja a családból. Őseik diplomaták és katonák voltak, egyikük Vak Bottyánnal ütközött Igalnál 1706-ban (bár itt szétszórta a magyar sereget, de a hadjárata kudarcba fulladt), másikuk 69 diplomáciai küldetésben vett részt elsősorban a török, és a cári udvarban. Fénykorukban egy tucatnyi kastélyuk volt Karinthiától Dél-Csehországig, és övék volt Stájerország területének ötöde.  A kastély, mint egy időgép - mondá a vezetőnk - röpít vissza minket a gótikába, a reneszánszba és a barokk korba. Berendezése önmagában is érdekes, korabeli bútorokkal, konyhával, a grófi csemete egyszemélyes osztálytermével és sokféle egyéb rekvizítummal.

A kastély kertje is megér egy sétát. Rózsák, dáliák virítottak, amikor ott jártunk, kis kerti szaletli várta a nézelődni, leülni vágyókat. A kertből pedig átjárás van az állatkertbe. A Zoo hatalmas területen fekszik, és az állatoknak is igen nagy helyük van - a gepárdok önmagukban birtokolnak egy kb 400*100 méteres területet, mellettük a szarvasfélék még ennél is kétszer nagyobbat. Az egész kialakítása nagyon állatbarát, és sok helyen felhívják a látogatók figyelmét az ökológiai szempontból kedvezőbb kialakításra. Kb. öt órát töltöttünk el Herbersteinben, pedig egész nap esett, és csak a távolság miatt indultunk el akkor is. Az állatsimogatóban kiskecskék voltak, mindenkit lenyűgöztek a kedvességükkel.

Szerintem a képek többet mondanak:

Ez jó volt, nagyon jó. Tizenkét kép, tizenkét színész, író és előadás. Az ihlető a kép, a többi a két emberen, szerzőn és előadón múlik - a kép többnyire csak háttér, néha főszereplő, egyszer alig megtalálható a terem ellenkező részében. Mégis ott van, és az ember óhatatlanul kötődik gondolataival, asszociációival a képhez, a hangulatához, a mögé gondolt történethez - szabadon asszociálva Grecsó Krisztián Magánjézus című darabja alapján a köz-kép és  a magánkép kettősségére. Hogy azt, aki nem láthatja a performanszt, is értse, magánkép az, amit én látok-gondolok bele, közkép, amit a kánon, amit a festője, a megalkotója ki akart fejezni vele. (Ganymedes Goes Europa a projekt címe,  a bécsi előadás egyik képéről kapta a nevét, Wroclaw után jött hozzánk. November végéig több előadás is lesz, csütörtökönként este.)

Grecsó ugyanezt a témát járja körül Herrera: Szent József a gyermek Jézussal képénél. Takátsy Péter jelmeze egy részben papi csuhára emlékeztető hatalmas fürdőlepedő, amelyben hasra borulva, szétvetett kezekkel , mintegy keresztre feszítve imádkozhat a földön, járkálhat templomi emlékeit idézve, vagy összemarkolva a mellén keresheti szenvedélyesen hitét. A szöveg felismerhetően Grecsó, Juszti néni említése egyértelművé teszi a sejtésünket. Takátsy eszközök nélkül válik előttünk fanatikus hívővé, reszkető hangú, legokosabb Juszti nénévé, csodálkozó gyerekké. Ez volt az első darab, senki nem tudta, a végén mit kell tenni, és taps nélkül, csendben oszlottunk fel - az egyetlen, amit sajnálok az estében.

Goya Korsós lánya Darvasi Lászlót ihlette meg, A bika farkát Gryllus Dorka adta elő szenvedélyesen, kétértelműen egyértelműn, a szerelméért küzdő lány szerepében. A történetben a kép szerepet játszik: íme, én viszem itt a vizet Juannak, mutat rá, a diadalmas csattanó előtt.

Ugyanebben a teremben - Gryllusszal váltva - Kulka János volt kapható, arany patacipőben. Goya Jose Antonio Marques de Caballero képmása ihlette Eszterházy Pétert A hirtelen barátság megírására. Ezt Kulka kellett, hogy játssza, már csak azért is, hogy az esetleges áthallás újabb lapot csiszoljon a drágakőbe. Maga a szöveg is áthallásos, vonatkoztatható akár korunk jelenségeire, szereplőire is (abszolút politika-mentesen). A patacipő fontos geg szereplője - az előadás jó hangulatú, közvetlen, folyamatos szemkontaktusban a hallgatókkal.

Udvaros Dorottya egy hatvanas évéhez közeledő nő monológját adja elő van Dyck Házaspár képmása című képe előtt, átéléssel, közvetlenül, szerelemmel arról, hogyan s miként jutott a gondolatra, hogy megfestesse képüket, s hogyan alakult, hogy a nevük mégsem került már fel a képre. Megrázó előadás volt, Terézia Mora műve, címe Utolsó napjaink emlékére, szerelemmel. A művésznő orgánuma kivételesen jól illett a szöveghez, és nekünk háttal állva is kitűnően hallható és érthető volt.

Thomas Glavinic Meztelenül című darabja következett Háy Annától, Hans Baldung Grien: Éva című képéhez. A színésznő kis szőrmebundában áll a terem közepén lévő padok közti pódiumon, majd levetvén a bundát, Évaként áll előttünk. Éva, aki az az adott esetben a festő modellje. Tökéletes szöveg, feszes, de mégis személyes előadás, és megragadó egyéniség találkozása. A mezítelenség, mint műalkotás áll előttünk, minden elhangzó szó erre terel, miközben szó van a szégyenről (a nézőéről és az ott állóéról egyaránt), szépségről, szeméremről, kalandozó gondolatokról és képzelgésekről. A test nem tökéletes, de gyönyörű, mint Éva, és libabőrös az ember háta, mikor a karját a vénuszos reneszánsz tartásba állítja, amikor kiemeli a vádliját, amikor... Háy Annával álmodtam.

Ifjabb Jan Brueghel: Noé bárkája című képe ihlette meg Vajda Miklóst. Noé galambja címmel adja elő a kétszereplős darabot Hegedűs D Géza: a szereplők az Úr és Noé, kettejük párbeszéde hordozza a magyarázatot az okokra, a kíméletlenségre. Az úr fensőséges é, kérlelhetetlen és tévedhetetlen, leereszkedőn magyarázza Noénak a bizalmát, a szép jövőt, Noé kétkedően emberi, sőt esendő, messze áll a feladat magasztosságától, hisz is meg nem is, és az eredmény sejtésem szerint inkább őt igazolja - ennél is rosszabb lett volna a világ előtte? A színésznek jót tett a kor, beérett, mint a jó bor, korábbi manírjai nélkül, heves gesztikulálásokkal játszott, a hangja átmenet nélkül volt a Mindenhatóé és Noéé, kufárként adta el a jövendőt, és szájtátott kétkedéssel vette meg.

Felkapaszkodtunk a második emeletre, ahol Hendrick Averkamp Téli táj korcsolyázókkal című remek kis képéhez hallottuk Erdős Virág azonos című versét, Fátyol Hermina előadásában. Remek volt, szórakoztató, elgondolkodtató, melankolikus, kicsit szatírikus. A kép a hátunk mögött lógott, a legkevésbé itt épült be a darabba, de nem hiányzott, annyira magával ragadó volt a vers hangulata, sodrása, ritmusa és humora. Az írónő-színésznő remek egymásra találása vidám perceket adott, felüdített, mintha szünet lett volna két felvonás között.

Tóth Krisztina A tükör című drámája Jan Kupeczky: Művész és családja című képe előtt hangzott-játszódott el, Terhes Sándortól. A darab Tóth krisztina novelláinak drámai sűrítésére emlékeztetett, a képen látható pár tagjai közötti disszonanciát megragadva beszélt a férfi és a nő közötti megértés hiányáról, házasság bomlásáról, művész szükségszerű magányáról. Sajnos a színészt, különösen, ha háttal állt, vagy leült, nem lehetett rendesen érteni, ami -nagy kár -, a műélvezetet korlátozta.

Székely Rozália hangja ellenben betöltötte a termet, minden szava kiválóan hallatszott, pedig folyamatos hasi gyakorlatokkal imitálta a csónakban ülést, az evezést a pad tetején ülve. Leo Putz Csónakban című képe idilli, szemben fuvolázó férfi, háttal a vízre lenyúló, azt éppen megérintő nő, minden oly békés és tüneményes, egy gyönyörű alkonyi pillanat érzelmes megjelenítése. Szvoren Edina azonban tragédiát látott benne: egy boldogtalan, férjétől, családjától elhidegült nő kétségbeesett boldogságvágyának kifejezését, és a vágy kiteljesedésének lehetetlenségét.

Szécsi Noémit a Szent bőrtelen megírására Matteo di Giovanni: A megnyúzott szent Bertalan apostol című képe inspirálta. Dióssi Gábor adta elő a szentet, aki meggyőződése szerint cselekedvén, nem értette, miért támadják, s miért büntetik ilyen kegyetlenül: elevenen megnyúzattatás utáni keresztre feszítéssel, majd lefejezéssel. Itt is a hangzással volt gondom. Dióssi megszállott, fanatikus, küldetéses szent, tele értetlenséggel, fájdalommal, keserűséggel.

Bíró Kriszta maradt utolsónak, s amennyire eddig tetszett, amiben láttuk, most annyira nem. Pedig a monodráma az ő közege, látszik, otthon is van benne, de a hangja elveszett, és ezzel a mondanivalója is. Az Alvó lány ismeretlen festő által alkotott képhez Marek Bienczyk írta meg Egy alvó család címmel a darabját.

A tizenkettedik előadás technikai okokból elmaradt. A helyszínek között szabadon lehet járkálni, mert párhuzamosan és végtelenítve futnak az előadások. A darabok hossza eltérő, de még így is mindet meghallgattuk bő két óra alatt, miközben volt, amelyiket másfélszer is láttunk. A bejáratnál lehet szerezni kis összecsukható horgászszéket, nekünk nem volt, mégis jól elvoltunk, ahol lehetett, leültünk középen, ahol nem, mert a színész használta a padot vagy pódiumot, ott álltunk. Csodálatos élmény volt, szokatlan múzeumlátogatás, képek, színészek, szavak együtt, mindketten élveztük. Az előadások módjából következően a közvetlenség adott, ezt volt, aki kihasználta, és szinte interaktivitásban volt a nézőkkel, volt, aki egyszerűen közöttük játszott.  Nagyon élveztem - színészetre készülőknek ajánlott.

A képek a Szépművészeti, a Népszabadság, és Helmut Wimmerl honlapjairól származnak.

Kiruccantunk Ausztriába, a Medveszurdokba, fiammal, és (már nem is annyira) új barátnőjével.

A képek itt is: http://indafoto.hu/laur56/mixnitz, lejjebb is.

Kellemes utunk volt, bár az előjelzéssel ellentétben nem sütött a nap egy percet sem, de legalább szombaton nem esett, év majd' 15 fok volt. A szurdokban nem voltak túl sokan, már a parkolón látszott. Minden ötödik autó magyar, minden huszadik szlovák, a többi német-osztrák. A szurdok bejáratáig a parkolótól bő egy órás út vezet, aholis megvettük a belépőket, és hajrá.

Rövid séta után kezdődtek a létrák, amelyek nagyon korrektül ki vannak építve, stabilak, a korlátjuk sem lötyög, látszik, hogy nagyon szépen karbantartják. Kb. ötszáz métert emelkedünk a  szurdokban, de két-két és fél óra alatt fel lehet érni. A kevés látogató miatt alig kellett várakozni, haladhattunk a saját tempónkban - amit az erőnlét lehetővé tett.

Felérve egy kellemes hütte várja a népet 1209 méter magasan, ott viszonylag sokan voltak, köztük két busznyi kiránduló, az egyik itthonról. A hüttében normál osztrák árakkal dolgoznak, és az almáslepényük nagyon finom volt.

A lefelé út körbe visz, a létrákon elvileg egyirányú a forgalom - azért mindig akad egy-két renitens, aki aztán jól feltartja a kapaszkodókat. A parkolóig másfél óra, lazán, végig lefelé. Most sajnos muflonokkal nem találkoztunk, mint legutóbb, a buszos csoport hangos volt előttünk.

Rengeteg virágot láttunk, hiába, a nedves levegő, a sok víz megteszi a hatását. Gombák ezrei bújtak elő mindenfelé, változatos formákban, fatörzseken, korhadó fákon, vízparton, mindenhol. S először életünkben, láttunk egy szalamandrát szabadban! A patakban sok volt a víz, egészen homokszínű, tele hordalékkal, valószínű az előző napok esői miatt nem volt a szokásos kristálytiszta, Azért láttunk pisztrángot is, az egyik úgy két méteres vízesésen igyekezett felfelé.

Este Semriachban aludtunk, a Jaritz panzióban, már harmadszor. AZ öregúr erősen lelassult, de tartja a frontot - a nők dolgoztak a vendéglőben.

Virágoztak a ciklámenek	A szalamandra
Az egyik legszebb gomba, halványlila fényben csillog	Szemből
Kapaszkodóban	Négyen a szurdok bejárata előtt
A nagy vízesés részlete, a megcsavarodó vízzel	Alattunk kanyarog a patak vize
Kanyarog a sziklafalon az út	Látványgomba

Évek óta nevelgetjük ezt a kaktuszt, és idén először virágzik:

A bimbók, szeptember elején jelentek meg.

Állásfoglalásul.

http://www.anariamatthewsreading.blogspot.hu/

Valamiképpen megoldódott - részben az idő, a minden csoda három napig tart igazsága, részben bizonyos belső 
módosítások révén. Szerencsére a Moly nem Abszurdisztán :)
De akik elmentek, elmentek...

A napot az Autry múzeumban töltöttük, ez tulajdonképpen a nyugati part meghódításának múzeuma.

A felfedezők lelke; a pannón mindenki ott van, akinek tevőleges szerepe volt a Nyugat meghódításában, lett légyen az pozitív vagy negatív szerep. "A kevés indián jó indián" - már ők is szerepelnek a hősök és elődök között.

G. kipróbálta a z érzést, amikor a megvadult csorda közepén kell a cowboynak(vagy -girlnek) helytállnia

Azt hiszem, szép utunk végén pontosan egy óceán-parti sétára volt szükségünk.

Los Angeles egyik legszebb kertes külvárosában van a Huntington, ami egy magántulajdonú, non-profit könyvtár, galéria, arborétum és kutatóközpont. A könyvtárban Guttenberg-Biblia, a Canterbury mesék kézirata és más értékek találhatók, a galériában elsősorban amerikai művészek alkotásai, de sok angol és francia műtárgy is található. Mivel reggel indultunk Las Vegasból, kora délutánra értünk ide, így csak a kertet néztük meg.

Még egy kis ízelítő:

Visszatérve Los Angelesbe, nem voltam éppen a topon, többek közt ezért is egy hollywoodi túrára fizettünk be. A hírességek házai, és forgatási helyszínek volt a bemutató tárgya.

Nehéz elmesélni: amikor beérsz, hatalmas, fallal kövezett zöld kertváros-oázisok a sivatagban, majd poros városias környezet széles utcákkal, végül a közepe, az, amit minden tévénéző ismer a világon, a ragyogás, a fény, a pezsgés főutcája pár mérföld hosszban. Minden kapható, fényképezkedés Elvissel, azonnal hívható lányok telefonszámai, és valószínű sok minden más is, amit el sem tudunk képzelni - mi szem-szájnak ingere, az bőséggel csordul mindenhonnan. Lányok jönnek szembe "Marry Me" táblával a spiccen már enyhén túl, a kaszinókban folyamatos a műsor, a rúdtánc és a pénzcsörgés. Nyertünk! Annyit azért nem, hogy be kellene csukniuk a boltot :(

...és még...