Tortuga 2.

Móra Ferenc: Aranykoporsó (4,0)

(hangoskönyv)

 Régi olvasmányom volt kamaszkoromból, akkor nehezen álltam neki, mert megjelent a Pöttyös könyvek közt is, naná, majd lányregényt olvasok, de szerencsére kézbe vettem, és kiderült, ez csak az álca. Nem mintha nem lenne benne a szerelmi szál is, nagy idők nagy tragédiákat tartogatnak, és császárlányt szeretni főrangúnak-közrangúnak egyaránt tartogathatott sötét jövőt.
De nem ez itt a lényeg. Móra hatalmas, néha túl részletes és aprólékos történelmi tablót rajzol a hanyatló római birodalom végének időszakáról, amikor Diocletianus császár utolsó kísérletet tett arra, hogy feltámassza a rogyadozó lábakat, és visszavezesse Rómát a fénykorba. Akkor már erre esélye sem volt, ideig-óráig lehetett csak fenntartani a nagyság látszatát, a belső erők megosztottsága már nem kedvezett sem a dinasztia-építésnek, sem az erők összpontosításának.
Mindig van egy vagy több trónkövetelő, akik hiszik, hogy jobban tudják, akik tudják, hogy ők többre hivatottak, akik megkeresik a megvesztegethetőket, akik úgy hajtják végre a parancsokat, hogy azok a visszájukra forduljanak és következményeik arra szálljanak vissza, aki kiadta őket. Az egyéni kis érdekek erősebbek a közérdeknél, és nincs hatalom, amelyik ezt a tendenciát megfordíthatná, a szándékokat kordában tarthatná. Vannak ilyen időszakok a történelemben, és ez a könyv pontos, könnyen transzponálható látleletet ad róluk.
Érzékletesen foglalkozik a vallási kérdésekkel, a kisázsiai istenek, a római égi pantheon és a kereszténység összecsapásaival, főként az utóbbi terjedésének okaival – őszinte lélekmélyi és látszatkeresztényekről, önkéntes mártíromságról és haszonleső helyezkedésről.
Pontos látlelet emberről, hatalomról és szerelemről – jó volt újra találkozni vele.

"A császár, aki természettől emberséges és szokásaiban egyszerű volt, mint uralkodó sokat bevérezte a kezét, és az emberek előtt sohase mutatkozott másképp, mint tetőtől talpig drágakövekbe és gyöngyökbe öltözve. Uralma elvi zsarnokság volt, nem ösztönös, hanem hidegen átgondolt, nem szeszélyes őrjöngés, hanem jóhiszemű rendszer. Alattvalóiban nem látott római polgárokat, csak elaljasodott, megbízhatatlan, az önállóságtól rég elszokott rab­szolgákat. Elgondolása szerint a birodalmat csak az menthette meg, ha tökéletes rabszolgákká teszi azokat, akiknek semmi képességük nem volt már arra, hogy szabad emberekké válhas­sanak. Tudatosan tette egész rendszerét rabszolganevelő iskolává, amelyben nem tanítanak mást, mint vak engedelmességet egy isteni akarattal szemben, amely villámokba öltözve ragyog és öl."

Paul Kuusberg: Esőcseppek (3,0)

Az észt „döglött aknák”, a rendszerváltás utáni módosítások nélkül. Időutazás a nagy testvér hóna alatt élő észtek hetvenes éveibe, és a függetlenség kontra tagállami lét képviselőinek harcaiba. Kissé didaktikus, és erősen vonalas írás, amelyik az infarktusból lábadozó régi ellenfelek gondolatain, néha vitáin keresztül eleveníti fel a múltat.

"Annak idején nekem is azt magyarázta, hogy az észteknek nem szabad másolniuk se Orosz-, se Németországot. Hogy a finnugor fajnak nem felelnek meg se az árja, se a szláv tanok. E tekintetben bátyád az én apámhoz hasonlított, aki meg volt győződve, hogy a nagy népek és a kis népek világfelfogása különböző."

Ivo Michiels: A búcsú (4,0)

Ivo Michiels itthon egykönyves író, csak ez a regénye jelent meg magyarul. Ha nem a flamandba, hanem valamelyik nagyobb nyelvbe születik, valószínű ismertebb lenne. Mindenesetre 2012-ben alternatív Nobel-díjként is emlegetett American Awardot kapott életművéért.
A búcsú olyan cím, ami pontosan kifejezi a regény tartalmát: egy sajátos élethelyzetbe kerülő rádiós naponkénti búcsúja a feleségétől kihajózás előtt, az indulási parancsra várva. A Godot-ra várásra emlékeztető szituáció, de hús-vér emberekkel, akiknek vannak kötődéseik, szomszédaik, családjuk. Az első búcsú olyan, mint a többi kihajózás előtti szokott lenni, ünnepnap a gyerekeknek, hogy még itthon van apa, iskolába sem kell menni, érzelmes indulás előtt pillanatokkal, majd a bizonytalanság okán fokozatosan átcsúszik napi megszokásba, de éppen a megszokhatatlansága miatt kényszerít szembenézésre az élettel, a körülményekkel.
A mai napok története flashback-szerűen vissza-visszacsúszik a múltba, a múlt azon eseményeibe, amelyek fontosak voltak ahhoz, hogy a főszereplő Pierre mostani környezete, munkája, családja kialakuljon. A visszaemlékezések segítenek megérteni, Pierre miért nincs otthon sehol a világban, és miért vonja ki magát a búcsúzások monotonitása után a negyedik napon. Nincs határozottan lezárva a történet: az olvasó vérmérséklete és hajlamai alapján értheti így is, úgy is.
A könyv szerkezete és nyelve filmszerű, vágásokkal, áttűnésekkel, sokat megmutat és még többet sejtet, elgondolkozásra késztetve az olvasót. Szívesen olvasnék mást is tőle.

"Laure átlátott rajta, szinte hallotta hangosan gondolkodni: Tudom, kislány, főzni akarsz egy férfinak, úgy érzed, azért születtél, mentél férjhez, és az a hivatásod, hogy főzz egy férfinak, de az a férfi nem én vagyok, nem ülhetek az asztalodhoz pótkosztost játszani. Netán még ezt is gondolta Frenkel úr: Szükség esetén lehet az ember helyettes a szerelemben, az ágyban, de nem a levesevésben."

Ernest Cline: Ready Player One  (4,5)

Ez a könyv véletlen került a kezembe, a Cultura.hu játékán nyertem egy másikat, de ezt postázták először ahelyett. Első pillantásra nem örültem neki, sőt, azon tanakodtam, elajándékozom karácsonykor, most már örülök, hogy nem tettem: kölcsönadni is csak nagyon megbízhatónak fogom.
Ez egy igazi, hamisítatlan „kockakönyv”. Én ugyan nem tartom magam kockának, de a regény visszaröpített a hetvenes-nyolcvanas évekbe, az akkori zenék, számítógépek, számítógépes játékok és filmek világába, az Atarik, Commodore-k közé, a kazettás magnók kínkeserveihez. Mindezt egy profin megírt, izgalmas regényben, egy tizenévesen is – egy bizonyos területen – nagytudású, és mélyen tájékozott főszereplő, Wade elbeszélésén keresztül. Sokat megtudtam azokról az évekről, amelyek itthon egészen másképpen néztek ki, mint a tőlünk nyugatabbra, vagy éppen az USÁ-ban lezajlottak, bár ami késett, nem múlott, előbb vagy utóbb minden ide is elért.
A könyv története egy számítógépes játék, amelyben a nyertes gyakorlatilag a világ (azaz az internetes világ, mert ezek abban a korban, abban a valóságban erősen összeesnek) korlátlan urává válik. Harcolnak egymással a világméretű multi és a számítógép bűvkörében élők, minden megengedett és meg nem engedett eszközzel. A disztópikus jövő, amelyben ez zajlik, meglehetősen apokaliptikus, a romlás és a végletesen szétszakított szegénység és gazdagság világa valahol a Shadowrun és a Szárnyas fejvadász világainak határán. A való világ lepusztult és nyomort ad a tömegek túlnyomó része számára, ezzel szemben az interneten, a szerepjátékban a képzeletbeli, elektronikus élet a korlátlan lehetőségek világa, ahol mindenki a táskájában hordja a marsallbotot. Ezt a szabadságot és lehetőséget veszélyezteti a multi, amelyik meg akarja szerezni a hatalmat fölötte, megfosztva még ettől is a kisemmizetteket. A jó és a rossz harcát látjuk és követjük a főszereplő szemszögéből a pár évtizeddel utánunk következő jövőben.
A szereplői hús-vér emberek, amennyire ez az avatarok mögé rejtőző, és az utolsó pillanatokig valós személyazonosságukat titkoló főhősökről kiderülhet, szimpatikus, idealista fiatalok, akiket a játék, a számítógépes világ szabadságharcosaivá tesz a tudásuk és a véletlen. A tudásuk egy olyan játékban, amelyik a hőskor minél teljesebb és pontosabb ismeretén alapul, azokon a filmeken, zenéken és számítógépes játékokon, amelyek között felnőtt a játék – és a könyvbeli virtuális világ, amelynek az ember maga is részesévé, alakítójává válhat – kiagyalója, tervezője és megvalósítója, egyfajta idealista SteveJobsBillGates – kockák előnyben. Sok a leíró rész benne, könyvek, játékok, szerepjátékok és filmek, filmsorozatok felsorolásával, mindig örültem, amikor felfedeztem köztük olyant, amit én is ismertem, láttam-olvastam-játszottam. A világ, amelyet felépít, érdekes,nem is fontos, hogy mekkora esélye van ebbe az irányba alakulnia a Föld jövőjének. A történet is belelendül az első harmada után, a vége pedig egyszerűen letehetetlen.
Enyhe utánérzésem volt a főhőst illetően Az utolsó csillagharcos Alexére, bár ezt a könyvet meg sem említi a szerző, ez a könyv is kap egy említésnyi szerepet (köszönet Jucinak a kiigazításért) de Wade sokkal, de sokkal tudatosabban készül a küldetésére, mint amaz. Annál többször találunk utalásokat a Szárnyas fejvadászra, illetve a Galaxis útikalauzra, anélkül azonban, hogy bármelyik említett mű meghatározóvá, vagy plágium-gyanússá válna. Ennek a kötetnek esélye van, hogy a még olvasni tudó kockák a már említettek mellé tegyék a könyvespolcukon.

"Akkor értettem meg, hogy néha, bármennyire is rémisztő és fájdalmas, a valóság az egyetlen hely, ahol igazi boldogságra találhatunk."

William Saroyan: Emberi történet (3)

A végletekig lecsupaszított egyszerűség jellemzi a történetet, amiben tulajdonképpen alig történik valami, a kisváros lakói teszik a dolgukat, és a két Macauley-gyerek, a tizennégy éves Homer és a négy éves Ulysses szemén keresztül. A világban zajlik a háború, amelyik minden családot érint egy-egy tagján keresztül, az idősebb fiú ezt már átéli a saját sorsán keresztül.
Szívmelengető történet arról, hogy a szeretet és a megértés mindenen átsegít. Egyszerűen, talán túlzottan naivan megfogalmazva, koravén szövegeket adva koravén gyerekek szájába, gyakran a falvédők megnyugtató világát idézve. Elolvasható, de én többet vártam.

"A csúnyaság vonala bájjá enyhül a könyörületesség vonala által. A durvaság erői letompulnak és megszelidülnek a szeretet erői révén. A gonoszság visszataszító színe elvész az igazság tiszta fényében s egybekeveredve, kettesben olyan színt nyernek, amely szebb, mint az igaszság színe önmagában."

G. K. Chesterton: Brown atya botránya (3,5)

Brown atya az anti-detektív, semmit nem úgy csinál, ahogyan a nagy elődök/kortársak tették. Ő csak ül, néz, hallgat, és észrevesz minden apró disszonanciát, következetlenséget, hamis hangot, tétova mozdulatot. A hézagokat pedig az emberi lélek mélységes, megértő ismerete segít neki logikai úton kikövetkeztetni, jóval előbb, mint arra a környezetében bárki más rájöhetne. Ilyen egyszerű minden esete, semmi előítélet, csak a nyitott odafordulás mindenki felé, az elfogadó, megértő, szinte jelentéktelen kis pap, aki csak van. És mégis, az eset végére mindig megbizonyosodhatunk róla, ő briliáns elme, nincs előle menekvés.
Ezzel együtt nem könnyű olvasmány a könyv, tele túlontúl szenvtelen, érzelemmentes leírásokkal, magyarázatokkal, néha erkölcsi szónoklattal megspékelve. A krimi műfajának egy speciális ágát képezik ezek a történetek, ahol van helye a logikai utat mellőző intuíciónak, és a ki tudja, milyen okból felbukkanó véletlennek – nevezhetjük Isteni Gondviselésnek, hogy a címszereplőből induljunk ki.

(Korábban megjelentek a Molyon)

Mindig különleges érzés, ha az ember a kezébe vesz egy regényt, egy fikciót, elolvassa, tetszik, majd váratlanul kiderül, hogy a történetnek van valóságmagva. A szereplői hús-vér emberek, akiket holtuk után is számon tart egy közösség, egy város tisztel alapítóinak sorában, és leszármazottaik a mai napig ott élnek, azon a helyen. Ilyen meglepetés volt a számomra Wass Albert: Eliza és a ház, amelyet Jakob épített.

A történetet Wass Albert a halála előtt írta nem sokkal, angol nyelven, és egy pionír-család történetét meséli el benne. Meglepett ezzel a regényével, és azóta gondolkodom rajta, anélkül, hogy megoldást találtam volna, mi vette rá arra, hogy az ohiói Bellair város alapításának idejéből egy helyi különleges figurához, Jake Heatheringtonhoz fűződő történetet vessen papírra. Nem, mintha Jake élete, személyisége, életvitele és az anekdoták, amelyek úgy tűnnek, valóban igazak, ne adnának okot arra, hogy egy író kézbe vegye őket. Úgy Jake, mint a felesége személyisége, természetessége illene az Erdélyben játszódó vagy oda kötődő regényei szereplőinek sorába, ha a más környezet más erényeket és eltérő megoldásokat követel is meg tőlük a túléléshez, boldoguláshoz. Wass Albert nem Ohióban élt, amikor Amerikába költözött 1952-ben, talán megfordult a városkában és ott hallotta, vagy folyóiratban találkozott a történettel?

A főszereplő Jake Heatherington létező személy volt, csakúgy, mint Eliza, a felesége. Bányász volt, később bányatulajdonos és helyi virilista, aki annak ellenére, hogy sem írni, sem olvasni nem tudott, vetette meg a lábát kitartásával, céltudatosságával és munkabírásával az Ohio-parti városban. Lehet abban valami, amit az író a regényében sugall, hogy a város előkelőségei mind őt, mind a feleségét, aki lánykorában a helyi kocsma csaposa volt, a vagyona ellenére lenézéssel kezelték – maga az anekdota legalábbis valamiféle „csakazértis” virtusra enged következtetni. Azt gondolom, nem lövöm le a regény poénját, ha itt elmondom, elvégre alig két oldalt foglal el a történetből. Nem a regényből idézem, hanem szabad fordításban egy újságcikkből, amelyik a virginiai Free Lance-Starban jelent meg 1979-ben:

    "Jake vásárolt egy öszvért, hogy az segítsen neki a szenes vagonok megpakolásában. Ő és az öszvér elválaszthatatlanokká váltak. Úgy tekintett az öszvérére, mint aki részben elősegítője az ő gazdagodásának. A polgárháború után Jake épített egy háromszintes, sok-oromzatos, tégla és kőházat. A bejárat fölé egy olyan zárókövet rendelt, amelyen Jack feje volt szemből kifaragva, hálából a meggazdagodásában játszott szerepéért.    
    Ezzel még nem volt teljesen elégedett, ezért a kb. 28 éves Jacket, az öszvért odavezette a házhoz, hogy az is lássa a munkája eredményét. A legenda szerint Jake személyesen vezette körbe az öszvért a három emelet 16 szobáján."  

A Heatherington-házat 1958-ban lebontották, de a zárókő a Bellaire-i közkönyvtár falán emlékezteti az arra járókat a történetre. Az öszvér sírja az egykori Heatherington-birtok sarkán még ma is megtalálható.

Felesége, Eliza a házasságuk kezdetén besegített a bányában, de aztán anyai teendői elfoglalták, tíz gyereket szült Jakobnak. Halála után Jake monumentális emlékművet emeltetett a sírjára, amelyen a felesége időskori, szigorú arcú szobra látható, ölében a kinyitott Bibliával néz le a városra, azokra, akik életében őt nézték le. Mellette ott van Jake sírja is.

Érdekesség, hogy Wass Albert könyvének angol címében nem Jakob, hanem Jack építette a házat… Ezzel együtt a könyv Wass Albert tisztelgése a rendíthetetlen munkaszeretet, a családi hűség és a környezetünk, legyen az élő vagy élettelen, megbecsülése előtt.

(Megjelent a Molyon, a könyv értékelése)

Igen, a Kramer kontra Kramer című sikerdarab a Belvárosiból, Nagy Ervinnel, Kovács Patríciával. Siker volt a film Dustin Hoffmannal és Meryl Streeppel, és a regény is, amikor ott a nyolcvanas évek elején megjelentek nálunk.  Sejthető volt, hogy nem lehet elrontani, mert a szituáció ma is éles lehet, annak ellenére, hogy ma már nem akkora eretnekség, ha az apa van a gyerekkel, mint akkoriban volt.

Jó kézzel nyúlt a darabhoz az Orlay-produkció és Rába Roland rendező, nem akar lenyomni a torkunkon semmiféle tanmesét sem a gyerekét hűtlenül elhagyó, majd váratlanul anyaságára ébredő nőről, sem a családját imádó, ugyanakkor elhanyagoló, mert a munkáját mindenek fölé helyező férfiről, ezek az opciók persze ott vannak a darabban. Mint ahogyan az is, hogy két ember, legyőzve önzését és sértettségét, felülemelkedve az egóján képes egy szigorúan véve is emberi ügyet európai módon elrendezni - csak időt kell adni nekik ehhez. (Tudnék ellenpéldát mondani, de az nem színház...). Lehet válogatni, vérmérséklettől és mentalitástól függően, talán ez is kell ahhoz, hogy rendre teltházasan játsszák a Belvárosiban vagy az országban többfelé vendégelőadásként.

Itt a trailere.

És természetesen kell hozzá Nagy Ervin is, aki a macsó szerepek után itt tud esendővé, töprengővé, odafigyelővé válni, nem leereszkedően lemenni a hatéves fiához és megfogni annak a kezét, megadni neki azt a biztonságot, ami az anyja elvesztésével eltűnt az életéből. Tud harcolni is érte, anélkül, hogy a másik emberi mivoltát és egyenrangúságát megkérdőjelezné. Kovács Patrícia bemutatta a vívódó, a saját magát kereső anyát, aki sem feleségként, sem anyaként nem tudott otthon lenni a világban, de megharcolt (és megszenvedett) azért, hogy megtalálja a helyét. Felnő úgy, hogy a férjét is rákényszeríti ugyanerre. A kisfiú szerepében Kovács Marcell idegesítően, iskolás deklamálással adta elő a szerepét, vele nem volt szerencsénk, és egyszer a leckét is feladta az apjának, hogyan korrigálja ki az ő bakiját észrevétlenül.

A mellékszereplők mindegyike többes szerepet játszott (a szomszédasszony Cseh Judit kivételével, aki így konzekvens alakítással tette magát rokonszenvessé), ami megkövetelte a parányi allűrök és egyéniesítések bevetését, hogy pl. az apát az apóstól meg tudjuk különböztetni: Egri Márta, Mertz Tibor és Ficzere Béla egyaránt emlékezetes perceket szerzett. A darab nem a könnyekre (mint a film), hanem a szórakoztatásra épít, a skype-olás az apósékkal annyira jellegzetes és humoros, hogy önmagában is megállná a helyét, mint kabaré-jelenet.

Jót mulattunk, majd a végén a könnyes-összeborulós rózsaszín púder, a befejezetlenség ígéretével: folytassuk, fejezzük be, ha akarjuk. Segítségképpen további fotók az előadásról itt.

Thorma János kiállítása van a Nemzeti Galériában, májusig látogatható. A kiállítás a múlt nyáron indult vándorútra, hogy Kecskemét, Nagybánya, Kiskunhalas, és németországi helyszínek után eljusson Budapestre.

Thorma János a nagybányai iskola egyik alapítója, majd vezetője, fenntartója volt, aki trianon után is képes volt fenntartani, üzemeltetni az iskolát úgy, hogy jó kapcsolatokat ápolt közben az anyaországgal (nem volt ez akkoriban kuriózum, ld. Kós Károlyt is). A festészete az impresszionista, szecessziós, barokk hatások alatt fejlődött, mígnem megtalálta saját hangját. Kereste az emberi lélek ábrázolásának lehetőségeit. Zsánerképei, majd később tájképei megkapóak. Történelmi tárgyú képet összesen kettőt festett, az Aradi vértanúk, október hatodika cíművel feltehetően mindenki találkozott, ha nem is tudja kapásból a szerzőjét (hozzám hasonlóan), a másikon Petőfi szavalja a Nemzeti dalt, az nem sikeres alkotás.

Portréi nagyon jók, kifejezőek és könnyű mögéjük képzelni a személyt, pl. ott a Lovrich-családról készített két kép, tökéletesek.

És most a szubjektívebb rész.

A nagyszabású képei, mint a Szenvedők és a Kártyázók annyira nem fogtak meg, az előbbi túlságosan kimódoltnak tűnik, kilóg a tanulság lólába, hogy finom legyek, az utóbbi pedig nekem nem mondott semmit azon kívül, hogy vasárnapi öltözékben verik a blattot a parasztlegények. Az Októbernak elsején című már sokkal inkább, az alakábrázolások a besorozott legények vasútállomási búcsúztatásán pontosak, hitelesek és megszemélyesítettek, az egész kompozíció tökéletesen a helyén van, Öreganyám zokog elől, mikor nagybátyámat elvitték... A kép címe egyébként egy katonanótából ered.

Érdekesek a képei, a festési technikája, közelről nem állnak össze, tér kell nekik, nagy tér és nagy távolság - nézd meg, ha ott jársz akár a Margit a virágos réten címűt, akár a Majális hegedülő cigánylegényét két-három méterről és tíz-tizenötről.

Az élete utolsó húsz évében festett képei bármelyikének helye lenne a nappalimban, vagy a hálóban. Ezeken pontos arányban szerepelteti a természetet és az embert, a kettő harmóniáját, egymásra utaltságát, kicsit idilli, eszményített módon festi meg  a jelenetet, nagy gondot fordítva a táj ábrázolására. A képek Nagybánya környékén készültek, és többségük az ötvenöt évesen megismert tanítvány, majd feleség, Kiss Margit alakját helyezi a középpontba, nem érdemtelenül és semmiképpen nem érzelemmentesen.

A nyáron a Kiskunhalasi múzeumot is érdemes lenne útba ejteni, amikor visszakerülnek a képek a helyükre, a most ottmaradottakkal együtt még egyszer megnézni...

A Nemzeti Galéria Múzeumshopja viszont lehangoló. Alig van valami helyi, magyar, ezerszám a nagy amerikai, angol, német kiadók albumai a szokásos borsos áron, de legalább nagy választékban. Körül kellene nézni máshol, szerintem.

Patti Smith: Kölykök

A könyvet a Mapplethorpe-kiállítás után vettük meg, úgy tűnt, érdekes lesz valamennyit elolvasni a művekről és keletkezésükről. Sajnos Mapplethorpe-ról kaptuk a legkevesebbet, azt is a barátnőjéhez fűződő kapcsolatának szűrőjén keresztül. Inkább Patti Smith fejlődésregénye, erős személyes szállal, mint Mapplethorpe élettörténete.
Gyászmunka ez a könyv, amint az utolsó lapokon kiderül: Patti megígérte az utolsó találkozásukkor Mapplethorpe-nak, hogy megírja a kettejük történetét. Itt vált érthetővé a számomra, miért olyan szenvtelen, távolságtartó, mintha kívülálló írta volna kettejükről a könyvet. Patti Smith a saját életének Robert haláláig terjedő időszakát írja meg, több mint húsz évvel annak halála után. Neki biztos segített szembenézni élete eseményeivel, nekünk a sok név, köztük a néhány általam is ismert, mint Allen Ginsberg, William Burroughs, Janis Joplin, Andy Warhol múló felüdülést jelentettek. Egy névmutató pl. jót tett volna a könyvnek. Talán kevesebb 'itt voltunk, ezzel és ezzel futottunk össze' mélységű leírás is hasznára vált volna. Mapplethorpe motivációiról, törekvéseiről a gugli segítségével tizenöt perc alatt többet tudok meg, mint attól, aki vele élt hosszú éveket. Sokat hallgattam közben zenét, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának zenészei, zenekarai közül sok megemlítésre kerül. Összességében egészen mást vártam, és amit találtam, feledhető.

"Kapcsolatunk Roberttel még mindig meghitt volt, és úgy gondoltam, mindkettőnknek nehéz lenne szavakba önteni az érzéseinket. Paradox módon mintha egyre jobban magához akart volna láncolni. Talán ezt szánta búcsúzóul, mint az úriember, aki drágaköveket vesz a szeretőjének, mielőtt kiadná az útját."

Antonio Tabucchi: Fonák játék

Tetszik Tabucchi stílusa, ahogyan kanyarítja az elbeszéléseiben a történet fonalát, ahogyan beleszövi a „fonák oldalt”, a titkot, a „másképpen van”-t. Tele van utalással, nem könnyed elalvás előtti olvasmány, amit bárhol letehetsz és újrakezdheted. Viszont hangulata van minden lebeszélésnek. Amelyeket valami csendes emlékezés, mélabú leng be (pl. Casablancai levél, Égi paradicsom és a címadó darab), azokat élveztem a legjobban.

"Az idő galád, abban a hitben tart bennünket, hogy sohasem telik el, s ha visszatekintünk, túlságosan is gyorsan telt. Tetszene egy ilyen mondat valamelyik elbeszélésemben, ugye, Martine? Legyen. Az idő galád, visszatekintek, túlságosan gyorsan is eltelt, ugyanakkor milyen lassan is telt!"

Graham Greene: A tizedik

(hangoskönyv)

Érdekes szituáció, Green kicsit kívülálló, szinte szenvtelen elbeszélésében előadva. A fülszöveg túl sokat elárul, de így is hatásos a befejezés. Valóban gyöngyszem.

Valérie Tasso: Egy nimfomániás naplója

(hangoskönyv)

Borzalom a köbön. Történet nulla, gondolat nulla, egy ilyen jó témát ilyen olcsón elveszni hagyni, ez vétek, sőt bűn. Coelho ehhez képest a szellemi magasság.

John Barth: Az Úszó Opera

Cinikus író cinikus regénye, az eltervezett öngyilkosság napjának története. Részletesen végigvezet az egész napon, vissza-visszatekintve az előzményekre, a kapcsolataira, kanyarognak a gondolatai emberek, események körül. Annak tudatában éli a napját, találkozik és beszél emberekkel, hogy ez úgyis az utolsó napja lesz közöttük. Akár az lesz, akár nem, a könyv számvetés a sorssal, lezárása a függő ügyeknek, rendezése számláknak – amit csak úgy, sürgető ok nélkül nem tenne meg az ember. A főszereplő nem szerettette meg magát, de a története, a húzásai és megoldásai szórakoztattak.

Fekete István: Csend / 21 nap

Kamaszkoromban kevésbé tetszett, mint most, újraolvasva. Nagyon megfogott a hangulata, mindegyik kisregény vagy novella a kötetben más világ, de ugyanaz az életérzés. Az első, a Csend egy kisfiú végtelen hosszú, csöndes, mégis kalandokban gazdag nyara, nagyszüleimnél töltött nyarak jutottak eszembe róla. Minden gyerek boldog lehet, ha része van ilyen gondtalan nyárban: a barátokkal való fürdésben a kacsaúsztatóban, a segítésben a lucerna-behozásban, a délutáni szunyókálásban a titkos szövetséges nagymamával, a padlás beszédes csöndjében a levegőben táncoló aranyszínű porszemekkel, a megállni tűnő időben, sőt, még az olyannyira utált szépírás-gyakorlatban is. Nekem ezek személyes emlékeim, amelyek, mint most rádöbbentem, már összefolynak Fekete Istvánéival – de így van ez rendjén, azt hiszem.
Nagyon szeretem azokat a műveit, amelyekben egy tájhoz kötődve felvillantja az ott az elsüllyedt évszázadokban történteket, a törököket, a százötven év végére óhatatlanul bekövetkező kulturális keveredést, a betyárvilágot, a sorstragédiákat, szerelmeket – a Cönde éppen ezt teszi, a réten álló nyárfa emlékezésében. Most talán ez fogott meg a legjobban.

Alma Katsu: Halhatatlan

Magasra tett mércével indultam neki a kötetnek, amit egyrészt a hasonló témával már foglalkozó elődök (Simone de Beauvoir, Szepes Mária), másrészt a fülszöveg által is említett nagy kritikai visszhang indukált bennem.
Nem is olvastam volna végig, ha menet közben nem változtatok az igényeimen, mert azokkal egy lapon sem lehet említeni. Ettől persze még önmagában egy szórakoztató, jól megírt darab, sőt megengedem: sikerdarab, amelynek időtállóságáról majd később beszéljünk.
Kifejezetten zavart a három idősíkból, amelyben játszódnak az események, a legrégebbi, a tizenharmadik századi. Ez elméletileg Magyarországon és Romániában történik, valahol a két ország akkori határterületén, de szerintem az író igen felületesen foglalkozott azzal a korral, nagyon sematikus és sablonos a környezet és a helyzet leírása. És nem mellesleg a hely semmit nem ad a történethez (hacsak nem egy laza szálat bekötni a Kárpátokhoz, Drakulához).
Maga a történet nem rossz: egy vidéki, meglehetősen puritán környezetből származó lányt a véletlen Bostonba sodor, ahol megszabadulva a kötöttségektől, bekerülve egy alkalmas társaságba, kiéli vágyait. A baj az, hogy ezek a vágyai két öncélú dolog körül forognak: az életösztön, a fájdalomtól való félelem, és a szex, de főleg az utóbbi. Majdnem mellékes, hogy a lány közben szerelmes is, ugyanabba a férfibe, évszázadokon át, reménytelenül. A szerelem nagy hajtóerő, egy hajszálnyira a gyűlölettől, az egész történetet ez hajtja-viszi előre a fordulatokon keresztül … meddig is? Az elvakultság okozta végig, a reménytelenséggel való szembesülésig? Nem, hiszen a történet folytatódik, és ez nagy hátrányára válik: a befejezése úgy nem zár le semmit, hogy ott rejlik a folytatás lehetősége a lassan elmálló peckek és kötelek között, de az egész valahogyan az érdektelenségbe fullad. Azért nagy kár, mert érdekel, hogyan folytatja, mi történik, mit tartalmaz az a négy levél… Az utolsó tizenöt-húsz oldal ront sokat az összképen.
Addig azonban élvezhető, kalandos, fordulatos, változatos szereplőkkel és jellemekkel teli kalandregényt és romantikát kapunk, parányi misztikummal, de végig a valóság felőli oldalon.

Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak

(hangoskönyv)

Őfelsége pincére cipésznek áll, és kábítja a szép hölgyeket (vagyis: minden hölgyet). A filmet leszámítva nekem első Hrabalom, frenetikus! Mácsai felolvasásában különösen az, hihetetlen, mennyit tesz hozzá a szöveghez, a hangsúlyaival, a nem látható, de érezhető gesztusaival. Egy ideig vártam, hogy jön a történet, valami, amiről a könyv szól, aztán rájöttem, itt anekdoták, mesék, sztorik végtelen sorát hallom, olyan hangulatot teremtve, amilyent tényleg csak nagy író tud. Kétszer is meghallgattam pár napon belül, másodszor társaságban, egy hosszú autóúton, de egy percet sem untam, újabb és újabb gyöngyszemekre bukkantam benne.

Graham Greene: Brightoni szikla

Nem a szokásos könnyed Greene-nel találkozunk ebben a regényben, ami tulajdonképpen egy krimi. Olyan krimi, amelyben tudjuk, mi történt, tudjuk a tettest is, a rendőrség nyugodt, mert nem lát okot nyomozásra, és mégis, akad valaki, akinek gyanúsak a dolgok. Az egész történet Brightonban játszódik, pár nap leforgása alatt, és ez a pár nap sok embernek megváltoztatja az életét.
A regénynek atmoszférája van, ott vagyunk a parton, a mólón, az ődöngő, pihenésre, kikapcsolódásra, kalandra érkezett emberek között, ott a kisstílű gengszter mellett, aki mindenhatónak képzeli magát már tizenhét évesen, megrészegülve egy ölébe hullott lehetőségtől. És pontról pontra követhetjük, ahogyan felőrlődik a magabiztossága, lefoszlik a hatalom róla, és marad az a szánalmas figura, aki előtte volt. Greene sebészi pontossággal tár fel lelkeket, néha már nyomasztóan pontos és kíméletlen megfogalmazással mutatja be az igazi ént, ami az emberben rejtőzik. Mindezt úgy, hogy nem kegyetlen és elítélő – legalábbis nem mindenkivel. Az álszentséggel, embertelenséggel, kegyetlenséggel nem bánik kesztyűs kézzel, de akiben az emberséget, a szeretetvágyat is látja, annak sokat elnéz és megbocsát. Brighton a valóságban bizonyosan nem ilyen szánalmas, nyomorúságos hely volt a harmincas években, mint amilyennek a bűnözők szemszögéből látjuk, és amit ég és föld választ el a regény legpozitívabb figurájának, az ügyet végkifejletig taszigáló Ida Arnold Brightonjától. Egy biztos, bárhová is megyünk, a lelkünk árnyaihoz tesszük azt hasonlóvá – ezzel Greene bizonyára egyetértene, olyan plasztikusan tárja elénk a regényében.
Még egy nagyon mesteri húzás az írótól: a befejezés, ami úgy happy end, hogy nem szeretnénk némelyik szereplő bőrében lenni…

 David Liss: Egy kufár bosszúja

Azért választottam, mert már bő egy éve várt a várólistán, de nem bizonyult annak az egy-két estés olvasmánynak, mint amire számítottam. A tizenhetedik századi Amszterdam, a kereskedelem és a tőzsde kialakulásának, a szabályok és törvények megalkotásának időszakában vagyunk, amikor már a globalizálódás csírái is látszanak, a kor kezdetleges hírközlése adta kereteken belül. Aprólékos, részletes leírásokat kapunk a kereskedőkről, az ide kiűzött spanyol és portugál zsidókról, németekről, hollandokról egyaránt. Izgalmas kor, amelyben éppen elkezd egzotikumból, különlegességből árucikké válni a kávé, a csokoládé, és aki ezt meglátja, az a Holland Keletindiai Társaság monopóliuma ellenére sokat kereshet néhány jól átgondolt tőzsdei manőverrel.
Lassan indul be a történet, sokáig vonulnak fel a szereplők, a személyek, hatóságok, a város, a tőzsde a szemünk előtt, mire elkezdődik a tényleges sztori. Két – vagy több – kereskedő csap össze, más-más indíttatásból: a meggazdagodás és a bosszú vezérli őket. S ahogy a pénz világában gyakran előfordul, aki keresett az üzleten, sem lett elégedettebb, nyugodtabb.
Bár maga a történet és a korrajz érdekes, valahogy mégsem sikerült regény az Egy kufár bosszúja. Nehéz azonosulni a szereplőkkel, ahhoz túl sematikusak, és a közöttük lévő viszonyok is olyan szövevényesek, hogy a sok szál agyonbonyolítja a mesét. Ahhoz, hogy a végén értsük azt, mi történt, és ki kivel volt valójában, ezek persze mind szükségesek, és a mozaik teljesen összeáll, mégis a bonyolultsága elriasztó.

Jo Nesbø: Csótányok

A második Harry Hole történet, Ausztrália után Thaiföldön nyomoz Hole. Szövevényes, átláthatatlan ügybe nyúl bele, amelyet szokása szerint a főnökei nyomása ellenére sem képes akkor és ott lezárni, amikor még nem lépett elegendő potentát tyúkszemére, és a nyomozás útját nem szegélyezik fölös számban hullák. Nesbo láthatóan otthon van Thaiföldön, érdekesek a város és az ott élő emberek leírása – nem kapunk belőle többet, mint ami az atmoszféra megteremtéséhez szükséges. Az eddigi regények sémája működik itt is, profin megírva és kitöltve.

(Korábban megjelentek a Molyon)

Az utolsó napunk volt Bécsben, irány újra a Belvedere-palota, annak is a Die Nacht im Zwielicht (Éjszaka a szürkületben) című tematikus kiállítása. A kiállítás jelképe Magritte Le seize septembre című képe, témája az éjszaka a képzőművészetben. Ehhez összeszedték az éjszakával, beleértve annak megszemélyesítésével, metaforikus és szimbolikus megjelenítésével kapcsolatos képeket, karcokat, fotográfiákat és egy-két installációt. A Magritte valószínű a legismertebb kép, a többi számomra nagyrészt ismeretlen alkotótól származik, kivéve persze pár magyart, Brassait, Scheiber Hugót, Kertészt pl. A kiállítás nem kevesebbet akar elérni, mint az évszázadok alatt az éjszaka fogalmához tapadt előítéleteket (az éjszaka az ördögé, az éjszaka háború, vagy szexi nők) megcáfolja (nekem nem egészen ez jött le). Itt az előzetese. Érdekes összeállítás volt, jó képekkel, műtárgyakkal. És először láttam Ansel Adams fotót, akit egy éjszakai fekete-fehér, holdfényes sziklaszirtről készült tájfelvétele képviselt.

A kultúra után egy ksi érdekesség. Mindig, ha Bécsbe érkezünk, látszanak az autópályától balra a volt gáztartályok. Miután funkciójukat vesztették, átalakították őket, mert sajnálták volna lebontani. Az alsó szinteken egy pláza (szemmel láthatóan nemigen prosperál), fölötte pedig vagy hat szinten lakások készültek bennük. Végig lehetett sétálni a plázaszinten, egészen a végére települt moziig. Én olyan nagyon nem voltam elbűvölve az építészetétől, szerintem egy haszon-maximalizáló szemléletnek esett áldozatul, kívülről megőrizték a falakat, de belül össze van rondítva. Bár a lakásokat nem láttuk, kintről nem tűnnek luxus-kialakításúaknak, és a két üvegtetővel összezárt térbe nyílnak az ablakaik, a kör közepe felé. A mozi felé haladva  a földön, hollywoodi mintára sztárok kéz-és talplenyomatai betonba öntve, Pl.  Hasselhof, Deep Purple, de ott volt Vonda Shepard is, akinek örültem, ezek szerint volt koncertje Bécsben...

A Gasometer után elindultunk Bécs egyik leggyönyörűbb szecessziós templomához a 14. kerületbe, az Otto Wagner Hospitalba. Otto Wagner volt a bécsi szecesszió legnagyobb és legtöbbet foglalkoztatott építésze.Sok épület viseli a keze munkáját. Többek között ez a kórház (akkortájt épült, amikor a mi János-kórházunk egy lankás hegyoldalban, a város fölött, ligetes park övezi a pavilonokat, amelyek szintén hordozzák a szecesszió jegyeit, de az igazi drágakő a fölöttük álló négyszögletes alaprajzú bazilika, amelyet nemrégen újítottak fel eredeti szépségébe. Szerintem pár kép többet mond,  mint amit én visszaadhatnék abból, amit láttunk. 

Az estét a belvárosban töltöttük, a 12 Apostolhoz címzett söröző-vendéglőben vacsoráztunk, egy ódon pince boltívei között, elfogadható árak és ízletes kaja (és egy sör) mellett. Az egyetlen, amit ellene tudok mondani, az az, hogy nincs csapolt sörük, csak üveges :)

Másnap, szilveszter reggelén indultunk vissza Pestre, így volt alkalmunk még egy reggelire a sarki kávézóban, ismét találkozva a környékbeliekkel, és a remek kávéval, süteménnyel.

Az igazgatósági épület erkélye

Patti Smith: Kölykök

A könyvet a Mapplethorpe-kiállítás után vettük meg, úgy tűnt, érdekes lesz valamennyit elolvasni a művekről és keletkezésükről. Sajnos Mapplethorpe-ról kaptuk a legkevesebbet, azt is a barátnőjéhez fűződő kapcsolatának szűrőjén keresztül. Inkább Patti Smith fejlődésregénye, erős személyes szállal, mint Mapplethorpe élettörténete.
Gyászmunka ez a könyv, amint az utolsó lapokon kiderül: Patti megígérte az utolsó találkozásukkor Mapplethorpe-nak, hogy megírja a kettejük történetét. Itt vált érthetővé a számomra, miért olyan szenvtelen, távolságtartó, mintha kívülálló írta volna kettejükről a könyvet. Patti Smith a saját életének Robert haláláig terjedő időszakát írja meg, több mint húsz évvel annak halála után. Neki biztos segített szembenézni élete eseményeivel, nekünk a sok név, köztük a néhány általam is ismert, mint Allen Ginsberg, William Burroughs, Janis Joplin, Andy Warhol múló felüdülést jelentettek. Egy névmutató pl. jót tett volna a könyvnek. Talán kevesebb 'itt voltunk, ezzel és ezzel futottunk össze' mélységű leírás is hasznára vált volna. Mapplethorpe motivációiról, törekvéseiről a gugli segítségével tizenöt perc alatt többet tudok meg, mint attól, aki vele élt hosszú éveket. Sokat hallgattam közben zenét, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának zenészei, zenekarai közül sok megemlítésre kerül. Összességében egészen mást vártam, és amit találtam, feledhető.

"Kapcsolatunk Roberttel még mindig meghitt volt, és úgy gondoltam, mindkettőnknek nehéz lenne szavakba önteni az érzéseinket. Paradox módon mintha egyre jobban magához akart volna láncolni. Talán ezt szánta búcsúzóul, mint az úriember, aki drágaköveket vesz a szeretőjének, mielőtt kiadná az útját."

 Antonio Tabucchi: Fonák játék

Tetszik Tabucchi stílusa, ahogyan kanyarítja az elbeszéléseiben a történet fonalát, ahogyan beleszövi a „fonák oldalt”, a titkot, a „másképpen van”-t. Tele van utalással, nem könnyed elalvás előtti olvasmány, amit bárhol letehetsz és újrakezdheted. Viszont hangulata van minden lebeszélésnek. Amelyeket valami csendes emlékezés, mélabú leng be (pl. Casablancai levél, Égi paradicsom és a címadó darab), azokat élveztem a legjobban.

"Az idő galád, abban a hitben tart bennünket, hogy sohasem telik el, s ha visszatekintünk, túlságosan is gyorsan telt. Tetszene egy ilyen mondat valamelyik elbeszélésemben, ugye, Martine? Legyen. Az idő galád, visszatekintek, túlságosan gyorsan is eltelt, ugyanakkor milyen lassan is telt!"

Graham Greene: A tizedik

(hangoskönyv)

Érdekes szituáció, Green kicsit kívülálló, szinte szenvtelen elbeszélésében előadva. A fülszöveg túl sokat elárul, de így is hatásos a befejezés. Valóban gyöngyszem.

Valérie Tasso: Egy nimfomániás naplója

(hangoskönyv)

Borzalom a köbön. Történet nulla, gondolat nulla, egy ilyen jó témát ilyen olcsón elveszni hagyni, ez vétek, sőt bűn. Coelho ehhez képest a szellemi magasság.

John Barth: Az Úszó Opera

Cinikus író cinikus regénye, az eltervezett öngyilkosság napjának története. Részletesen végigvezet az egész napon, vissza-visszatekintve az előzményekre, a kapcsolataira, kanyarognak a gondolatai emberek, események körül. Annak tudatában éli a napját, találkozik és beszél emberekkel, hogy ez úgyis az utolsó napja lesz közöttük. Akár az lesz, akár nem, a könyv számvetés a sorssal, lezárása a függő ügyeknek, rendezése számláknak – amit csak úgy, sürgető ok nélkül nem tenne meg az ember. A főszereplő nem szerettette meg magát, de a története, a húzásai és megoldásai szórakoztattak

Fekete István: Csend / 21 nap

Kamaszkoromban kevésbé tetszett, mint most, újraolvasva. Nagyon megfogott a hangulata, mindegyik kisregény vagy novella a kötetben más világ, de ugyanaz az életérzés. Az első, a Csend egy kisfiú végtelen hosszú, csöndes, mégis kalandokban gazdag nyara, nagyszüleimnél töltött nyarak jutottak eszembe róla. Minden gyerek boldog lehet, ha része van ilyen gondtalan nyárban: a barátokkal való fürdésben a kacsaúsztatóban, a segítésben a lucerna-behozásban, a délutáni szunyókálásban a titkos szövetséges nagymamával, a padlás beszédes csöndjében a levegőben táncoló aranyszínű porszemekkel, a megállni tűnő időben, sőt, még az olyannyira utált szépírás-gyakorlatban is. Nekem ezek személyes emlékeim, amelyek, mint most rádöbbentem, már összefolynak Fekete Istvánéival – de így van ez rendjén, azt hiszem.
Nagyon szeretem azokat a műveit, amelyekben egy tájhoz kötődve felvillantja az ott az elsüllyedt évszázadokban történteket, a törököket, a százötven év végére óhatatlanul bekövetkező kulturális keveredést, a betyárvilágot, a sorstragédiákat, szerelmeket – a Cönde éppen ezt teszi, a réten álló nyárfa emlékezésében. Most talán ez fogott meg a legjobban.

(A decemberi Merítésbe beválogatva)

Alma Katsu: Halhatatlan

Magasra tett mércével indultam neki a kötetnek, amit egyrészt a hasonló témával már foglalkozó elődök (Simone de Beauvoir, Szepes Mária), másrészt a fülszöveg által is említett nagy kritikai visszhang indukált bennem.
Nem is olvastam volna végig, ha menet közben nem változtatok az igényeimen, mert azokkal egy lapon sem lehet említeni. Ettől persze még önmagában egy szórakoztató, jól megírt darab, sőt megengedem: sikerdarab, amelynek időtállóságáról majd később beszéljünk.
Kifejezetten zavart a három idősíkból, amelyben játszódnak az események, a legrégebbi, a tizenharmadik századi. Ez elméletileg Magyarországon és Romániában történik, valahol a két ország akkori határterületén, de szerintem az író igen felületesen foglalkozott azzal a korral, nagyon sematikus és sablonos a környezet és a helyzet leírása. És nem mellesleg a hely semmit nem ad a történethez (hacsak nem egy laza szálat bekötni a Kárpátokhoz, Drakulához).
Maga a történet nem rossz: egy vidéki, meglehetősen puritán környezetből származó lányt a véletlen Bostonba sodor, ahol megszabadulva a kötöttségektől, bekerülve egy alkalmas társaságba, kiéli vágyait. A baj az, hogy ezek a vágyai két öncélú dolog körül forognak: az életösztön, a fájdalomtól való félelem, és a szex, de főleg az utóbbi. Majdnem mellékes, hogy a lány közben szerelmes is, ugyanabba a férfibe, évszázadokon át, reménytelenül. A szerelem nagy hajtóerő, egy hajszálnyira a gyűlölettől, az egész történetet ez hajtja-viszi előre a fordulatokon keresztül … meddig is? Az elvakultság okozta végig, a reménytelenséggel való szembesülésig? Nem, hiszen a történet folytatódik, és ez nagy hátrányára válik: a befejezése úgy nem zár le semmit, hogy ott rejlik a folytatás lehetősége a lassan elmálló peckek és kötelek között, de az egész valahogyan az érdektelenségbe fullad. Azért nagy kár, mert érdekel, hogyan folytatja, mi történik, mit tartalmaz az a négy levél… Az utolsó tizenöt-húsz oldal ront sokat az összképen.
Addig azonban élvezhető, kalandos, fordulatos, változatos szereplőkkel és jellemekkel teli kalandregényt és romantikát kapunk, parányi misztikummal, de végig a valóság felőli oldalon.

Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak

(hangoskönyv)

Őfelsége pincére cipésznek áll, és kábítja a szép hölgyeket (vagyis: minden hölgyet). A filmet leszámítva nekem első Hrabalom, frenetikus! Mácsai felolvasásában különösen az, hihetetlen, mennyit tesz hozzá a szöveghez, a hangsúlyaival, a nem látható, de érezhető gesztusaival. Egy ideig vártam, hogy jön a történet, valami, amiről a könyv szól, aztán rájöttem, itt anekdoták, mesék, sztorik végtelen sorát hallom, olyan hangulatot teremtve, amilyent tényleg csak nagy író tud. Kétszer is meghallgattam pár napon belül, másodszor társaságban, egy hosszú autóúton, de egy percet sem untam, újabb és újabb gyöngyszemekre bukkantam benne.

Graham Greene: Brightoni szikla

Nem a szokásos könnyed Greene-nel találkozunk ebben a regényben, ami tulajdonképpen egy krimi. Olyan krimi, amelyben tudjuk, mi történt, tudjuk a tettest is, a rendőrség nyugodt, mert nem lát okot nyomozásra, és mégis, akad valaki, akinek gyanúsak a dolgok. Az egész történet Brightonban játszódik, pár nap leforgása alatt, és ez a pár nap sok embernek megváltoztatja az életét.
A regénynek atmoszférája van, ott vagyunk a parton, a mólón, az ődöngő, pihenésre, kikapcsolódásra, kalandra érkezett emberek között, ott a kisstílű gengszter mellett, aki mindenhatónak képzeli magát már tizenhét évesen, megrészegülve egy ölébe hullott lehetőségtől. És pontról pontra követhetjük, ahogyan felőrlődik a magabiztossága, lefoszlik a hatalom róla, és marad az a szánalmas figura, aki előtte volt. Greene sebészi pontossággal tár fel lelkeket, néha már nyomasztóan pontos és kíméletlen megfogalmazással mutatja be az igazi ént, ami az emberben rejtőzik. Mindezt úgy, hogy nem kegyetlen és elítélő – legalábbis nem mindenkivel. Az álszentséggel, embertelenséggel, kegyetlenséggel nem bánik kesztyűs kézzel, de akiben az emberséget, a szeretetvágyat is látja, annak sokat elnéz és megbocsát. Brighton a valóságban bizonyosan nem ilyen szánalmas, nyomorúságos hely volt a harmincas években, mint amilyennek a bűnözők szemszögéből látjuk, és amit ég és föld választ el a regény legpozitívabb figurájának, az ügyet végkifejletig taszigáló Ida Arnold Brightonjától. Egy biztos, bárhová is megyünk, a lelkünk árnyaihoz tesszük azt hasonlóvá – ezzel Greene bizonyára egyetértene, olyan plasztikusan tárja elénk a regényében.
Még egy nagyon mesteri húzás az írótól: a befejezés, ami úgy happy end, hogy nem szeretnénk némelyik szereplő bőrében lenni…

 David Liss: Egy kufár bosszúja

Azért választottam, mert már bő egy éve várt a várólistán, de nem bizonyult annak az egy-két estés olvasmánynak, mint amire számítottam. A tizenhetedik századi Amszterdam, a kereskedelem és a tőzsde kialakulásának, a szabályok és törvények megalkotásának időszakában vagyunk, amikor már a globalizálódás csírái is látszanak, a kor kezdetleges hírközlése adta kereteken belül. Aprólékos, részletes leírásokat kapunk a kereskedőkről, az ide kiűzött spanyol és portugál zsidókról, németekről, hollandokról egyaránt. Izgalmas kor, amelyben éppen elkezd egzotikumból, különlegességből árucikké válni a kávé, a csokoládé, és aki ezt meglátja, az a Holland Keletindiai Társaság monopóliuma ellenére sokat kereshet néhány jól átgondolt tőzsdei manőverrel.
Lassan indul be a történet, sokáig vonulnak fel a szereplők, a személyek, hatóságok, a város, a tőzsde a szemünk előtt, mire elkezdődik a tényleges sztori. Két – vagy több – kereskedő csap össze, más-más indíttatásból: a meggazdagodás és a bosszú vezérli őket. S ahogy a pénz világában gyakran előfordul, aki keresett az üzleten, sem lett elégedettebb, nyugodtabb.
Bár maga a történet és a korrajz érdekes, valahogy mégsem sikerült regény az Egy kufár bosszúja. Nehéz azonosulni a szereplőkkel, ahhoz túl sematikusak, és a közöttük lévő viszonyok is olyan szövevényesek, hogy a sok szál agyonbonyolítja a mesét. Ahhoz, hogy a végén értsük azt, mi történt, és ki kivel volt valójában, ezek persze mind szükségesek, és a mozaik teljesen összeáll, mégis a bonyolultsága elriasztó.

Jo Nesbø: Csótányok

A második Harry Hole történet, Ausztrália után Thaiföldön nyomoz Hole. Szövevényes, átláthatatlan ügybe nyúl bele, amelyet szokása szerint a főnökei nyomása ellenére sem képes akkor és ott lezárni, amikor még nem lépett elegendő potentát tyúkszemére, és a nyomozás útját nem szegélyezik fölös számban hullák. Nesbo láthatóan otthon van Thaiföldön, érdekesek a város és az ott élő emberek leírása – nem kapunk belőle többet, mint ami az atmoszféra megteremtéséhez szükséges. Az eddigi regények sémája működik itt is, profin megírva és kitöltve.

(Korábban megjelentek a Molyon)

A reggelt a kávézóban kezdtük, ahol már ismerősként üdvözöltek nem csak a felszolgálók, hanem a reggel ebben az időben ott kávézó és a friss napilapokat olvasgató bécsiek is.

A délelőttöt a Karlsplatz környékén töltöttük. Az első úticél a Secession épülete volt, amelyik a bécsi szecesszió kiállítótermeként épült az 1900-as évek elején. Most egy állandó kiállítása van, Gustav Klimt Beethoven-frízének bemutatója, emellett időszakos kiállításokat rendeznek benne.

A fríz Beethoven 9. szimfóniájának inspirálására, Beethoven előtti tisztelgésül született. Max Klinger Beethoven című szobra állt a középpontban, és körülötte a falon Klimt műve. A fríz tizennégy méter hosszú, és két méter magas, két oldalszárnya felvezetés a középen lévő főtémához. De talán jobb, ha a kiállítás katalógusának leírását idézem:

"A festményeket, melyek frízként foglalják el a három fal felső felét, Gustav Klimt készítette. Anyagok: kazeinfesték, stukkó, aranyfüst. Díszítő elv: tekintettel a terem elrendezésére, díszített gipszvakolat felületek. A három festett fal sorozatot alkot. Az első hosszú fal a bejárattal szemben: a boldogság áhítása; a gyenge emberiség szenvedései; esdeklésük a felvértezett hőshöz, hogy a könyörület és a becsvágy indítékaitól vezérelve vegye fel a harcot a boldogságért. Hátsó fal: az ellenséges erők; Tüphón, az óriás, aki ellen még az istenek is hasztalan harcolnak; a három Gorgó, akik a bujaságot és kéjelgést, a mértéktelenséget és az emésztő gondot jelképezik. Az emberiség vágyai és kívánságai a fejük felett lebegnek. Második hosszú fal: a boldogság áhítozása enyhet lel a költészetben. A művészetek vezetnek abba az eszményi birodalomba, ahol mindannyian megtalálhatjuk a tiszta örömöt, a tiszta boldogságot, a tiszta szerelmet. A mennyei angyalok kórusa a paradicsomból. "Égi szikra szent öröm",… "Testvér lészen minden ember, Merre lengnek szárnyaid."

A frízt itt végig lehet nézni, a képsor feletti next picture gombbal (helyben fotózni nem lehetett). A kiállítás után eredetileg le akarták bontani a frízt, de valaki megvásárolta, így azt lefejtették a falról hét kétszer kétméteres darabban, és fakeretre applikálták. Szerencsésen túlélte a század viszontagságait (jó pár Klimt művel ellentétben), majd a hetvenes évek közepén az osztrák állam megvásárolta, tizenévnyi munkával restaurálták, és a Szecesszió-épület alá ástak egy rá méretezett pinceszinti kiállítótermet. A terem előterében bemutatják a restaurálás fogásait, az is érdekes volt, de bent egy emelvényről egészen közelről meg lehet nézni a frízt. Szerencsénk volt, mert  kevesen voltunk, mire kijöttünk, már nem lehetett volna egyben látni az egészet a tömegtől.

Volt még két kiállítás, az egyik a lengyel zsidók konferenciájáról, akik vissza akarnak térni Lengyelországba, a másik egy performance, a szerzője videóra vette az útját otthonról a temetőlátogatásig.

Az épület körbejárása után a NashMarktra mentünk, ez egy jó százötven évre visszatekintő múltú piaca Bécsnek. Én jártam itt 1980-ban, akkor valóban piac volt még, Az elején, a belváros felőli végen a jobb minőségű és drágább árút lehetett találni, a vége felé az árak és a minőség is látványosan csökkent - azt véltük akkor, hogy éjjel a megmaradt árut arrébb léptetik és leárazzák... Akkor itthon még nem ismert gyümölcsök, zöldségek, fűszerek elképzelhetetlen kavalkádja volt, emlékezetes piaclátogatás. Ma már persze messze nem ilyen, egyrészt, minden, ami ott látható, megkapható itthon is, másrészt a zöldség-gyümölcs erősen visszaszorult, és a keletiek átvették az uralmat a piac felett. Fűszerek, mártások, humuszfélék, keleti csemegék, ezek viszik a prímet, és egy rakás kisvendéglő, kávézó. Egy forró Orangepunch erejéig beszálltunk a bizniszbe, majd a végén irány a Múzeumi Negyed.

Itt két célunk volt: enni valamit, mert már kora délután volt, és megnézni a Leopold-Múzeum Klimt, Schiele & Art Nouveau,  Vienna 1900, a Japán és a Mezítelen férfiak kiállításait. Ez utóbbival kezdtük, de hamar kifordultunk belőle: míg a tizenkilencedik századi képeken természetes volt a mezítelenség, ahogy közeledtünk korunkhoz, úgy vált egyre öncélúbbá és kifejezéstelenebbé. 

A Klimt, Schiele & Art Nouveau teljes áttekintést ad a bécsi szecesszióról, Klimttől, Koloman Mosertől, Egon Schielétől, Kokoschkától. Itt volt kiállítva az egyetemre tervezett Klimt-freskók rekonstrukciója is, azoké, amelyet a korabeli professzorok köre letiltatott megvalósítani, politikai hecckampányt szervezve ellene. A tervek a második világháború során elégtek egy vidéki kastélyban, de fotók és rajzok alapján rekonstruálták őket. A témáik: Filozófia, Orvostudomány, és Jog, az egyetem fakultásainak apoteózisai (itt megnézhetők). Klimtet erősen megviselték a támadások, utána az allegórikus művek felől más témák felé fordult, tájképeket, portrékat festett többségében.

A Masterpieces from the Genzō Hattori Collection képei kb ötven vízfestményt, metszetet és rajzot tartalmaz a tradicionális japán művészetből. A legjobb az a páros képsorozat volt, amelyben a tizenhatodik századi Fuji-hegyről készült sorozatot ugyanabból a nézőpontból ma megrajzolta a művész.

A késői ebédünket-korai vacsoránkat a múzeumi kávézóban költöttük el, rengetegen voltak, négy-ötféle meleg kaját adtak, amiből a virslit választottuk, G szafttal, én hagyományosan, mustárral, mindkettőt pazar császárzsömlével, mennyei volt. Csakúgy, mint a Sissi-torta és a kávé. Mellettünk egy huszonegykét éves lány születésnapját ünnepelték a barátai...

A Bécsi vér Johann Straussnak egy olyan operettje, amelyet nem ő készített. Ezt úgy kell érteni, hogy a halála után állították össze a művet Strauss legszebb, legnépszerűbb keringőiből, műveiből, legalábbis a zenéjét tekintve ő a szerzője. A librettó olyan, mint az operettek általában: vagy egy szóban összefoglalható a tartalma, vagy az ember alig győzi elsorolni a sok félreértést, szerepcserét, ami a színpadon történt, bár a vége így is sok hűhó semmiért. Ez itt is, hatványozottan igaz, mert időnként minden logikának ellentmondó módon történnek a dolgok, csak, hogy lehetőség nyíljon egy harmadik részben feltenni a koronát az 1900-as évek Bécs-kliséire a Tiergarten struccokkal való benépesítésével (de ha már, akkor a szeparékat egy-egy forgatható strucctojásban rendezték be...). Klisék alatt pedig azt értem, hogy kapunk törpe Ferenc Józsefet daliás Sissivel, a színpadon jegyzetelgetve bóklászó, és a szerelmespárokat buzgón körülszimatoló Doktor Freudot, herfliző Mozartot, és talpig bearanyozott Strausst (aki a darab elején élő szoborként lép fel a hercegi estélyen, és akinek a rovására rengeteg poént elsütnek a darabban, konkrétan hülyét csinálnak belőle. Ja, és vannak walcerek is, nem mindig ott, ahol következne, de ami jár, az jár.

A darab egyébként egy kellemesen szórakoztató operett (bennem sok párhuzam ébredt a Denevérrel), melynek hősei a szerelmet kergetik.A  Gróf és felesége, a Gróf szeretője, a táncosnő Franzi, a fiatal Pepi, aki modell, a hercegség miniszterelnöke és Josef, a gróf inasa között olyan sikeresen kuszálódnak a viszonyok, hogy ember legyen a talpán,  aki követni tudja, hogy ki kinek udvarol, és a félreértések során keresztül kialakult kialakult helyzet hogyan oldható meg. A szereplők szokás szerint nem elégedettek jelenlegi választottjukkal, vagy  mást akarnak, vagy ugyanazt, de megváltozva, ám a végére titkos találkozók kavarodása után helyre áll a rend, és - mivel operettről van szó - a szerelmesek a számukra kijelölt párra lelnek. A darab közben néhány táncbetét volt hivatva fokozni a hangulatot, ez hol sikerült, hol nem.

A darabban szerepel Franzi apja, Kagler (Wolfgang Böck), a körhintás is, aki jellegzetes, szinte érthetetlenségig karikírozott bécsi kiejtésével és szókimondásával a darab kulcsfigurája - a legtöbb félreértést ő okozza az akaratán kívül. A Miniszterelnökkel való beszélgetése során ugyanazon szavakkal beszélnek egészen másról. Van egy betétszáma is a függöny előtt, amelyben részben a jelenlegi osztrák politikát-politikusokat figurázza ki Mozart zenei aláfestésére, a helyiek nagy derültségére és tetszésére, részben pedig az osztrák vér eredetiségéből és különlegességéből űz gúnyt, felsorolva a Monarchia más népeinek hozzájárulásait a bécsi szellem, mint olyan kialakulásához... A szerep Fogl főfoglárra emlékeztet, már csak annyiban is, hogy ő sem iszik kevesebbet. A színész élvezettel játszott és énekelt, lubickolt a szerepében.

A csélcsap Gróf szerepében Thomas Blondelle sehol sem volt a hangjával. A miniszterelnököt  Carlo Hartmann  játszotta tekintéllyel, erkölcsi magasságból, amelyről a végére kiderült, mit is ér, de olyan hanggal, amelyik betöltötte a színházat. A három nő közül Johanna Arrouas vitte a prímet a hangjával Pepi szerepében, a másik kettő a mellékutcában sem volt mellette, különösen igaz ez a grófnő szerepét játszó Ursula Pfitznerre.

Teltházas volt az előadás, mint általában a Volksoper előadásai. Igaz, hogy népszerű darabokat játszanak, és a turistákat buszok hozták a szállodákból . repertoáron van a My Fair Lady, Kiss me Kate, a Denevér, a Max und Moritz, a Varázsfuvola, stb.Bár a szövegek egy részét nem írták ki angolul, ez elsősorban  a nagy derültséget okozó tájszólásos félreértésekre és a betétszámra igaz, a szövegkönyv fordulatait és a helyzetkomikumokat jól tudtuk követni, és összességében nagyon jól szórakoztunk.

Reggel jött a szállásadó a pénzért, majd elsétáltunk az utca végébe a CafeBackerei Linsbichlerhez, ahol, amint azt már előző este kifigyeltük, egy jó kávéval, és reggeli süteményekkel vártak bennünket. Az utunk a testi feltankolás után a Belvedere-palotába vezetett. Itt írták alá az emeleti díszteremben 1955-ben a szovjet csapatok kivonulásáról az egyezményt, ezt a padlón egy márványtábla jelzi.

Mi viszont most a Klimt és a Schindler-kiállítás miatt jöttünk. A Klimt-év volt az apropója az utazásnak is, év közben mindenfele kiállítások voltak, mostanra már csak ez az egy maradt nyitva, amelyik egyben a legnagyobbnak, legátfogóbbnak tekinthető. A Belvedere magas termeiben  a képek felett egy-egy korabeli kritikusi-elemzői mondat emelte ki az adott terem tematikáját, közöttük pedig részletesebb életrajzi-történeti ismertetést lehetett olvasni német és angol nyelven. Végigment az akadémiai éveken, a "Kivonuláson", majd jöttek a szerelem mindent legyőző hatalmát jelképező főművek, önálló teremben, A Csók és a Beethoven-fríz utolsó elem, az ölelés egymással szemben, fekete falon besüllyesztve, úgy, hogy csak a kép volt megvilágítva az egész felületen, nagyon profi módon kiemelve a színeit és a legkisebb ecsetvonásokat egyaránt. Az oldalfalon középen pedig ott a Judith és a Salome. Volt még terem a portréinak, a családi kapcsolatainak, a partnereinek, és végül az élete végén festett, a szimbolizmusba hajló képeinek. Bármennyit nézem, nem tudom megfejteni, mit szeretek annyira Klimtben (és a többi szecessziósban), talán a légiességet, a kiszámíthatatlanságot, a festményei érzelmességét, de mindig elbűvölnek, elsősorban az arany korszakának képei. Közelről hihetetlenül aprólékosak, minden kis vonal, csiga, forma önálló életet él, távolabbról az egész együvé olvad, és csak a nagy alakok, az arcok, szemek élnek. A tájképei az impresszionistákhoz állnak közel, ami szintén nem áll messze az ízlésemtől. A nagy kortársak, Kokoschka, Schiele, Koloman képei minden témánál megjelentek, megmutatva a különbséget a stílus és ember, személyiség és látásmód között.

A Schindler nem volt túl nagy, talán két terem, abban is vegyesen más képekkel. Ami volt, az sok képen emlékeztet a németalföldi festőkre, ezek egyszerűek, letisztult ábrázolásmóddal festett képek, mások pedig a természet egy adott pillanatának, az éppen uralkodó fényeknek, az elmúló pillanatnak a megjelenítései, amelyek olyannyira realisták, annyira fényképszerűek, és mégis van bennük valami szellem.

Odakint közben vígasztalanul szakadt, sőt erős szél tépázta az esernyőket. Lesétáltunk a Belvedere kertjén keresztül, ki a Karlsplatz felé. Megcsodáltuk a szovjet hősi emlékművet, semmi nyoma annak, hogy ki akarnák utálni innen, a történelemmel való megbékélés emlékműve is a számomra. A Karlsplatzon beültünk a régi szecessziós metró-állomásépületben működő presszóba egy Jagertee és egy Glühwein erejéig. A kávézó így télen csak az aluljárószinten, a hatvanas évek stílusában berendezett térben működik, de a kiszolgálás és az italok jók voltak. Az emeletre fel lehetett menni, az nyaranta lehet nyitva kifelé is, most csak meg lehetett csodálni a mennyezet-díszeket, az építészeti kialakítását. Innen a belváros felé vettük az irányt, már nem esett szerencsére, én Willendorfi Vénuszt  akartam nézni, a Naturhistorisches Museumban. Ez a Mária-Teresien-Platzon van, szemben a Művészettörténeti Múzeummal. Hatalmas kőzet- meteorit- és őstörténeti kiállítása van, mi ezeket jártuk végig, amíg elérkeztünk a Vénuszig. Addig viszont ezernyi gyönyörű kőzetet, gyémántot,  ásványokat láttunk a vitrinekben, érdekesség, hogy nagyon sok látható magyar származás-megjelenítéssel, az adott bányaváros vagy lelőhely neve osztrákul van kiírva (pl. Kremnitz = Körmöcbánya), vagy a magyar nevén, pl. Igló. Az erdélyi származást Siebenbürgen jelöli, ott is a szász városnevekkel. Ezek szerint az ásványok java része még a Monarchia idejében került a múzeum birtokába...

A Vénusz előtt még láthattunk sok ősmaradványt, dinoszaurusz-rekonstrukciót és maketteket, majd következett a világ legrégibb emberalak-szobra 37ezer évvel ezelőttről, és a Willendorfi Vénusz személyesen, egy teremben a Hallsatti kultúra bemutatásával, amiről nekünk közvetlen élményeink vannak a nyári kirándulásról.

Még egy programpont volt hátra a mai napból: a vacsora. A Figlmüllert javasolta egy ismerősünk, mint ahol a világ legnagyobb és egyben legjobb bécsiszeletét adják, a neten próbáltunk bejelentkezni és asztalt foglalni, de ezüstvasárnaptól január hatodikáig fullra le van foglalva mindkét éttermük. Azért a honlapon ott a bíztatás, hogy főidőn kívül próbáljuk meg személyesen, a személyzet mindet megtesz, hogy ne menjünk el csalódottan. Így egyben a személyzet tesztelésére is vállalkoztunk, amikor fél négy felé arra vettük az irányt. Kis kanyarral jutottunk el oda, mert a szálláson kapott térképhez képest változtak a belvárosi buszok útvonalai, így a 2A kivitt a körúton kívülra, egy váratlan fordulóval, ezért új kísérlet után metrótól gyalogoltunk be a vendéglőhöz.

Messziről láttuk, hogy áll a sor előtte, egy osztrák nő el is rángatta a férjét, hogy ez esélytelen - ehhez képest tíz perc múlva asztalunk volt. Örömet okoztunk a pincérnek a rendelésünk egyszerűségével: két Schnitzel, krumplisaláta, bor, mindezt étlap nélkül. Nem úgy, mint a mellettünk leülő amerikai pár nőtagja, őrületbe kergette a személyzetet a kérdéseivel, kalóriákról, csirke elkészítési módokról, bubimentes ásványvizet rendelve végül a kajája mellé - minden más ital túl hízlaló volt szegénynek, mondta a pincérnek. Együtt sajnáltuk, de nem sokáig, mert már hozták is a kaját - a tányér 26 cm-es volt, a hús kb. harminc, látványosan nagy ezzel a kis vizuális rásegítéssel. Négyféle hőmérsékletű olajban sütik egymás után, maximum fél percig, aranybarnára sütve a vékony panírt, és kellemesen szaftosan hagyva az egyenletesen fél centis húst benne. Valóban nagyon ízletes volt, az otthoni Bécsi Szelet vendéglőkét egy hajszállal megfejelve: a hús egyenletes minőségével.

Pazar vacsora volt, ötre kívül is voltunk, akkor kezdték lezárni a vendéglőt a foglalásokhoz. Hazasétáltunk-villamosoztunk, és este G elvert társasjátékban, majd visszavágtam. Mindezt úgy, hogy mindkettőnk lába fel volt polcolva, amennyire lehetett...

A busz majdnem időben indult, azzal nem is volt semmi gond. Az utasok jó magyar szokás szerint beültek egyesével, a másik ülésre táska, kabát, szatyor, mindenféle, aztán vérig sértődtek, ha más is melléjük akart ülni. Két egymás mögötti ülésre kéretőztünk be másodiknak, de a hölgy, aki a hátsón ült, felajánlotta, hogy előreül. Az ottani pasi ettől sem lett lelkesebb, sötét arccal és gyilkos pillantásokkal vette tudomásul a körei zavartatását.

A menetrendet tartotta a busz, a Gasometer utáni metróállomáshoz érkeztünk. Itt van a helyi közlekedési vállalat egy ügyfélszolgálata, ahol a Bécs-kártyát meg tudtuk venni, és elkezdődött a három napos bérletünk felhasználása. Első alkalommal kezelni kellett, azóta viszont a kutya sem kérte.

A szállást hamar megtaláltuk, a bejutás nehézkes volt, mert nincs recepció, és ma délelőtt küldték a PIN-kódokat a kapuhoz és a kulcs-automatához, amit persze már nem láttunk... Telefonon szerencsére minden rendeződött, és elfoglaltuk az apartmant. Rögtön el is indultunk a városba. A sarkon (Kutschker-gasse) mindjárt belebotlottunk egy kis piacba, virágok, zöldségek, szilveszteri bizbaszok és kedves árusok között tettünk egy kört. Kicsit odébb megvacsoráztunk-ebédeltünk egy hamburgeresnél, majd a villamos bevitt a Rathaus mellé. Rengeteg ember volt a belvárosban, ha nem is annyi, mint egy ezüstvasárnap. A bódévárost éppen bontották.A színház lépcsőjén egy jól öltözött nő szoptatott, két gyereke körülötte szaladgált, az apa ellágyult tekintettel figyelte a műveletet.

Az üzletek nyitva, az Altenmarkt sarkán forralt bort árultak és sültgesztenyét. Az egykori közös nemzeti bank passzázsa tele volt emberekkel, középen, a szökőkútnál, a kupola alatt egy idős férfi hárfázott olyan klepetusban, hogy először szerzetesnek véltem. Rendes, nagyméretű zenekari hárfán játszott, kisebb csődület állta körbe, a tömegen két magyarul beszélgető konyhai kisegítő vágott át szemeteszsákokkal. A Hofburg felé közeledve megszaporodtak a konflisok, az egyiken csinos, fiatal, lófarkas lány magyarázott angolul a rómaiakról, észrevétlenül irányítva közben a lovakat.

A Kohlmarkton G választott ékszert, majd visszajövünk érte, aztán felfedeztük a Demel-boltot,(K&K udvari cukrász HOFZUCKERBÄCKER), tele karácsonyi és szilveszteri csodákkal,  szerencse-elefántokkal, habcsók-malacokkal, mézeskalácsokkal, körbejártuk, megcsodáltuk. Végül a kirakatból egy krampusz vitte el a pálmát. 

A Grabenen folytattuk, itt Albin Denk porcelánboltját jártuk körbe, pár éve jártunk benne, most sem volt csalódás - nem annyira a Rosenthal és Meisseni étkészletek miatt, mint a karácsonyi, esküvői és más alkalmakra készített kis figurák, zenedobozok, ajándéktárgyak miatt (és a hagyományos technikával, üvegből készített és kézzel festett karácsonyfadíszek miatt).

A Graben végén megcéloztuk az Aidát, ez egy cukrászda, kívántunk egy kávét, és kis ücsörgést. A süteményeik szépek és finomak, de a hely, köszönhetően a rengeteg vendégnek, és az éppen szolgálatos főnökasszony mentalitásának, egy "Schlamperei", a pultoslányt öt méterről cseszte le, hogy a vendégnek háttal mérjük a röviditalt, nem szemben vele, mert ne lássa, mit mérünk... Majd bokros teendői nem tették lehetővé, hogy fizessünk... És egy vendég reklamálta, hogy nem jó tortát kapott, erre szó nélkül visszatették a többi közé amit visszahozott, és kapott a másikból (az utóbbi nem baj)...

Ezek után már csak a hazametrózás maradt, egy Billában bevásároltunk vizet, meg amit kár lett volna otthonról cipelni, és lepihentünk.

Több alkalommal jártunk már Bécsben, voltunk vagy tíz éve a barátainknál pár napot, de azt inkább velük töltöttük, meg az állatkertben sétáltunk velük, aztán több karácsonyi vásár odarohanunk-visszarohanunk egynapos kirándulása érdemel még említést, amikor egy-egy aktuális kiállítást néztünk meg, vagy a lovasiskolát... Ezek némyelyike a gyerekekkel, mint idegenvezető (vak vezet...)

Idén nem fért bele decemberben, hogy elmenjünk, innen jött az ötlet, hogy akkor a két ünnep között szánjunk rá pár napot, úgyis Klimt-év van, a Belvedere kiállítása még nyitva, és tartozunk magunknak a Szecesszió épületével is. Nehéz volt szállást találni, Bécs tele van, azt írta a booking.com, azért aki kitartó, az talál, normál áron. Az ismerősi körből begyűjtöttünk pár tippet étkezésre, kávézóra, bár tapasztalataim szerint ott nehezebb melléfogni csak úgy, az utcáról beesve is, mint itthon. Busszal megyünk, ez csak később dőlt el, mert a kocsi az ünnepeket szervízben tölti törött orral.

Először a MÁV-ra gondoltam, oly szívhezszólón hirdetik a háromnapos bécsi jegyet tökócsóért, aztán mégsem ővelük megyünk, mert: a jegy négy napra nem OK, és nem lehet megvenni interneten azt, amit helyette ajánlott a telefonos szolgálatuk. Én meg nem tudtam, majd közeledve az ünnephez nem akartam bemenni a pályaudvarra. A Volán szerencsére nem ennyire fafejű, így tíz perc alatt a kezemben volt a jegy oda-vissza innen a karosszékből, metrótól metróig, ugyanakkora utazási idővel, valamivel kevesebbért... A szállásunk is metró mellett van, a Volksopernél, ezért volt ez a szempont.

Indulás holnap reggel, érkezés haza Szilveszter kora délutánján. Benne már megvéve a Belvedere kiállítására a belépő, és egy Strauss-operett két jegye szombatra. Fel, Bécsre!

William Somerset Maugham: Catalina

A kihívás miatt vettem elő Maughamot, és újra meg kellett állapítanom, hogy nagyon jó író. Finom részletrajzai az emberekről, jellemekről nagyon plasztikusak és érzékletesek. A történet, amelyet elmesél, mindig tartalmazza a szükséges mennyiségű csavart, amivel végig fenn tudja tartani az érdeklődést. Ami hangsúlyosan előkerül az elején, az később lényeges szerepet fog játszani (ld. puska a falon) – figyelni kell, még ha könnyed és laza történetszövése olvastatja is magát. Szeretem a finom humorát, szarkasztikus megjegyzéseit emberről, istenről, társadalmi viszonyokról. Bármiről mesél,  az megelevenedik, kilép a lapok közül, s ott ülünk a zárda kápolnájában, a csodára várva...

"Azonkívül, hogy megtanult mértéket venni, szabni és varrni, rövid élete folyamán azt is megtanulta, hogy egy férfinak sose kell mentegetőznie, a leány meg – bármilyen fiatal volt – tudta, hogy egy férfinak hiábavaló szemrehányásokat tenni. Akármilyen szörnyű bűnt követett is el, csak idegesíti, ha felhánytorgatják neki. Az okos nő megelégszik annyival, hogy a férfit furdalja a lelkiismerete, ha ugyan van neki, ha meg nincs, csak időpocsékolás mindenféle szemrehányás."

Viviane Villamont: Egy feddhetetlen nő

A szeretetről szól a könyv, és annak hiányáról. Az emberek különbözőségéről, és arról, hogy más a felszín, és más a valóság. Arról, hogy inkább nem hallunk, nem látunk, minthogy konfliktusba keveredjünk. És arról, hogy mindenki boldog szeretne lenni, kortól, nemtől függetlenül. Meg még arról, hogy a kamasz, a tetszeni és megfelelni vágyó, társat kereső kamasz sosem hal el, ott lakik a ráncos bőr, a megtört szempár, a hajlott hát börtönében. No meg arról, hogy nem tudjuk átlépni a saját árnyékunkat. Szóval csupa mindennapos dologról, apróságokról, életről. Mint Ulickaja, főleg nőkről, de hogy lehet nőkről úgy beszélni, hogy nem kerülnek a képbe férfiak is? Bepillantunk egy kis ablakon az életükbe, megtudunk róluk valamit, érdekest vagy közönségest, és továbbmegyünk.
Ulickaja novellákat írt volna ebből, Villamont regényt, összefűzve egy fonalra, a párizsi bérház lakóinak életére a történeteket. Minden megy a maga útján, kisszerű sorsok hétköznapi jelenetei sorakoznak, mígnem beüt a krach, a laza előkészítés után tornádó-sebességgel. A Kisdarázs után sokat vártam, és megkaptam.

"…abban reménykedett, hogy egy napon megvalósíthatja a vágyát, és egyedül lehet, egyedül oszthatja be az idejét, hátat fordíthat a kizsigerelő, hálátlan környezetének, és végre szabadon szippanthatja be a piacon egy rózsa illatát, anélkül, hogy azonnali reakciót váltana ki a férjéből, aki sietve megvásárolná neki."

Sarah Lark: A fehér felhő földjén

Nagyon kellemes olvasmány volt, romantikus, cselekményes, fordulatos, mint egy jó kalandregény. Két nő sorsán keresztül látjuk Új-Zéland benépesítésének hőskorát, csodálatos természeti környezetben. A cselekmény során bemutatja a sziget állatvilágát, őslakosait, földrajzát, kedvem támadt volna mindjárt fölkerekedni és meglátogatni… Érdeklődéssel várom a folytatását.

Stephen Butler Leacock: Gertrud, a nevelőnő

Nem tudtam, hogy mi következik a lemezen, így elsőre azt gondoltam, Karinthy Így irtok tijének egy általam elfeledett részét hallom, zanzásított regényekkel, karikírozott történésekkel és tulajdonságokkal. Jót szórakoztam rajta, még ha a közelébe sem ér a fordítójának. Olyan, mintha önmaga paródiája lenne, emiatt néha fárasztó.

John Osborne: Dühöngő ifjúság

Amikor készült, nagyot ütött a darab – ma nehéz belelátni azt a forradalmi hevületet, amitől akkoriban oly nagyra tartották. A jellemrajzok viszont tökéletesek, minden szereplő archetipusa egy-egy emberi jellemvonásnak. A főszereplővel nehéz azonosulni, ha érthetőek is az indulatai és ellenségessége a fennálló renddel szemben, azzal a renddel szemben, amely a számára nem ad helyet, nem enged kibontakozást. Számomra ezzel együtt elfogadhatatlanul önpusztító és megfontoltan, tudatosan mérgezi a körülötte élők életét is, ami kifejezetten ellenszenvessé teszi.

 Wass Albert: Eliza és a ház, amit Jacob épített

A funtineli boszorkány után volt egy kis ódzkodás bennem egy következő művet olvasni a szerzőtől – egyrészt, mert nem tetszett benne az a fekete-fehér emberiség, nem hiszek a vissza az erdőbe, és gyűjtsük a vadmézet igazságában, és nem hiszem, hogy a vasút ördögtől való. Másrészt, mert megragadtak benne azok a tájleírások, amelyek a Kelemen-havasok világát jelenítették meg, a természetet, a benne lakókat, embert és állatot, szirteket és patakokat, tisztásokat és fákat.
A félelmeimet hamar elűzte a könyv, letisztult nyelvezetével, természet- és emberszeretetével, munkaközpontúságával. Nagyon érdekesnek találtam a történetet is, az Ohió-parti kisváros megszületéséről, az észak-déli háborúról, a 19. század Amerikájának kialakulásáról. Angolok, skótok, németek a hősei, akik ezen a tájon keresik a boldogulásukat, és – a könyv szerint – aki dolgos, szorgalmas, célratörő, az meg is találja. Így lesz a címbeli Jakob bányászlegényből a város megbecsült, irigyelt polgára, több városi legenda hőse, és családja a városi annalesek rendszeres szereplője. Eliza, a felesége a nosztalgiák megjelenítője, ő az, akit nem hat meg a fejlődés, a városiasodás, ő a régi kis kunyhót, madárfüttyös csalitot sírja vissza - szóval a fiatalságát és akkori vágyait.
Tetszett a regény, a felsoroltak miatt, a szikársága miatt, a tényszerűsége miatt, a háború részrehajlás nélküli ábrázolása miatt.
A mű íve olyan, mint az emberi élet: az elején mozgalmas, eseménydús, majd ahogy öregszik a házaspár, úgy lassul, folyik nyugodalmasabb mederben. Talán Wass Albert írta: "Dolgozz, de ne nagyon sokat. Annyit éppen, amennyi kell ahhoz, hogy úgy élhess, ahogy kedvedre van." Ez a könyv ennek a tételnek a részletes, élvezetes kifejtése.

(Néhol érződik benne a fordítás, a fordító slendriánsága okán. Pl. magyarul, amikor a ház első szintjének falai állnak, az nem az első emeleté.)

(Megjelentek korábban a Molyon)

Bő egy  hónapja láttuk, és mivel azonnal nem sikerült írnom róla, inkább hagytam ülepedni.
A plakátjai nekem tetszettek, kifejezőek voltak, és figyelemfelhívók, azzal a diszkrét vörössel a tollon, nekünk magyaroknak az egész történetet felidézte, külföldieknek pedig felkelthette a kíváncsiságát. Főleg, ha még ajánlották is a recepción, mint a nagy magyar operát, egy hungarikumot, a Himnusz szerzőjétől. A mi előadásunkon voltak is, valamivel többen, mint máskor szoktak. (A fotókat Tomas Opitz, Csillag Pál és Szigetváry Zsolt készítették)

Már csak azért sem ártott felhívni rá a figyelmet, mert nem tartozik az operák első vonalába - nem véletlen, hogy nagyon ritkán adják elő külföldön. Nekünk - a témája és a szerzője okán - természetesen tartozik a nemzeti Pantheonba, és szégyen, amikor évekig nem játsszák. Annál nagyobb a felelősség, amikor előveszik, hogy hogyan és miként nyúlnak hozzá. Elvégre elvárható, hogy a darab dramaturgiai és zenei hiányosságait a rendezés kiegészítse, feledtesse, a történelmi - többnyire a teljes magyar történelem tragikumának illusztrálásaként, szimbolikusan kezelt - tragédiát valamiféle éteri, erkölcsi, filozófiai magasságba emelje. Ez az, ami itt nem történik meg, és a nagyon közismert, önállóan is megálló áriákat, kettősöket leszámítva a darab nem okoz sem zenei, sem honfiúi katarzist.

Mintha korunk köszönne vissza a színpadról. A klikkek harcát látjuk, amelyben semmilyen eszköz nem tiltott a másik legyőzésére, megsemmisítésére. Az a mi szerencsénk, hogy akkoriban nem a karaktergyilkosságot és démonizálást vethették csak be egymással szemben, hanem kézzelfogható és színpadképesen megjeleníthető drámai eszközöket, úgymint intrika, cselszövés, hamis eskü, gyilkosság, kivégzés. A rokonszenvünk az öccs, Mátyás okán természetesen a Hunyadi-családé, Egressy Béni is ezt  a vonalat erősíti, de igazából egyik fél sem volt jobb a deákné vásznánál (már történelmileg értve).

Az előadás nem foglal állást, hagyja megtörténni az eseményeket. A náci/kádári/hortysta egyenruhára emlékeztető kosztümök van, akinek a pozitív, van, akinek a negatív szereplőt jelölik. Nekem a felelősség elmosását jelentették: csak a valamiféle megszállók és idegenek tehetnek minden balsorsról - miért is csodálkozom? A tévébeli aktatáskás nyereményjátékra emlékeztető kerettörténet először jó ötletnek, sőt jó poénnak tűnt a táskákból előkerülő kulcs-tárgyakkal (korona, kard, bárd - amit egy balta szimbolizált - stb., a kofferok valaki szerint a menni vagy maradni választását jelképezték, na ne má'), de nem vitték végig rendesen, hol megnyílt az aktuális táska, hol nem, vagy úgy eldugva, hogy nem volt színpadilag értékelhető szerepe. Az óriás háttér-kivetítőt csaknem minden lényeges jelenetben használták, ezen látszott a filmes rendezés. A holló röptetése váratlan volt, és valamiért zavaró, pedig állítólag nagysebességű kamerával vettek fel igazi hollóröptét. A szereplők intonációja csapnivaló, a szöveget gyakran csak az idegen nyelvű felírásból lehetett visszafejteni, pedig Héjja Domokos kézben tartotta a zenekart és annak hangerejét, nem rajtuk múlott.

Na jó, Miklósa Erika jól énekelt, és érthető is volt. Kálmándi Mihály Gara nádora tehetséges, gátlástalan intrikus, hisszük, hogy ha jó ügy érdekében forgatná tehetségét, és nem hinné, hogy csak ő képes a nemzet boldogítására, a világ (az ország) ma nem itt tartana. Fekete Attila nem hallható Hunyadi László, ettől erőtlen, nem a klán feje, nem fél ország ura és adószedője. Fodor Beatrixot régóta szeretem (Xerxész, Figaró...), most is tökéletes nagyasszony és megtört anya.

Szerintem nagy lehetőség maradt ki megint: a hazafiság képi elemei megjelentek, de az egész nem állt össze tragikussá.  Pedig a rendező beleadott apait, anyait, ötletei is voltak, de mivégre?

(És a végén az a vetített gyűrű, egyetlen, mind fölött... Brrr.)

OFF, Hunyadiról:

A Deák Ferencz-adomák című könyvben találtam:

Hunyadi Jancsi.

Irinyinek az a szokása volt, hogy bárki volt légyen szóban, ő mindenkit olyanformán nevezett meg, mintha a legjobb barátjáról beszélt volna, s mindenesetre nem mondta volna: Nagy Sándor, Rudolf császár, Szent István, hanem: Nagy Sanyi, Rudi császár, szent Pista; mert nála az mitsem határozott, hogy vajjon császárok, királyok, herczegek, bárók, urak, urfiak vagy válogatott czigány-legények voltak-e azok, a kikről szólt.

Egyszer Deák Ferencznél létekor azt kérdi tőle nagy hazánkfia:

- Ugyan mit adnak ma a szinházban?

- Hunyadi Laczit - válaszolá Irinyi.

- Igen, a Jancsi fiát - viszonzá Deák komolyan.

Közel sem hirdette annyi plakát, mint a Hunyadit. A köztereken semmi tragikum, csak a légies szárnyalás, emelkedettség, romantika. Mégis, még a kakasülőn is meglepően közel volt a teltházhoz, az oldalt ülők mindkét térfélen monitort is kaptak, hogy a számukra nem látható részeket is követhessék. Az előadás egy kész mű (színpad, kosztüm, koreográfia) licenszének átvétele, amelyet Csajkovszkij zenéjéből (nem az Anyegin című operából, hanem hegedűversenyekből pl.) állított össze Kurt Heintz Stolze, és erre a zenére készítette a koreográfiát John Cranko. Ősbemutatója 1965-ben Stuttgartban volt, azóta a világ több operájában előadták, nálunk is ment pár évig 2002-ben, majd most újra megvásárolhattuk - mert a jogtulajdonos megválogatja, előre leteszteli, kinek engedi megvenni az előadást.

Szóval, mint látható, szépen kimódolt sikerdarabról van szó, amelyhez a zenekart és a táncosokat adta az Operaház. A zenekart Héja Domonkos vezényelte, Tatjánát Alija Tanykpayeva (kazah), és Oláh Zoltán táncolták. Olga Felméry Lili, Lenszkij Leblanc Gergely, Gremin Apáti Bence voltak.

Ízelítő az előadásból:

A darab nagyon szenvedélyes, még inkább, mint azt az ilyen tragikus szerelmi történettől várnánk. A koreográfia és a zene mély, sodró érzelmekről szóltak, epekedésről, boldogságról, fölényességről, álmodozásról, hihetetlenül profi módon előadva. Tatjana olyan légies, könyed, felszabadult, szárnyaló balettet mutatott, amilyent régóta nem láttam- egyetlen koppanása nem volt a színpadon, ahol a kar cipőorra folyamatosan verte a staccatót. Hajlékony a végtelenségig, rugalmas és könnyű - legalábbis Anyegin is, Gremszkij is úgy táncoltatta, emlegette, mintha semmi súlya nem lenne. Profizmus és meglepően jó adottságok párosulnak benne, örülök, hogy láthattam.

Anyegin szerepében Oláh Zoltán halványabb volt, lehet, hogy a szerep eleve arra kárhoztatja, lehet, hogy ő fogta ma vissza az érzelmeit. Olga és Lenszkij tánca a felhőtlen boldogság és a szerelem győzedelme. Apáti Bence közelebb állt Tatjánához az első színrelépésétől, mint a címszereplő, sokkal jobb párost alkottak.

A koreográfia túlnyomórészt klasszikus balettelemekből épül fel, színpadias, könnyen értelmezhető  mozzanatokkal. Nagyon profi módon kitalált, megszerkesztett darab, amelyet csak elrontani lehet - hála Istennek, az Operaház felnőtt a feladathoz. Feledhetetlen este volt.

Személyes ismeretség révén figyeltünk fel az előadásra, és mert vendégeink is voltak, akiket színházba kellett/illett vinni, hamar megszületett a döntés, irány Dunaújváros, a Bartók Színház.

A történet a legendás, közismert alak, Don Juan személyének felhasználásán keresztül próbálja bemutatni a nők és a férfiak közötti kapcsolatokat, zenével, dallal, tánccal körítve. A párviadalt, amelynek célja a másik megszerzése, vagy éppen megtartása. Don Juan (Widder Kristóf), a férfi, akinek sikerei vannak a nőknél, és a barátja (Csadi Zoltán) akinek egyáltalában nincsenek, lúzer, mint a férfiak többsége e téren*, rámozdulnak minden nőre, aki csak megjelenik. Öt különböző nő (az anyját is belevéve hat) sorsán keresztül látjuk ugyanazt a sémát érvényesülni: Juannak minden sikerül, minden szívnek (és minden térdnek) megtalálja a nyitját, majd azonnal továbblép. És látjuk, a nők hogyan élik meg ezt, mit tesznek vagy mint szeretnének tenni, miután magukra maradtak: a kiábrándultság, a futás a szekér után megalázkodása és az öngyilkosság a választék. Egy emberen csorbul ki a szerszám: a tiszta szerelemből házasodni készülő Miát (Polgár Lilla) nem tudja legyűrni, bármit próbál. Ennek ellenére sem a lány, sem Don Juan nem kerülheti el a sorsát, ami nehézzé teszi, ha nem lehetetlenné, hogy általános érvényű tanulságot vonjunk le a darabból. Ha nem is ez volt a cél, akkor a kellemes estét garantáltan megkaptuk.

A dalszövegektől nem voltam elájulva, a szövegkönyv viszont tartalmazott jó megoldásokat, szellemes mondatokat. A dalokat Darvas Ferenc és Darvas Kristóf zenéje húzta fel. A színészek érezhetően élvezték a játékot. Widder nem adonisz, de ellenállhatatlan sármját el tudja hitetni velünk. A nők közül Tőkés Nikoletta mint elhanyagolt feleség (Ó, jöjj Zorróm), és Lapis Erika az összetört szívű, az eltaszítottságba beletörődni nem akaró, ragaszkodó nő, valamint Keller Linda (a prosti, aki sírva fakad egy esküvőn) tetszett - nekem, de a társaságban Kónya Renáta is kapott szavazatot a legjobb színésznőre. Mindenképpen jó volt Baksay Erika is az anya szerepében - ha másképpen is, mint  a többiek, de Juanra akaszkodik, miközben számítóan aggódik is érte.

Jó kis darab volt, fiataloknak címzett, zenés, táncos. Akit néztünk, is jól szerepelt, új oldaláról ismertük meg, megállta a helyét, és ez önmagában is elég lett volna.

Itt egy részlet a Dunaújváros Online jóvoltából. (a képek is onnan valók)

* Don Juanhoz képest...

Kathy O'Beirne: A Magdolna nővérek

Amennyire visszaemlékszem, ez a könyv a legfölháborítóbb, legtragikusabb, legborzasztóbb mű az olvasmányaim közül. Az emberi lélek minden szörnyűsége és kegyetlensége benne van, a képmutatása, gyengesége, önigazolása és részvétlensége. Fölkavaró. Nem lehet letenni akkor sem, ha nincs jól megírva, de milyen legyen egy visszaemlékezés a szörnyűségekre? Lehet ezt jól megírni magadról, mindarról, amit mélyen el akartál temetni magadban? Ha lehet fokozni, a vége a legmegrázóbb: a politika és a hivatalos egyház közönye és a szőnyeg alá söprés rutinja. Nesze neked, felvilágosult huszadik század. "Nyitott seb voltam, ők pedig sót szórtak vérző testembe és lelkembe."

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

A legtöbb hatalomnak megvannak a maga „barbárjai”. Azok, akiket talán senki sem látott, de biztosan hallott róluk, és úgy képzeli el őket, mint nagyanyám a muszkákat nyolcévesen: jönnek, kutyafejük van és gyerekeket esznek tízóraira. Hiába él a határmenti erődben a bíró, aki tudja, mi az igazság, aki látta őket, ismeri az életüket, a gépezet beindul, mert szükség van az elrettentésre, az akcióra, annak a látványára és sugalmazására, hogy mi itt vagyunk a vártán és teszünk. Kerül, amibe kerül, teszik, keresztülgázolva emberen, emberségen, polgáron, alattvalón és ellenfélen egyaránt.
Röviden erről szól a mű, enyhe kaffkai beütéssel, rideg, barátságtalan vidéken, elzárva a civilizációtól. Látni előre a végét, mégis el kell olvasni.
Szépen ír, mindent kimond, nem sejtet Coetze, kiérezhetjük a véleményét, az állásfoglalását. Az egyes szám első személy nagyon személyessé teszi a narrációt, közel hozza a történteket. Úgy ír Coetze, hogy mélységesen együtt tudunk érezni hősével, aki bekerült a gépezetbe, és bármit tesz, nem tud jól dönteni. Végül vagy szerencséje lesz és megússza, vagy nem – de az sem főnyeremény, ha igen.

"Nagyon jól tudom, hogy a gyanúsítgatások, sejtések milyen sokat nyomnak a latban, sőt eleve úgy lehet feltenni bizonyos kérdéseket, hogy azok sugallják a választ. A törvényt használják fel ellenem, addig, ameddig az érdeküket ez szolgálja, aztán más eszközökhöz folyamodnak. Ez az Iroda módszere. Azok számára, akiket semmiféle jogszabály nem köt, a törvényes eljárás csupán egy a sok módszer közt."

Krúdy Gyula: Bukfenc, Az utitárs

Két kisregény egy kötetben. Krúdy most meglepett. Nagyon átabotában megszerkesztett kisregény a kötet első része, a Bukfenc. Egy fiatal lány felnőtté válásáról szól, felvillanó majd eltűnő alakokkal, szaggatott történetekkel, lezáratlan, szinte elenyésző befejezéssel. A lány párjaként föltűnő Don Quijote maga az író, akinek ekkoriban volt egy nagyon fiatal lánnyal valami kis kalandja... A hangulata ettől még hamisítatlanul krúdys, helyenként elringatóan visszavisz a régi Király utcába, az akkori pesti népek közé. Az utitárs már inkább az ő hangja, a kisvárosba tévedő utazó meséje lányokról, nőkről, szépségről, pénzről, intrikáról, szerelemről és halálról. Vagyis az élet nagy dolgairól, szépen, ráérősen elmesélve, ahogyan azt tőle elvárjuk.

"Ennek a lábnak (a Hartvigné lábának) olyan volt a hajlása, mint a paradicsomi kígyóé. Eltérően a nők szokásos lábszárától, térdben nem ért össze a csont és a hús, hogy azután váljon el a két barát, mint a szigony. A térdek belseje körülbelül tíz centiméternyi volt egymástól, mint a fiatalembereké, akik nem régóta tanulnak lovagolni. A térdek résén át bizonyosan szabadon jár a szél és a gondolat. Egy égő húsvéti gyertya – aranybárányokkal díszítve – elfért volna a két térd között."

John Cheever: A vörös bútorszállító kocsi

Egy novelláskötet az amerikai álomról, a kisemberek szemszögéből. Azokéból a kisemberekéből, akik a hátukon viszik Amerikát, de rövid jólét után valami történik, és elérhetetlen távolságra kerülnek az álmok, megfizethetetlenné a lakás, a ház, értelmetlenné a hajtás, a munka, a házasság. A novellák zömükben szomorúak, de tele emberséggel, megértéssel.

Hegedűs Géza: Ágyban szerzett diadal

Négy történelmi esszé, köztük a külön kötetben is megjelent Bordélyház Bizáncban. Mindegyik azt mutatja be, érdekesen, olvasmányosan, a Tanár úr élvezetes, könnyed stílusában, hogy mi mindent képes elérni egy nő, ha okosan használja „fegyvereit” – itt éppen a politikában, nagy királyokat, hadvezéreket, isteneket is a szolgálatukba állítva. Mind a négy mű a nők apoteózisa. Szórakoztató olvasmány volt, és sok érdekes történelmi tényt is megtanultam vagy feleleveníthettem – pl. a pénz „feltalálásáról”, görög drámákról, a kereszténység elterjedéséről. Számomra nem fakulnak a művei, jó volt ezt is kézbe venni, annyira olvastatja magát.

"Utána kérdezz. Hiszen azért jöttél, mert kérdezni akarsz. Én pedig úgy szeretnék válaszolni, hogy ne hazudjak. Ez nem könnyű, még férfiak és férfiak között sem, de a legnehezebb, ha férfi és nő beszél egymással."

Giovanni Boccaccio: Dekameron

Újraolvasás a könyv, többszöri találkozás, beleolvasás után, hangoskönyvként. Bodor Tibor hangja leköt és a múltba röpít. A múltba, amikor volt idő mesélni, amikor az érvelés nyolc perces monológ volt, ami alatt az emberek csöndben végighallgatták a másikat, odafigyeltek rá, és elmondták a véleményüket a hallottakról, (érted, arra reagáltak, ami elhangzott), amikor mindenkinek megvolt a helye a társadalomban, lett légyen úr, szolga, polgár, király vagy rabszolga, amikor a bűnösökre lecsapott a törvény, és a csalók megkapták a büntetésüket, de a megcsalást – ha nem pénzért történt – cinkos kacsintással fogadták el, amikor a papi személyek élveteg élete, félrelépései közderű tárgyát képezte, és amikor egy világjárvány elől el lehetett bújni barátokkal, szolgákkal, bőséges ételekkel, pazar kiszolgálással valamely kies kastélyba.
Varázslatos világ ez, amelyben Boccaccio szerint a nők legalább annyit törik a fejüket a szexen, mint a mai közhiedelem szerint a férfiak, és mély meggyőződésük szerint járt nekik a tökéletes mennyiségi és minőségi kiszolgálás emez dologban, mert ha másban nem is, de ebben egyértelműen egyenrangúak voltak a férfiakkal. A többi dolgokban csak annyira, amennyire rafináltságuk, életrevalóságuk és talpraesettségük lehetővé tette.
Lám, én is a nőket említettem fel, pedig férfiak-nők vegyesen hősei az elbeszélésnek, de érzésem szerint Boccaccio is inkább őket tekintette elsődlegesnek a művében, legalábbis sokkal szeretetreméltóbbnak, okosabbnak, eszesebbnek és tisztességesebbnek – no és persze pajzánabbnak – mutatja őket, mint férfitársaikat. Akit akarnak, megszerzik maguknak. Amit akarnak, elérik, asszonyi furfanggal, hódítással, szép szóval, finom erővel.
Boccaccio emberei szépek, kellemesek, tréfásak, néha bumfordiak, csélcsapok és kikapósak, megérik a pénzüket, de emberek. Aki mégsem, az hamar rossz véget ér, és nemigen érdemli ki a sajnálatunkat.
Élveztem a mondatokat, a leírásokat, a részletezettséget, a finomságot, a pontosságot – és ugyanannak a többféle, szabatos megfogalmazását, kifejezését, leképezését. „…annak pedig, ki időtöltésből olvas, semmi sem lehet hosszú, mi megteszi azt a szolgálatot, melyre rendeltetett. A rövid dolgok sokkalta inkább valók a deákoknak, kik nem elverni, hanem hasznosan eltölteni kívánják idejöket…” zárja művét a szerző. A Dekameron pedig megtette nekem azt a szolgálatot, amire rendeltetett, alig vártam, hogy folytathassam a hallgatását.
Boccaccio nagy mesélő, csak legyen rá időnk meghallgatni, és legyen rá fülünk meghallani a rohanás közben. Gondolható, hogy nem lehet véletlen az évszázadokon átívelő népszerűsége, és olvasván, megérthető az oka is. Kicsit antik, kissé ódon, egyszerre túl sok belőle megfekszi az ember gyomrát, de módjával adagolva páratlan élvezet.

"Én mindig úgy hallottam, hogy a férfi a legnemesebb teremtmény, melyet Isten a halandók sorában alkotott, annak utána pedig az asszony; de a férfi, miként mind közönségesen hiszik, s miként a tények bizonyítják, tökéletesebb; mivelhogy pedig tökéletesebb, minden bizonnyal nagyobb benne a szilárdság és az állhatatosság, miért is a nők általában ingatagabbak; hogy pedig miért azok, azt számos természetes okkal meg lehetne magyarázni, mindazonáltal ezekről mostan beszélni nem óhajtok. Ha tehát a férfiban nagyobb a szilárdság, s mégsem bírja megállni, hogy össze ne szűrje a levet olyan nővel, ki csábítgatja – erről ne is beszéljünk –, de még azt sem, hogy meg ne kívánja az olyant, ki megtetszik neki, s e kívánságon felül tőle telhetőleg meg ne mozgasson minden követ, hogy véle hálhasson, ez pedig nemegyszer esik meg havonta, hanem naponta ezerszer is: hát akkor mit gondolsz, mit tehet egy természeténél fogva is ingatag asszony ama rimánkodások, hízelkedések, ajándékok és ezernyi egyéb mesterkedések ellenében, melyekkel valamely ügyes férfi ostromolja, ki szereti őt?"

(Megjelentek korábban a Molyon)

Ez aztán a valami. Elhelyezkedése hasonlít Cesky Krumlovéhoz, azzal a különbséggel, hogy itt a vár a várossal (faluval) együtt a csaknem kört alkotó folyókanyarulat közepén fekszik, a "félsziget" legmagasabb pontján.

Gótikus stílusban épült, 1230 körül említik először. A várbörtön egészen az alsó szinten van, és a második világháború utánig használták eredeti rendeltetésének megfelelően! Ma szinte minden termében múzeum van, helyi porcelánok kiállításával (Haas & Czjzek, pl.), helytörténet, kínzókamra, lefejezés, úgy tűnik, ezen a környéken nagyon építenek az emberek ilyen irányú kíváncsiságára. Maga a vár építészetileg is érdekes, több részletben épült, az első cseh kővár volt, a harmincéves háborúban jelentősen meg is sérült (a svéd hadaktól, azok is itt irtották a népeket, ahelyett, hogy felénk jöttek volna a pogányra). Egy teljesen beépített rondellát (a legkisebbet Csehországban, 3,6 méter átmérővel) a hatvanas években találtak meg, jócskán  beépítve. Teljesen bejárható a pincétől a padlásig az egész.  Az udvaron pedig ott található Gottstein szobra, akinek, ha megérinted a szakállát, és ott hagysz valami szimbolikus ajándékot, valamint gondolsz valamire, amire vágysz, akkor ez az utóbbi beteljesül! De ha a köpenyét érinted, vagy valami átlagos dologra gondolsz, akkor egy éven belül utolér a haragja! (Merjél nagyot álmodni, nem?) A város főterén ott a hotel, amelyben Goethe is megszállt, hálából róla nevezték el, a konyha jó, a sör hideg. A boltívek alatt pedig a költő arcképei, és metszetek a várról, még a hangulata is jó.
Sötétedés után értünk vissza Marienbadba, ahol még várt ránk a fürdés a Danubius Group szállodájának Római fürdőjében.A szállásadónk és a turisztikai hivatal szerint is ez az egyetlen olyan fürdő (nem uszoda, mert az van), ahová külső vendégek is bemehetnek, a város ugyan tele van wellness-szállókkal, de mindben csak a saját vendégeiket várják. Két órára fizettünk be, átöltöztünk a pazarul modern, de kissé szűkös öltözőben, és irány a... szóval attól római, hogy az áztatóban oszlopok tartják a mennyezetet, és belépéskor adnak a törülköző mellé egy lepedőt is, amivel, mint egy szenátor a szenátusban, vonulhatsz át egyik helyszínről a másikba. A fürdő 1896-ban épült római mintára. Jókor mentünk, mert a szállóvendégek már a vacsorára hangoltak, így a jacuzzi is üres volt - az egyikben olyan erős vízsugarakkal dolgoztak, hogy kimasszíroztattam a hátamból az elmúlt napok minden nyűgét, G-t pedig fenntartotta a víz tetején a padlóból feltörő buzgár-szerű sugár.
Volt még szauna, volt még gőz, és volt Kneipp-fürdő is, lábra csak, 15 fokos vízből hatvan fokosba átlépve sétálni körbe-körbe, max. háromszor egy menetben, oda-vissza. Az elsőnél sziszegsz, mint a fene, utána el vagy már zsibbadva bokától lefelé, másnap aztán kevésbé fárad a lábad, ha igaz...
Én ezt nem tudom, mert gyakorlatilag egész nap kocsiban ültünk hazafeléig, barátaink siettek, így nem álltunk meg sehol, csak kávé stb.

Barátaink Becherovkára vágytak, így, bár pár éve már végigsétáltunk a Grand Hotelig, most újra Karlovy Vary felé vettük az irányt. Kis kerülővel mentünk, a Szláv Erdő közepén található, a hat-nyolcszáz méter magas fennsíkon Becov vára-városa. Tudtuk, hogy a vár zárva, mert ilyenkor már csak hét végén nyitják ki, de úgy gondoltuk, maga a város is megérhet egy látogatást

A várat valóban csak körbe-járhattuk, először a kocsival, mert elnéztük a város bejáratát, és hátulról közelítettük meg a festői magaslaton álló főteret, majd utána  gyalogosan is. A hosszúkás főtér az egykori vár közepén áll, egyik végén a várkastély bejárata, oldalain pedig éttermek, cukrászda, múzeum. Az egyik boltíves átjárón kimentünk a bástyára, ahonnan lábunk alatt láttuk kanyarogni a folyót, a főutat, és a város újabb részeit, mellettünk magasodott a kastély, és magán  a bástyán egy hatalmas kovácsoltvas szobor-kompozíció: a városban rendezik évek óta a nemzetközi kovácstalálkozót. Ez a műalkotás a 2011. évi találkozón készült összmunka, még egy korábbit találtunk meg, úgy tűnik, minden résztvevő hozzáadhat valamit az alkotáshoz, és az eredményt felállítják a városban.

A kovácstalálkozó egyben megmagyarázza, miért van kovácsoltvas minden utcabútoron, invitáló-táblán, nem lehet rossz a rendezvény maga sem a tablókon látott fényképek alapján. Felsétáltunk a templomhoz is, bejutnunk nem sikerült, de megtaláltuk közben az utolsó hóhérról és a középkori kínzásokról-kivégzésekről készült tanösvényt: a már említett Karel Huss itt született, és a tanösvény a főtértől az egykori városi kivégzőhelyre vezet fel nyolc állomáson keresztül. Ha valaki mindent meg akar tudni a pellengérről, a vallatások részleteiről, az élve trancsírozás (akkoriban vallatásnak nevezték) módszereiről - magyarázó ábrákkal -, valamint a cseppet sem finomkodó kivégzési módokról, az járja végig, mi a másodiknál kiszálltunk. Viszont a vár bejárata melletti cukrászdában Tátra-csúcsot és habos sütiket ettünk a reggeli kávé mellé, amit tudnak nagyon jól csinálni, ha az ember a "piccolo" és a "ristretto" varázsszavakat használja. A sütik is rendben voltak.

Karlsbadban a Becherovka-üzlet és múzeum most költözött át új helyre, alig húsz méterrel kijjebb a sarokra. Több új verziót gyártanak, amelyek egyike sem kapható itthon (ha mégis, szóljatok), pl. citromos, fahéjas, stb. Megjegyzem, a múzeumban látott áraknál a száz méterre lévő szuvenírbolt kellemesebb árakat alkalmazott, igaz, ki volt írva, hogy akcióban. A különbség elérte a húsz százalékot.

A város gyönyörű, néhány szecessziós gyöngyszem épülete pedig külön elragadó. De ha leszáll az ember a homlokzatok magasságából az utcaszintre, akkor hamar támad menekülhetnékje a mindenhol oroszoktól elözönlött városból. Nagy divat ivócsészével a kézben sétálgatni a korzón, és kortyolgatni a gyógyvizet. A gyógyvíz ingyen van, minden más azonban hihetetlen drága, amit egy, a barátaink unokájának szánt Krtek-vonat (kisvakond) megvásárlásával teszteltünk. Úgyhogy tűz innen, irány Loket (Elbogen) vára!

ivópoharak a kézben

Ez a nap részben le volt fedve előre lekötött programokkal, amelyek egy fürdő 12-kor, egy sörgyár-látogatás 14-kor voltak. Ezért előtte volt bőven időnk, tettünk egy sétát Marienbadban - már csak azért is, hogy szerezzünk egy rendes kávét valahol, mert az apartmanban nem volt, csak törökös szűrő. Persze a várost is szerettük volna nappali fényben látni, ez majdnem nem jött össze, mert földig ért a felhők lába, ocsmány idő volt egész nap, szerencsénk volt, hogy ekkorra szerveztük a programokat.

A város nagyon a szívünkhöz nőtt. Egy hosszú völgyben terül el Marienbad, kétoldalt meredek hegyoldalak, felkúszó utcákkal, palotákkal, öreg szállókkal. Sok a még felújításra váró közöttük, néhányat árulnak is. >Viszont amelyeket már felújítottak, azok pazarul néznek ki. Ezek zömmel a főút mentén helyezkednek el, hamisítatlan századeleji hangulatot árasztva, amit a közbeékelt modern épületek kicsit elrontanak, de ez valószínű a csehszlovák idők városvezetésének hibája-bűne. Középen, a völgy mélyebb részein pedig ott a hosszú, árnyas sétatér, park, kávézókkal, kiülőkkel, padokkal, szökőkutakkal és zenepavilonokkal. A kávé pedig jó volt.

Tizenegy felé felkerekedtünk, át Chodova Planába, a tíz km-re lévő kisvárosba. Dacára a kis távolságnak, így a déli órában nem találtunk tömegközlekedést, már reggel át kellett volna menni, amit inkább nem tettünk. Így maradt a kocsi, visszafelé a rizikóval. A Hotel u Sladka recepcióján lehetett jelentkezni és időpontot foglalni a helyi sörfőzde által üzemeltetett sörfürdőbe.

A fürdő a szálló alagsorában üzemel, nyolc hely van, ennyien tudnak egyidőben részt venni a wellneszen. Egy dupla kád van, a többi szimpla, egyszemélyes, mind rozsdamentes. A barátainknak átengedtük a dupla kádat, mi G-vel két szomszédos kádban élveztük - anyaszült meztelenül - a forró, pasztőrözetlen sör- és ásványvíz keverékéből készített habos fürdőt, én szürcsölgettem a hozzá kapott Chodovar sört - mindjárt kettőt is, lévén G nem fogyaszt sört. A fürdőt azért hősiesen viselte. Húsz perc után kiszálltunk, és mint a tógás rómaiak, törülközés nélkül átvonultunk a pihenőbe, ahol jól bebugyoláltak bennünket takarókba, csendes zene szólt, sólámpák fénye mellett relaxáltunk - és ittuk meg a következő pohárral. Mindegyikünknek sikerült bekómálni az ágyakon fekve, rosszul esett, amikor jöttek figyelmeztetni minket, hogy fel kell kelni... Zuhanyozni estig nem javasolták, de megszáradtunk a pihenés alatt. Azt írták, kedvező a hatása a bőrre, mindenféle bőrelváltozásra, és még stresszoldóként is működik - ezt tanúsíthatjuk, nagyon kellemes volt, és a bőrünk határozottan puhább és finomabb lett.

A sörük egyébként nagyon finom, és a keserű söröket szeretem, és ez a jók közül való, a kint-tartózkodásunk alatt zömmel ilyent ittunk, háromféle is kapható volt a gyár termékei közül. Az emblémájuk egy legendából származik, Albi, a pásztorkutya fedezte fel a szurdokban lévő forrást, ami olyan kíváló vizű volt, hogy rögtön a sörfőzés jutott róla eszükbe, eszem az észjárásukat.

A fürdő után sétáltunk egy kicsit a környéken, majd beültünk a sörgyár gránitba vágott kazamatáiban működő vendéglőbe egy gyors ebédre, háromnegyed óra alatt abszolválták a feladatot, miután kérdésünkre bevállalták azt. A sietség oka a két órakor induló sörgyári kirándulás volt. Erre is be voltunk jelentkezve. Az étterem 250 személyes, tehát fel vannak készülve a rohammunkára. Három nagy sörünnep van Chodovarban, egyik az európai hordógurító verseny fordulója, akkor 3300 vendéggel is megbirkóznak az udvaron. A fizetéssel voltak gondok, mert az otthon kiváltott koronánk már elfogyott, és az üzletek és néhány étterem kivételével alig lehetett kártyával fizetni, itt úgy szedtük össze az utolsó filléreinket.

A vezetés időben indult, tizenketten voltunk a csoportban, egy helyi gimnazista vezetett elég jó német nyelvtudással. A tudnivalókat zömmel tudta fejből, de azért a kezében ott volt a sillabusz, és szemmel láthatóan izgult is. A sörcsapolás viszont perfekt ment neki.
A gyár az 1500-as évektől létezik az írások szerint, de a gránitba vájt pincéket 1200 körül kezdték mélyíteni, és más értelmes okot nem találni, mi más célra tehették, mint a sörgyártás? Ma már persze hatalmas rézüstökben készül a nedű, megkóstolhattuk az árpalé-főzetet, még forrón, majd a végén, az udvari szökőkútnál frissen csapolva készen is, a palackozásra váró mennyiségből.

Este séta Marienbadban, kihalt a város, de csodálatosan szakadt a hó, fehérek voltak a parkok, az utak, de már az ivócsarnok is bezárt...

.

A SOOS-tól az Ostroh-i (németül Seeberg) várhoz mentünk. Csehországnak ezt a részét Egernek hívják (központja Cheb), azon belül az egyik legrégebbi vár a seebergi. Hűbéresvár volt, II. Konrád császár hűbéresei kapták feladatul Egerland betagozását a birodalomba, egyben pedig elnémetesítését. Ez olyan jól sikerült, hogy a második világháború végéig hol a német császársághoz, hol a cseh királysághoz tartozott, sőt, Barbarossa Frigyesnek székhelye is volt. A betagozásnak volt az egyik bástyája Seeberg vára.

Eredeti tulajdonosa nem ismert, később a Schlick-család, Zsigmond császár kancellárja birtokolta, majd több család birtokában volt, akik a várral együtt csapódtak hol egyik, hol másik uralkodóhoz. A vár több fázisban épült, először csak egy román lakótoronyból állt, majd egy gótikus palotarésszel bővült, később reneszánsz és barokk kori átépítések során nyerte el a mai formáját.

Most két kiállítás van a várban: az első Goethe és szerelmei, a másik pedig az utolsó hóhér, Karel Huss kiállítása. Goethe gyakran megfordult a közeli Karlsbadban, több nyarat is töltött is, és sokat utazott a környéken. Szinte minden városkában találtunk valamit róla, egy emléktáblát, vagy egyenesen a hotelt róla elnevezve, amelyben megszállt. A Goethe kiállítás festményekből, portrékból áll, és a költő életútjának ismertetését a szerelmeihez fűződő kapcsolatára építi.

Karl Huss hóhér-családból származott, nagyon intelligens, okos ember volt, avatott műgyűjtő, ő nyitotta Cheb városában az első környékbeli múzeumot, a saját kínzókamrájában. Amikor a szolgálata megszűnt, Metternich kancellár fogadta fel őt a saját gyűjteménye igazgatására. Itt ismerkedett meg Goethével, és barátkoztak össze. Nagy kultusza van a környéken, mert többször is találkozhattunk a személyével utunk során. Itt a kiállításon azok a tárgyak voltak kiállítva, amelyeket ő gyűjtött, zárak, lakatok, porcelánok stb.

A vár melléképületeiben pedig helyi parasztbútorok, használati tárgyak és ruhák kiállítása látható, festett bútorok, üvegek, kupák, terítékek, érdekes volt. Sajátos paraszti kultúra, amelyik a főúri szokásokat, viseleteket, tárgyakat próbálja a saját mindennapjaiba bevonni.

Utána - egy jó knédlis ebéd után a közeli Oasa vendéglőben - a Metternich-család königswarti kastélyát kerestük fel (csehül Kynsvart). Itt nem volt szerencsénk, mert csak hétvégeken van ilyenkor már nyitva, de körbejártuk, és a hatalmas kastélypark gyönyörű, öreg platánjai és tölgyei alatt is sétáltunk egy nagyot. A fákon még ott a levélzet nagy része, alatta a havon pedig a többi, amit a fagy és az időjárás az elmúlt éjszaka óta lehullajtott róla. A kastélypark ma golfklub, de bejárható, nem olyan bezárt rezervátum, mint amelyek itthon épülnek. A klubépület hátsó oldalán, egy szelíd emelkedésű dombon gyakorlópálya, vagy tizenkét rekesz, ahonnan - mint az amerikai filmekben - a lyuk nélküli magányos golfozás művészetét gyakorolhatják a tagok.

A Metternich-kastély tágas látvány-park közepére helyezett kétszárnyú épület, amelyik gyönyörűen egyesíti a francia birodalmi stílust a bécsi klasszikus stílussal, meglehetősen egyedülálló ezen a téren. A helyén állt ugyan egy korábbi épület, de a kancellár teljesen átépíttette a saját szája íze szerint. A környékbeli épületek felújítása most zajlik, nagyon impozáns lesz. Májustól szeptemberig (hétfő kivételével) hétköznap is látogatható, a kézirat- és ősnyomtatvány gyűjteménye, a fegyverkollekciója és az érmekiállítása egyedülálló (és nagyrészt a kancellár gyűjteményéből való).

Este sétáltunk egyet Marienbadban, nagyon barátságos, családias hangulatú fürdőváros, a zenélő szökőkút valóban zenére szökik, és nem csak imitálja azt, mint némelyek, mellette a kovácsoltvas oszlopcsarnok, Kolonnád a sétára, ha rossz az idő, kifejezetten békebeli hangulatú, alatta az embert elfogja a nosztalgia a Monarchia-idők (vagy annak egy leképezése) iránt. Felderítettük a fürdési lehetőségeket is, majd az este hatkor váratlanul elnéptelenedő városban hazaballagtunk.

Mondja valaki, hogy csak emlegetni kell az ördögöt, és megjelenik, ríttam itt a behavazásról meg ilyenek, no alig, hogy elindultunk, és máris havas tájakon vezetett az utunk.

Otthon még csak esett az eső, de Brno környékén már fehérek voltak a fák, a mezők. Az első megállónk Telc városában volt. Telc egy gyönyörű kisváros, barokk főtérrel,színes, változatos oromzatokkal a tizenhatodik századból. A főtér végén ott a vár, vastag falai közt kultúrcentrum, vendéglő.

Mivel már három óra elmúlt, a Svejk vendéglőbe tértünk be, aholis Dub hadnagy kedvencét, meg hasonló ételeket ettünk, egészen jókat knédlivel, káposztával, igazi cseh módra. Az angol nyelvvel nem sokra mentünk, és itt még a némettel sem, ez a határ felé közeledve megváltozott, nem találtunk senki, aki ne tudott volna németül (angolul továbbra sem nagyon). Azért valahogy megmagyaráztuk, mit szeretnénk, és egy remek almásrétessel tettük fel a koronát az étkezésre. A falon pedig: ott lógott Ferenc Jóska képe, tele légypiszokkal! Nem mertük szóvá tenni, nehogy felségsértés bűnébe essünk.

Mire Plzenhez értünk, már centikkel lehetett mérni a hó vastagságát, a hó a fákon is megmaradt, még reggelre is, egészen addig, amíg a nap fel nem oszlatta a ködpárnát a tájról. De előbb még szerencsésen megérkeztünk Marianske Laznéba, németesen Marienbadba, egy kis panzió két apartmanjába a barátainkkal. A városból nem sok látszott már, az óraállítás miatt az utolsó két órát töksötétben tettük meg, még megálltunk egy boltnál a város szélén, elvégre nem hozhatunk sört otthonról, halomra fődet? A szomszéd kisváros sörfőzdéjéről még lesz szó, most elég annyi, hogy Chodovar sört kerestünk és kaptunk, amivel kihúztuk valahogy az estét a társasjáték alatt lefekvésig.

Reggel felkerekedtünk, az első úticél a SOOS Nemzeti Park volt, pár tíz kilométerre északra, közvetlenül a német határon. Voltam már itt huszonöt éve, azóta a park nem sokat változott, a körítése annál inkább: kisvonat jár a nagyvasúttól a park bejáratáig, állatkertet nyitottak, és - a környéken talált dínómaradványok okán - egy dinoszaurusz-múzeumot. A múzeum fő attrakciója két hatalmas makett-dínó, egy T-rex, és egy kisebb, amelyik a Jégkorszak 2. ősteknőseinek bugyuta ábrázatára emlékeztető képpel bámul támadójára, vélhetőleg azon törve a fejét, mit akarhat tőle ez a hatalmas jószág. Néhány ősmaradvány, és a falon körben Zdenek Burian festményei az ősállatokról és ősemberekről, én az ő képei alapján képzelem még ma is el azokat a régi időket, így örömmel találkoztam velük újra.

A természetvédelmi terület néhányszor tíz hektáron, egy kiszáradt tófenéken terül el, és jellegzetes vulkáni utóműködést, mofettákat, azaz széndioxidos forrásokat, iszapfortyogókat lehet látni benne, egy helyen kénes kiválásokkal. Meglehetősen látszott a szárazság itt is, a mocsaras részek összezsugorodtak, de a mofetták azért tették a dolgukat. Nagyon sok helyen tör fel a mélyből a gáz, hol iszapos részen, krátereket vájva a talajba, hol szelíden, kis repedéseken, réseken alig felfújva a vízhártya buborékját, másutt nagy erővel, szinte forrásban lévőnek mutatva a vizet. A legszebb az a befoglalt forrás volt, amelyben olyan erővel bugyog fel a gáz, hogy (mini Bermuda-háromszögként) a víz felhajtóereje minimálisra csökkent, a száraz falevél darab kőként süllyedt el benne. A táj egyébként varázslatos volt, mert a pára még ott ült a mélyebb, árnyékosabb részeken, a zúzmara hosszú szálai mutatták az éjszakai szélirányt, de a nap már próbált átsütni a ködön. A hó pedig ropogott a talpunk alatt...

Az előzmények:

laur56.freeblog.hu - ez a cím már nem működik, sajnálatos magyaros módon megszűnt, több tízezer blogger munkájával együtt.

Ott voltak az enyémek is, amíg voltak. Amit tudtam, ide mentettem - a semminél több. Szerencsémre volt mentésem.

A freeblog kommentje: ingyenes volt, mit akarsz? Egy kis felelősségtudatot, azt.

Köszönöm, hogy követsz.