Orfeusz és Eurüdiké, avagy a filozófus lelke című operával találkoztam. A szerelmespár története a világirodalom, a festészet, a költészet, talán valamennyi művészeti ág által bőségesen feldolgozásra került, opera sem ez az egy készült belőle (Gluck, pl.).
A művet tavaly, a tavaszi fesztiválon mutatták be. Én még sosem hallottam Haydn operát, legfeljebb egy-egy áriát vagy duettet valami koncerten, kiemelve a környezetéből.
Haydn kb huszonegy operát írt, ebből egyet, a fentit nem Eszterházán, a herceg szolgálatában, hanem Londonban. Nem is mutatták be, csak 1950-ben. Az operákról, ha jó vezetőt fogsz ki, a Fertődi kastélyban hallhattál eddig is, úgy hírlik, újjáépítik az épületét, és korhű környezetben adják majd elő a rekonstruált (vagy annak vélt) műveket.
A Haydn-operák sohasem a bőséges cselekményű librettóikról ismertek. Ez a műve három mondatban elmesélhető, gyakorlatilag semmi nem történik benne, a szerelmespár történetét nagyjából felvázolja, de aztán ennyi. Ennek ellenére érdemes lenne (de már nem él a link) Zsótér Sándor cselekmény-ismertetőjét elolvasni, én jót szórakoztam rajta, bár stílusa a legkevésbé sem operaian emelkedett, és több cselekményt tartalmaz a díszlet-elemek mozgására, mint a történetre.
A szerepek nagyon hálásak, a két főszereplőtől a kórusig. Rost Andrea hangja nagyon tetszett, öröm volt élőben hallani - színészetre nemigen volt módja, egy zeneakadémiai koncerten ugyanezt láthattuk volna tőle.
Brickner Szabolcs méltó párja volt, páros áriáik feleltek egymásnak, a férfi tenorja képes volt feledtetni a nem-evilágra való szerelmes mérhetetlen nyűglődését is. Megdöbbentő teljesítmény volt, amikor szerelme elvesztése fölött érzett fájdalmában megtépve ruháit, epilepsziás görcsök közt hánykolódott a padlón, és eközben is az operát megtöltő, el nem csukló, meg nem bicsakló hangon tudott énekelni, ez nem volt semmi.
A színpadi díszlet minimalista: Haydn eredetileg 18 színben írta meg, amelyek komoly átrendezést igényeltek, itt ezt három-négy, kerekeken gördíthető házikóval, hajóval, stb. oldották meg, a kórus időnként felpattant, és a felfestett újabb pozícióba tolta a kelléket, szereplőstől.
A megoldások néha meglepőek: Euridikét a kígyó megmarja, ő fájdalmában kifut, és ráveti magát a földön hullámokként hömpölygő férfiakra, akik haláláig -az operaszerzők kánonjában elengedhetetlen haldoklás-kavatina közben- ringatják-hánykolódtatják - igen, ez a túlvilágra vezető Léthé folyó. (Schiller Kata képe).
Hasonlóan könnyen-nehezebben dekódolható jelenettel többször találkozunk, talán erre mondta a mögöttem álló a társának a ruhatár előtti sorállás közben: "hát ez jön ki abból, ha a mai rendezők műveletlenek, nem elég olvasottak"? De legalább a nézők műveltek :), addig érdemes rendeznie Zsótér Sándornak... Benedek Mari fagylaltszínekben pompázó jelmezei a kar tagjainak hovatartozását volt hivatva mutatni, a pár segítőinek homlokára helyezett fémes-bordó színű labda szerepe vitatott, labdaként való alkalmazásuk a színpadi bénázás iskolapéldája.
A darab érdekes módon nem aratott nagy sikert, a taps csak a legvégén volt méltó az énekesi teljesítményekhez, és a Fischer Ádám által nagyon összekapott zenekar munkájához. Már egy éve megy, de nem valószínű, hogy még sokáig: ha kíváncsi vagy, igyekezz, nem jósolok neki még legfeljebb egy évadot.
A Bajor söröző hozta a formáját: a sör hideg, a kaja finom, a pincérnő kedves, a hely hangulatos, két órát beszélgettünk utána...
nem az opera, de Haydn és Orpheus
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.