Tortuga 2.

Elöljáróban: hazaértünk.

Odakint alig volt net, ha kiírták a wifit, az vagy igaz volt, vagy nem, egyszer sikerült úgy netközelbe jutnom, hogy idő is volt, akkor feltettem a két előző bejegyzést. Most folytatom, ahogy az idő engedi. Hoztam egy kis meleget :)

2010 július 1.
Megyünk egy kört Barcelona és a Pireneusok közt. Első úticél Vic városa. Öreg katedrális, sok fa, kedves hentes a főtéren utánunk szalad a helyi nevezetességgel, a kolbásszal, csak kóstoló. A város - csakúgy, mint egész Katalónia-, tele van a tartomány függetlenségét, a helyi pártot éltető falfirkákkal. Jól elhuzakodnak a spanyolokkal, verbálisan legalábbis, de közben a városukban legalább minden ötödik nő csadorban, az utcákon, az építkezéseken nem is dolgozik csak indiai, arab vagy afrikai - vajon mi lesz az ezeréves vici katedrálisban száz év múlva?

Repoll lett volna a  következő cél, hegyi tízezres város, valahai püspöki székhely (az előző ezredfordulón), de a gps elnavigált, és vagy negyven kilométerrel később jöttünk rá, hogy vissza kéne menni érte. Gyors kalkulálás: nem, most kimarad.

Olot: gyönyörű paloták, hatalmas sétány platánokkal, és sok ipari épület.

Besalu toszkán kisváros spanyol kiadásban, légiesség, könnyedség nélkül, de mégis van hangulata. Két román katedrálisa van. A Sant Vincent megragadóan nehézkes és zömök. A pap még beenged a szieszta előtt egy gyors körre, majd elsiet haza.

A városból kifelé észrevesszük a hidat, a Fluvia folyó felett, a síkság  felől vezet a városba egy különös, két bástyával erősített híd, annyira valószerűtlen és színpadias, hogy G szerint a turisták kedvéért emelték - a kiírások ezt próbálták cáfolni, és mindenféle évszázados, a rómaiakig visszanyúló eseményekről adtak számot.

 Girona az utolsó állomás, mielőtt elindulunk Madrid felé vezető utunkra.

Majdnem kettő, mire ide érkezünk. Minden zárva, de ha nyitva lenne, sem érdekelne senkit ebben a 39 fokos hőségben. Ebéd, megjegyzem, a "menü X euro, itallal együtt" típusú kiírások alapvetően igazak, de nagyon lesik, mikor hozhatnak valami extrát neked, amit aztán keményen felszámolnak. És már a bubis víz is extra. Utána  a sikátorokban bóklászunk kicsit, majd a Saint Pere XI. sz. századi tömbje mellett, a várkertben, pálmák, fenyők, szelídgesztenyék alatt csendespihenő, én alszom, G-nek nem megy.

Végül benézünk a Sant Feliu templomba, hatalmas körablakán a Szív királynője, körülötte az őt imádó királyok és angyalok. A templom magas, de sötét, oszlopai vaskosak, egy hatalmas oldalkápolna echte barokk stílusban még tovább ront az összképen.

A város a turistákra épül és róluk szól - aztán kifelé látjuk az ipari negyedet, a lakótelepeket is. Útközben elrobogunk Montserrat hegye mellett, most nem annyira párás, megállok lefotózni a kopár gombócokat.

Az éjszakát Lleidában töltjük, a szálló fantasztikusan modern és olcsó, a vasútállomás épületének utóhasznosítása. Az állomás persze, hogy működik alattunk, a Barcelona és Madrid közötti nagysebességű vonatok  is megállnak, nagy a forgalom, de az állomás korszerű, kvázi tiszta. A szobákban nem hallani az állomási zajokat.  Lefekvés előtt egy gyors futás a városban, a váron kívül nem találunk semmit, az is már zárva, ránk esteledik, csak mi vagyunk európaiak az utcán, meg a két kékvillogós mopedes rendőr. A belváros régi házainak lepukkant, olcsó lakásai a bevándorlóké, az őslakosok a kijjebb eső lakótelepeken élnek, amennyire megítélhető ennyiből, jól elkülönülve. Ijedtünkben eltévedünk, vagy egy óra séta, mire visszatalálunk, a megkérdezettek sem a 'ferrovia', sem a 'renfe', sem a 'station' kifejezéseket nem hallották azelőtt, angolról ne is álmodjunk. Újból érezzük, ez a spanyol-katalán-baszk szembenállás alapvetően van elhibázva.