A második napra bevásároltunk Mellihában, így viszonylag korán (úgy fél tíz felé) a kompnál voltunk. Az elsőre fel is fértünk, húsz perc alatt átpöfögtünk Gozóra. Sehol nem találtunk jegyvásárlási lehetőséget, azt hittük, hogy csak bambák voltunk, de nem: visszafelé fizetőkapukon keresztül lehet felmenni a kompra, ahol kíméletlenül bevasalják a retúrjegy árát.
Az idővel nem volt szerencsénk, mert a kompon is esett, majd átérve, amikor keresztül verekedtük magunkat a dugókon, és elindultunk az Azúr Ablak nevű sziklaképződmény, egy hatalmas, félig a tengerben álló sziklakapuhoz, orbitális felhőszakadást kaptunk a nyakunkba. Ekkorra elhagytuk a főutat, mert rengetegen voltak rajta, és kis falvakon keresztül kíséreltük meg elérni a helyet. A víz hömpölygött az úton, alig láttunk valamit, a kis városkák központjaiban egyirányú, alig autónyi szélességű sikátorokban keveregtünk, de végül megérkeztünk. Amikor beálltunk a parkolóba, az eső éppen elállt, de a víz úgy hömpölygött az úton lefelé, hogy alig tudtunk úgy lemenni, hogy ne sodorjon el az áradat.
A szikla hatalmas és gyönyörű, az felhős idő miatt nem mutatta azt a fenséges arcát, amit a fotókon látni, de így is impozáns volt. Sokkal érdekesebb volt azonban a sziklazátony, amiről nézhettük – sárga homokkőből, majd kijjebb korallmészkőből álltak, és a hullámzás fantasztikus formákat alakított ki belőlük – lévén mindkettő eltérő keménységű anyagokból, így tornyok, csipkézett falak, vadregényes szirtek alakultak ki belőlük. A köztük lévő tavacskákban egy-egy eltévedt, hüvelykujjnyi rák kóricál. Kicsit arrébb, a Dwejra-öbölben valószerűtlenül kéken világít a tenger, pedig az ég teljesen fedett.
Visszafelé megálltunk a St Lawrenz nevű városkában, a név kötelez. Hegytetőre épült, parányi hely, pár száz épülettel, és egy nagy bazilika-szerű templommal, ami nem volt sajnos nyitva, mert Máltán a templomok úgy 11-12 közt bezárnak, hogy aztán kettő-három között nyissanak ki újból.
Ainnen a Ta Pinu Miasszonyunk Bazilikához mentünk, amelynek csodatévő híre van. A helyén állott kis kápolnát ott emelték, ahol egy helyi asszonynak megjelent Szűz Mária. A mostani templom 19931-ben készült el, belül is meglehetősen modern. Az oltár két oldalán lévő helyiségek aa könyörgések beteljesedéséért hozott hálaáldozatokat lehet látni a falakon: nem csak a görögööknél szokásos amulettszerű végtagokat, de mankókat, járógépet, gerinc-merevítőt, és rengeteg fényképet is. A legmeghatóbbak azok a kis gyerekcipőcskék voltak, amelyeket a baba fotója mellé applikáltak, a gyermekáldásért cserébe. Volt asszony, aki négy ilyet is elhelyezett (persze négy gyermeke után). Magyar vonatkozást is találtunk, nem sokkal előttünk járhatott ott aznap B. Zsuzsa, aki egy magyar zászlót, és kis karácsonyfára írt köszönetet hagyott ott.
A templom még a karácsonyi díszítésében volt látható. Nagyon érdekes, hogy nem fenyőágakkal és koszorúkkal díszítenek, hanem csíráztatott búzával, és ezekre helyezik a gyertyákat illetve a szobrokat – először valami művacaknak néztük, de közelebbről ott ágaskodtak a kis búzaszálak.
Innen Victoriába, más néven Rabatba indultunk, az a sziget fővárosa, a középen emelkedő csúcso a citadellával, körülötte pedig a zegzugos városkával. G. nagyon örül, amikor ilyen kedves sikátorokon keresztül próbálunk eljutni valahová. Most is találtunk parkolót, és felsétáltunk a citadellába. Sok látnivaló nem volt benne, múzeumot most nem akartunk, így körbejártuk a szemetelő esőben a falakat, majd lesétáltunk a városba, és ott is mászkáltunk egy keveset.
Innen a Ggantija-templomokhoz mentünk. Ezeket az a titokzatos nép emelte, amelyik ie. 3000-től lakta Máltát. Hatalmas, faragott kőtömbökből épített két, párhuzamos tengelyű templom áll egymás mellett, mindegyiknek két-két félköríves apszisszerűen záródó keresztirányú helyisége van mindkét oldalon. Az egyikben sok hamut és állati csontokat találtak, itt talán állatáldozatot mutattak be, de a többi is valószínű rituálés célokat szolgált. Több szobormaradványt is találtak, bika tülköt, és festésnyomokat a falakon. A kőtömbök elképesztően nagyok, az egész fenséges és lenyűgöző – és ezer évvel öregebbek a piramisoknál...
Továbbmenve még egy úticélunk volt a mai napra, szerencsére az eső is elállt, amire Calipso nimfa barlangjához érkeztünk. A barlang környezete teljesen megfelel a homéroszi leírásnak, de az egészet az 1800-as években, a kőtemplomok felfedezése után, a látogatók számára újabb programpontként találták ki. Vagy ki tudja? A barlang sajnos pár éve megrogyott, és emiatt nem látogatható, de folyik a megerősítése – mindent a turistákért.
A barlang szája alatt van Gozó egyetlen homokos tengerpartja, alig 100 méter széles, kedves öböl, most nyugodt, és békés.
Mire itt végeztünk, sötét is lett, az eső megint rákezdett, hát irány a komp, gyerünk haza.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.