Tortuga 2.

Újra itt az ősz, újra itt a Textúra, ezúttal azonban a Magyar Nemzeti Galériában. Megállapítható, hogy egy jó kezdeményezésnek mindegy a helyszín, ugyanolyan élvezetes és ötletes volt, mint a Szépművészetiben tavaly és azelőtt az ötletadó Ganymedes.

Az ötlet egyszerű, kérj meg tíz írót-költőt, hogy keressenek egy-egy képet a Galériában, írjanak valami rövidet, ami arról eszükbe jut, majd adja ezeket elő egy-egy tehetséges színész ott, az adott kép előtt. Nyilvánvalóan a darabok, a hangulatuk, az ötletességük és az, ahogyan érintik a hallgatót, nem egyforma, ezért kinek-kinek meglesz a  végére a kedvence, az, amelyiket hazaviszi, és még elmolyol rajta magában. Mint ahogyan az is, amelyikkel nem tud mit kezdeni, hiába a szerzők-előadók igyekezete - az est szépségén és összhatásán ez nem ront. Hat előadás lesz az ősszel, mi az elsőt láttuk. Rendezte Valló Péter. Következő előadás most kedden!

Elsőként Szabó Ákos - Konyha,  1961 című képe előtt Cserna-Szabó András / Fasírt dinnyeszezonban című darabját hallgattuk meg Őze Áron előadásában. Amilyen könnyeden indult (már amennyire könnyed lehet egy 60-as évekbeli történet), olyan váratlanul váltott drámába a történet, lett a kétszereplős életképből egyetemes üzenetű tragédia. Mi itt kezdtük (mindenki maga dönti el, milyen sorrendben, és mikor hallgat meg egy darabot, mert mindegyik legalább tízszer előadásra kerül az este), az egyik legerőteljesebb darabnál. (Fotó a muzeumcafe.reblog.hu-ról).

Haris László - 1975. VI. 5. című fotószekvenciájához Berg Judit írt azonos című jelenetet, amelyet Kovács Lehel adott elő. A X. Mázsa tér egy napja egyetlen képbe sűrítve az élet eseménytelenségét, rosszabb esetben ürességét vetíti elénk, és erre csak ráerősített a szöveg a maga történés-mentességével. Elgondolkodtató volt, bár nem lenyűgöző.

Karafiáth Orsolya következett Kirepül című jelenetével,amelyet

Rippl-Rónai József: Kalitkás nő című közismert képéhez írt (ld. a plakáton). Előadója Pálfi Kata volt, segítője Hovanyecz Petra. Családi jelenetet varázsolt a színpadra, születésnapot nagyszülőkkel, beszólásokkal és szurkapiszkákkal, nagyon illett a szerzőjéhez is, előadóihoz is, és váratlan pontossággal illeszkedett a képhez, ha annak hangulatához nem is. Mellettem valaki azt súgta a társának: minden család ilyen?, amit szerintem mély elismerésnek vehetünk, és ezennel én is csatlakozom a dicsérethez.

Jordán Tamás adta elő Barnás Ferenc darabját, amelyet Mednyánszky László: Shylock című képéhez írt. Maga Shylock lépett elő, és próbálta közelebb hozni magát és tevékenységét. Sajnos a szöveg volt erőtlen, Jordán hiába adott bele mindent - még egy műsoron kívüli slusszpoént is a taps után, így sem nem lehetett több az előadás, mint illusztráció.

Lovas Ildikótól sokat vártam a Spanyol menyasszony elolvasása után. Strobentz Frigyes: Adagio című képéhez írt Nap, mint a másik címmel jelenetet, amit Zsigmond Emőke adott elő, zongorán közreműködött Tihanyi Zsuzsanna. A jelenet temperamentuma, feszültsége minden volt, csak nem a kép sugallta elkalandozó álmodozás, de egy enyhén túljátszott durcásságot leszámítva jó volt.
Takács Kati a már életében legendává vált Sapphot jeleníti meg Péterfy Gergely az Orlai Petrics Soma: Sappho című képéhez írott művében. A szöveg és a gondolat, amit kifejezett vele, valamint a rendre felbukkanó időmértékes verselés nagyon jól találkozott a művész előadói stílusával, és valamelyes magyarázatot adott a biedermeyer bájt sugárzó, gyönyörű portré idealizált, szoborszerű komolyságára. Takács Katit pedig imádom.

Spiró Györgyöt Gulácsy Lajos: Dante találkozása Beatricével című képe  ihlette meg, a darabot Péter Kata adta elő. Spiró nem tett mást, mint dramatizálta a történteket Beatrice szemszögéből: az istenített ideánál kissé többre, testre, húsra, imádatra vágyó, ám attól a korai halála miatt megfosztott nő vágyakozását. A díszlet egy, a purgatórium-mennyország szintjeit jelképező gurulós épület-állvány volt, melynek két fölső szintjén Péter Kata nehézkes légiességgel mozgott parányi szárnyacskáival.

Dunajcsik Mátyás A tenger legsötétebb éjszakája címmel északi regét költött Kisfaludy Károly: Tengeri levegői vihar című képéhez, előadója a még mindig a nemrég történt tragédia hatása alatt álló, megrettent Sipos Vera. Az előadás díszlete a kozmikus méretűvé vetített vihar. Sipos Vera átélése, és a boltíveken táncoló emberfeletti méretű hullámok között a történet részeseivé váltak a nézők is.

Rakovszky Zsuzsa Farkas István: Szirakuzai bolond című képének alakját személyesítette meg, az ő monológját hallhattuk az időről, és annak megállíthatóságáról Kelemen József zaklatott, átszellemült előadásában. A mélységes hit, hogy az elkövetkezendőket meg lehet akadályozni, hogy az időt képesek vagyunk kimerevíteni egy nekünk tetsző pillanatban, szinte hihetővé vált ebben a pár percben.

Az egyébként kitűnő szervezés egyetlen döccenése  a számunkra utolsó előadás kezdetekor volt: egy teremőr közölte fél tíz előtt öt perccel, hogy nem lesz több előadás.  Nem hagytuk magunkat elküldeni, és pár perces egyeztetés után jött a hír, hogy mégis megnézhetjük ezt a műsorszámot is. Megjegyzem, hogy nem mászkáltunk vagy üldögéltünk az előadások közt, hanem folyamatosan mentünk egyikről a másikra, sajnáltuk volna, ha így sem fér be az időbe a tizedik. (Fotó a muzeumcafe.reblog.hu-ról).

Így utólag különösen ezt mondom, mert Trokán Péter előadása, Bánki Éva Mányoki Ádám: Őszibarackos csendélet című képéhez írott Az ezredes barackjai című darabjában méltó koronát tett fel az estre. Nem csak a közreműködő harmónia Balettiskola bájosan táncoló 6-10 éves növendékei miatt, hanem a klasszikusan elegáns kép enyhén frivol, enyhén titokzatos tartalommal megtöltése miatt. Trokán Péter remekelt, és bár legalább tizedszer adta elő, érezhetően élvezte ő is.

További képek az előadásról a facebook.com oldalán.