Eszembe jutott a Dédi. Már hatvanháromban meghalt, de előttem van kis sovány alakja, derékszögig görnyedt háta (csontritkulás, Anyu is örökölte, de ma más a világ, nem ennyire kínozza), a görcsös (nem SzTK) faragott bot, nagyapám munkája, amire támaszkodva járt (no, nem szaladt), betöltötte már a kilencvenet.
A falu főutcáján mennyei muzsika a gyerekfüleknek, visítva szaladunk előbb be, aztán a pénzt szorongatva a szutykos kezünkben boldogan ki: megjött a fagyisbácsi (nem Bagamérinek hívták, de a bicikliskocsija a két tégellyel, a napernyője, minden ugyanaz)!
- Vegyél a Dédinek is egyet, vaniliát, egy gombócot. Vittem be a fagyit, már végigfolyt a tölcséren, le a kezemre, nem nyaltam le. A Dédi kijött a lépcsőre, ott várta a fagyiját. Együtt elnyaltuk, én leültem a legfelső fokra, neki ez a boldogság nem adatott meg. Amikor végeztünk, nyújtja az üres tölcsért, helyenként megrogyott, szottyos volt:
- Edd meg, nem tudom elrágni. Megköszöntem, motyogva, és elszaladtam vele. A tyúkok megőrültek érte.
Az asszisztensnő, amikor tegnap a fogorvosnál utánam jött, életvezetési tanácsokat adott - csak :( az étkezésről: kefír, joghurt, tej egy hétig nem, addig minden más, ami elpépelhető...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.