Tortuga 2.

2010. július 4.

Toledo.
Kb. 80 km Madridtól, kocsival egy óra, nem fizetős sztrádán. Megérkezve a bikaviadal-amfiteátrum mellett letesszük a kocsit, itt legalább megtaláljuk, majd elindulunk az óváros felé.

A város fent van a hegyen, kiemelkedik a környező dombok közül. Masszív várfal fut körbe körülötte, hatalmas, tiszteletet parancsoló tornyokkal. Bejutunk az első kapun, a közben V. Carlos, az Imperátor szobra, utána újabb tornyok közt vezet az út felfelé.

Vasárnap van, a katedrális csak kettőkor nyit, addig másfele vesszük az irányt.  A várkapu körül, majd később is, vendéglők és fegyverművesek boltjai között haladunk.

Egy kis téren ékszerész, kinn áll az ajtóban, kedélyesen beinvitál. Büszkén mondja, ez az ő boltja, és bent minden az ő munkája. Hajszálvékony aranydrótot ver a fekete alapba, azzal alakítja ki az ékszer egyedi, finom rajzolatát. Ékszer mellett tányérokat, kisebb használati tárgyakat is díszít, de egyik sem versenyképes a karkötők és nyakláncok finomságával. Mutatja a fogásokat, varázslatosan bánik a girbegurba dróttal, minden ütésével tovább nő a minta.

Nézelődünk még egy darabig, vacilálunk, majd válogatunk, aztán fizetünk - ahogy a nagykönyben meg van írva, de cseppet sem bánjuk.

Még útbaigazítást kérünk, berajzolja a térképünkbe az utat - a zegzugos kis utcák a valóságban nem úgy, nem olyan szögben metszik egymást, mint a turisztikai hivatal térképén - és elindulunk a volt zsidónegyed felé.

Közben benéztünk a Sao Tomé templomba, Greco Orgaz gróf temetése című képe kedvéért, Greco sokáig élt Toledóban, és sok képét őrzik itt. A kép színeire ráférne egy kis restaurálás, nagyon tompák, ezzel együtt mozgalmassága, vallási áhitata a tolongó és hónalj alól fényképező (és persze vakuzó, mert azt kikapcsolni nem sokan tudják) turistahorda ellenére odaragasztott elé. A sír körül a sok spanyol nemes, megnyújtott, szakállas ábrázattal.

A festmény egy 1323-ban megtörtént eseményt idéz fel: a templom jótevőjét, Orgaz grófot búcsúztató gyászszertartást. A hagyomány szerint a csodás módon megjelent Szent Ágoston és Szent István helyezte a holttestet a sírba. A csoda valóságos voltát olyan naturalisztikusan megfestett részletek fejezik ki, mint a gróf aranyozott páncélja, a pap áttetsző karinge és egy sor toledói kortárs képmása. Miután a holttestet befogadta a sír (ezt egy eredetileg a vászon alatt elhelyezett, de azóta elveszett freskó ábrázolta), egy angyal veszi karjaiba a nagyúr - anyagtalanul, gyermekként megjelenített - lelkét, és lendületes fordulattal emeli fel "a nyitott mennyei glória" felé. Az égi jelenetet látomásszerűvé teszi a hangsúlyozottan nyújtott formák, az absztrakt alakú felhők és a Krisztusból kiáradó vakító fény. Krisztus nem a fizikai szépség és erő megtestesülése már, mint az Espolión volt, hanem sugárzó fényforrás. Az isteni látomás befolyását fokozza a valóságos fény is, amely a festmény fölötti ablakból ömlik végig a képen. (irodalmiradio.hu)

Az El-Greco-házban berendezett Greco-képtár minden információ nélkül zárva - a kapuja bádogkerítéssel elkerítve, talán felújítják?

A városból az arabok kiűzése után, az egész országra jellemző vallási tolerancia megszűnésével lemészárolták vagy kiűzték a zsidókat, és a zsinagógákat keresztény templomokká alakították.

A két zsinagóga, néhány érdekes átalakítással ma kiállításként funkcionál, az egyikben a szefárdok történetét, a másikban egyszerűen az épületet nézhetjük, számomra lenyűgöző ez a déli mór beütésű építészeti stílus, az oszlopok és oszlopfők, a színek változatos használata, az áttört csipkeablakok - és benne a templomi átalakítások szentképei, az utólagos betoldások.

A Monasterio de San Reyes székesegyházat az 1500-as években építették, a mórok feletti győzelem emlékére, ezt szánták a katolikus királyok temetkezési helyéül, erre végül nem használták, ők Granadában vannak eltemetve. A templomban miséztek, beültünk a szentleckére, ifjusági mise volt, női felolvasóval, dzsesszes zenével, a kolostorban is hallottuk még. A kerengőjét, és a kerengő mozaikos famenyezetét érdemes volt megnézni.

Lassan közeledett a két óra, mentünk a katedrálisba. Ott éppen vége volt a nagymisének, elképzelhetetlen mennyiségű ember ömlött ki a szűk utcákba, rengeteg vendég-pap volt, németek, portugálok és még ki tudja, többen ifjusági csoporttal, talán zarándoklaton, de helybéliek is sokan képviseltették magukat. Amikor elfogytak a kifelé igyekvők, beengedtek minket. A kapunál ki volt írvam hogy csendet kérnek, mert ez egy szent hely. Ehhez képest, amikor (kb 20.-ként) beléptünk, még mindig több száz ember volt bent a miséről, kisebb-nagyobb köröket alkotva beszélgettek, nevetgéltek, a hangzavar egy lánygimnázium nagyszünetéhez volt hasonlítható. A székesegyház valóbann hatalmas, mint megtudtuk, Európa legnagyobbja (mintha a Szent-Péter Bazilikában nem ez lenne a padlóba rajzolva), aztán három nappal később járunk egy újabb Európa legnagyobbjában, majd egyszer eldöntik a spanyolok, mielőtt megvívnák a dolgot a Vatikánnal.

A hatalmassága azonban nem adja magát első látásra, a kórus annyira zárt és magas falakkal rendelkezik, hogy nem látjuk át első szempillantásra a teret, aztán látjuk, hogy a magas főoltár mögött is még vannak további kápolnák. Az oltárok, a kórus székei igen gazdagon díszítettek, a támlákon a mórok elleni granadai ostrom jelenetei, amikor Granada bevétele után az arab vezér átadja a város kulcsait Izabellának, azt felismerem. A főoltár mögött, a külön ablakon keresztül megvilágított Fehér Madonna szobra körül ifjúság gyülekezik, hamarosan vetítenek számukra, kulcsszavak a tanulás, megismerés, kosztümös szereplőkkel.
A sekrestyébe megyünk, és eláll a szemünk-szánk. A mennyezeten hatalmas freskó, Mária maga mellé emeli Szent Ildefonsót (a templom egyik építtető püspökét), alul a falakon körben pedig vagy tizenkét Goya-szentkép, Tizianok, Velasquezek, Van Dickek, Moralesek között. Szép gyűjtemény, a Goyák szuggesztívek, mindegyiken csak egy alak. Kivéve az oltárképet, amelyen Jézust megfosztják a ruháitól, ennek a színei is a helyén vannak, csodálatosan ragyognak, fénylenek. A kincstár is valami, de ezek után?

Madridban gyors fürdés, majd elsétálunk naplementét nézni a királyi palotához, útközben tiszteletünket tesszük a Cervantes-emlékműnél (mondandója: az egész világ Cervantest olvassa).

Ui. Toledóban minden ajtón a belépéshez fizetni kellett, a legkisebb templomtól a katedrálisig, ez utóbbiban keményen. És megtanultuk: a vasárnapi ingyenes belépés csak spanyol személyire működik, eu-tagokra nem érvényes. Valamit már megint rosszul tudtam: hogy ilyent nem lehet...