Tortuga 2.

2010. július 11.
Az utolsó nap, vissza Barcelonába.

És este a VB döntője, spanyol részvétellel. Majd helyet kell keresnünk, ahol végignézhetjük. Valenciából időben indulunk, a kávézóban újra próbálkozunk az Almodovarral, de persze, hogy nem olyan a csésze. Az út elején Castilla La Manchában megyünk, a fizetős sztrádán, itt nincs alternatíva. A hely rászolgál a nevére, minden csúcson egy várrom, vagy legalább egy őrtorony. Olajfa-ültetvények között vezet az út, teraszos telepítés, vannak százéves terasz-kialakítások, és egészen újak, egy dologban közösek, az újonnan telepített, pár éves, öntözött ültetvényekben. Az olajfákat gyakran mandulások váltják, majd Barcelona felé őszibarack, sárga-és kopaszbarackok is.

Mind öntözve, művelt, gondozott sorok, a fák alatt a csupasz, elboronált föld. Ahol meredekebb lesz a hegyoldal, megszűnik az ültetvény, jönnek a fenyő- vagy elvadult
olajfa-erdők, kicsit feljebb a kopárság.

Egy fürdés be volt tervezve, kis falut választunk, remélhetőleg kevés emberrel. A parttól egy sarokra van még parkolóhely, nem fizetős, vasárnap van. Lesétálunk, és kopp: nincs hol átöltözni - a mobilvécét gondolkodás nélkül elvetjük. A part egyébként sziklás, meredek, kis homokpaddal, vagy száz ember a kis öbölben. Menjünk arrébb, ott is lesz strand. Vagy száz métert sétálunk, hófehérre meszelt, bougenvilievel övezett villák között, amikor a lábunk alatt vagy húsz-harminc méter széles öböl nyílik, homokpad, pár emberrel.Öltözési lehetőség itt sincs, de van egy vendéglő. G éhes, OK, együnk, majd átöltözünk a mellékhelyiségben. Még csak fél tizenkettő, nincs ebéd, csak egy órakor. OK, akkor átöltözünk, és visszajövünk egykor, a felszolgáló (tulajdonos?) nagyon kedves, mi is igyekszünk.

Fürdőruhában le a homokhoz, nagyon koszos, és sehol egy árnyék. Talán oldalt, a kőszirtek között, odamegyünk, persze a nap merőlegesen tűz, árnyék vagy tíz centi széles, G letelepszik, törülközővel és krémmel védi magát a az előző napira ráégéstől, este kiderül, nem sok sikerrel, én megyek a lébe. A szikláról létra vezet be, az alján nem ér feneket a lábam, úszni kell. G-nek marad a zuhany, én keresztben úszkálok, majd melléfekszem. Még egyszer bemegyek később, aztán elég a pörkölésből, irány az ebéd. A hölgy örömmel fogad, leülünk, választunk, csak spanyol étlap van, én halat, G marhát - sok választása nem volt. Nekem egy mindenféle tengeri herkentyűs tálat hoznak, egészen ízletes, még a kalamári-karikák is. G érdeklődik kajánul, hogy fogom megenni azt a tízcentis rákot, de az Ikea ráksalátája után nem ellenfél (mi mire lesz jó egyszer, ugye?), a desszertet elhagyjuk, mert már nem férne, kávé, átöltözés és indulunk.

Az út eseménytelen, Barcelona közlekedhető, a szállótól egy sarokra van parkolóhely, felcucózunk, próbálkozunk az itthagyott papucsom előkerítésével, eredménytelenül (ez nálunk tradíció, hogy az első szálláson - ami repülős útnál szükségképpen az utolsó is lesz -, valamit elhagyunk, ami aztán szintén hagyományosan nem kerül elő.)

Irány a Ramblas, megcélozzuk a tapas-bárunkat, de előtte pénzt kell kérni a helyi Ödöntől, mert a vacsorára szánt kp-t a fizetőkapuknál könyörtelenül elkobozták. Popular Bank, a helyi Váci utcában, kártya be, pin-kód beüt, igen, pénzt kérek, amikor elsötétül a képernyő, nem hiszek a szememnek, lefut a BIOS, ez másokkal szokott megtörténni, nem velünk, de keserű a valóság, az op. rendszer is elindul, kicsit matat, majd kéri a kártyámat. Szerencsére nem pirulós, mert attól, amit mondtam, bárki elpirult volna, G csak azért nem, mert le volt sápadva. Hirtelen újra boot. Fölötte telefonszám, hívja, ha gond van. Kell ennél nagyobb gond, hívom. Miben segíthetek, mondom, és sugalmazom, a legjobb lenne idejönni és kivenni, milyen kártya volt, kezdődik az ügyfélelhárítás, MC, akkor mondok egy telefonszámot. Nem kérek telefonszámot, a kártyát vegyék ki, hörgöm, de szóhoz jutva megismétli: a szám tehát +....

Anyád, egy amerikai szám, az MC központi szolgálata, hívom a hazaiakat, G addig marad, vigyáz a kártyára és jószolgálatilag hessegeti el a potenciális károsultakat. Én a zaj (vuvuzela, mond ez valakinek valamit?) elől behúzódok a szomszéd szálloda halljába, két perc alatt letiltjuk a kártyát, majd visszahívnak, hogy megbeszéljük az újat, én behívom G-t, még mindig sápadt. Mire kimegyünk a hallból, kétségbeesett csapat az automata előtt, kártya nélkül, spanyol papa, három lány, első nap a nyaralásból, nem tűnnek boldognak. Utólag azt mondom, rágóval el kellett volna tömni a nyílást, de lépcsőházi agyunk van Rózsi unokahúgom szerint, ez most is beigazolódott.

Az ijedtségre megyünk a  tapas-bárhoz, van még egy kártyánk, de zárva, vasárnap van, basszus. Betérünk a mellékutcákba, hátha valami kis helyen szerencsénk lesz, és le tudunk ülni. Majdnem a szállodánál vagyunk, amikor két járdán dohányzó férfi mögött észreveszünk egy lebujt, bemegyünk, asztaluk nincs, de két szék igen. A meccs már vagy tíz perce megy, de a szaftos jeleneteken már ott vagyunk. Sangria rendel, majd félidőben asztal is akad, jöhet a vacsora is. G kezd megnyugodni, én már csak nevetek, és a PB elleni bosszú jár a fejemben, mit tesz, hogy Don Quijote -nál jártunk pár napja? Nem az győz, akinek szurkoltunk, de jól érezzük magunkat, végül szép este lett.

Az utcán, az általános spanyol fiestában jönnek szemben a hollandok, nem túl lelkesek, de a sáljuk és a narancs frizura rajtuk, rögtön az jut eszünkbe, itthon mi lenne velük adott esetben.

Elszomorodunk kicsit, de elmúlik. Reggel hajnalban kelés, indulás haza, eseménytelen repülés. Szép volt, jó volt, köszönjük, Spanyolország, köszönöm, G!