Tortuga 2.

A Sorel-ház (Salamon Pál)

Nem tudom, hogyan kerülhette el a figyelmemet korábban a kötet, hiszen a mostani a negyedik kiadás. A szerzőről sem tudtam sokat, hallottam a nevét, de nem olvastam tőle még semmit.

Ez az a regény, amelyet a XX. század magyar történelméről, és benne egy család életéről meg kellett volna írni, akár nekem, ha írnék, vagy Apámnak, ha a sorsa az írástól el nem irányítja, vagy bárki megírhatott volna , aki egy, valahol a Kárpátok völgyeiben fekvő kis faluból indult az életnek .

Egy ilyen bevezető után mit lehet még elmondani a könyvről? Indul az első világháború  előtt, a K und K hadseregben, folytatódik a Beregszász környéki Kárpátok falujában, ugyanitt Csehszlovákiában, majd Pest mellett (Szentendrén?), aztán Buchenwald, majd Svédország, újra Szentendre-Budapest, és sok-sok év után végül ismét a kis falu.

A Kárpát-medence történelme alulnézetből, zanzásítva, felesleges utalások és kikacsintások nélkül, mi, "huszonnyolcasok*" saját vagy családi emlékezetből ismerjük, tudjuk, találkoztunk az eseményekkel. Találkoztunk a történelemformáló  személyekkel, a fennhéjázással, az elhivatottsággal, a vesszen-mindennel, a céltalansággal, az egyházi gőggel, ismerjük a csodavárás hamis ízét, és az emberiség tanulási képességét az elkövetett hibákból.

És találkoztunk Isten alázatos, kétkedő szolgájával, akinek a közvetítését elfogadtuk, éreztük a kitagadottság ízét, és kerestük az Utat magunkban és társaságban egyaránt, és megtaláltuk Istent, ki-ki  a maga tisztásán.

A könyvet meg lehetett írni anélkül, hogy zsidónak kellett volna lenni hozzá, nem véletlen, hogy a főszereplő sem az. Nem  is tősgyökeres magyar (de ki az ebben a medencében?), a családi emlékezet szerint francia őseik  vándoroltak be ide, mégsincs egyetlen "hazafiatlan" gondolatuk a három nemzedék alatt.

A történet két részre válik: az első rész a második világháború végéig tart, a második a szocialista világ építése, a hatvanas évek közepéig. A könyv az első részben letehetetlen, a második részben odaköt. Talán a szerző személyes megtapasztalása, talán a közvetlen ismereteim, talán  a mindent-el-akarok-mondani szándéka, talán a váratlan és meglepő események sora teszi, de ez a rész szerintem gyengébbre sikerült, mint az első - de ez ne befolyásoljon senkit. Némely meseszerű fordulatnál (csak, hogy egy példát mondjak, Ráchel szentté avatása, pl.) felmerül a kétely a valódiságát, a kivitelezhetőségét illetően, de ez sosem válik az olvashatóság és élvezhetőség rovására. És ki merné  egy történetre kijelenteni az elmúlt század történelme alapján, hogy az akkor és ott tényleg lehetetlen volt?

A főszereplő mindig az aktuális generáció Sorelje, minden gondolatukat, terveiket, tetteik mozgatórugóit megismerjük, nagyon árnyalt képet kapunk róluk. A mellékszereplők zömmel nők, kisebb részben férfiak, ők inkább elnagyoltak, sokszor csak a történet továbblendítéséhez szükséges mértékben kerülnek bemutatásra. De a nők, azok mind csodálatosak és pontosak.

Az egész könyvet áthatja a humánum és a hit. Az emberségről, a megértésről és a másik iránti tiszteletről és türelemről szól, az első oldaltól az utolsóig. A történelmet nem alakítjuk, az valahol felettünk történik, a mi dolgunk (és lehetőségünk) embernek maradni, és megmaradni. Ez utóbbihoz némi szerencse sem árt.

"Az Isten alkotó-teremtő szellem. Minket, embereket az Ő szellemi képmására teremtett. Nehéz óráinkban ... a választ saját lelkünk adja meg, és az egyben Isten válasza."

"Isten  a vlágmindenség megteremtésével megtette a maga csodáját. A Földön a csodatevés emberi foglalkozás. Csak éppen csodát tenni nehezebb, mint csodát várni."

"A demokrácia nem politikai ügy, hanem jellem dolga. A hit is az."

És végül: "Senkitől ne félj fiam, csak a magad gyengeségétől."

Van, akivel elolvastatnám, akár akarja, akár nem, hátha. A többiek élvezni fogják.

*

(Ugyanott a következő részei is).