Az első amerikai utunkon, amikor először kijutottunk a Grand Canyon szélére, belenéztünk a majd ezer méteres mélységbe, a mélyben alig láthatóan kanyargó folyóra, a légben keringő keselyűkre és az irdatlan sziklafalakra, a szó szoros értelmében elállt a lélegzetünk. Ugyanilyen élményben volt részünk ezen az úton is, amikor a Niagara vízeséshez értünk, nem az első pillantáskor, hanem, amikor az aljára odaálltunk. Fentről láttuk a sok vizet eltűnni, a párát felemelkedni, ami lenyűgöző volt, de az igazi megdöbbenést az okozta, amikor megálltunk lent, és tőlünk pár méterre hatalmas robajjal és orkánszerű szelet okozva ért földet az az elképzelhetetlen víztömeg.
Mindkét este ugyanannál az olasz családnál vacsoráztunk, pizzát, sült csirkét. Nagyon ízletesen készítették, ami várható volt az állandóan foglalt asztalokról is.
Innen az útirány Boston, lazán, két nap alatt megyünk át, nézelődünk, és pihenünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.