Bellini Normáját még nem volt szerencsém látni, bizonyos áriáit hallottam, de a zenei világa ismeretlen volt nekem. Na de majd most, gondoltam és nem is csalódtam.
Az opera librettója a szokásosnál is kisebb igényű, a jellemek nem evilági emberekről lettek másolva, a két nő úgy dobálja egymásnak közös szerelmüket, mintha közük nem lenne hozzá, és mintha annak nem lehetne saját elgondolása a dologról, majd a végén, a férfi, látva Norma nagylelkűségét és önfeláldozását, "ja, ha te ilyen vagy, akkor persze veled lépek a máglyára", naná. Nem beszélve a druida papnő tíz évig titokban tartott kétszeri gyerekszülését és -nevelését a szent erdőben, ahol egyébként nagyobb a forgalom, mint csúcsidőben a Nagykörúton. De hát az operákat nem ezért szeretjük.
Hanem a dalokért, áriákért, duettekért, a kórusért, vagyis a zenéjéért, és engem Bellini most elvarázsolt. Haladós zene: nem bonyolódik bele a dallamokba, indul, ível és érkezik, érthető, magával ragadó, hatásos - mi kell még egy operához? Hát persze, néhány jó hang.
Az Operaház Normájában ez is adott: Lukács Gyöngyi, és Adalgisa szerepében Pánczél Éva. Ők ketten simán elvitték a darabot, a többi szólószereplő nemhogy a színpadon, de még a ligetben sem volt, talán a kórus érdemel említést. Lukács Gyöngyi drámai erejű hang, sodró, érzelmes, még a "legyilkolom a gyerekeimet" jelenetet is meg tudta tölteni érzelemmel, ami nagy szó, erős, súlyos hang, végig tiszta, pontos, nincs elcsúszás (az én fülemnek legalábbis). A duettekben, főként vetélytársnőjével a második felvonásban, visszafogott, nem akar uralkodni rajta, primátust vinni, egyszerűen hagyja érvényesülni a másikat, és a két nő hangja együtt éteri magasságokba szárnyall - na miccósz, micsoda kép? :) -, megérdemelt a dörgő taps, ami nem is marad el.
A férfiakról ne beszéljünk. Gábor Géza Oroveso főpap szerepében hozza, amit kell, de ezek mellett a nők mellett nagy a kontraszt - Pollione hősszerelmesi szerepében Kiss B Attila azonban minősíthetetlenül rossz. Csúszkál a hangja, pontatlan, a duettben nincs a helyén, ő egyébként szokott tudni énekelni, de ma nem jött össze neki, és a kezdeti nehézségeken a végéig nem tudott átlendülni, nagy kár érte. Szerencse, hogy volt kire figyelni mellette.
A színpadkép a konzervatív stílusnak megfelelő, mintha maga Bellini adta volna az utasításokat a kialakítására: az erdő az itt erdő, gyönyörű, gótikára hajazó összefonódó faágakkal, sejtelmes holdfény-foltokkal, véres áldozati oltárral, titkos barlanggal - azért azt a lámpát, amellyel az árnyjátékot vetítették a függönyre (barlang előtt függöny, surrogó karnisgörgőkkel, na mindegy), szóval azt a lámpát és a kapcsolós zsinórját ügyesebben is elrejthették volna (Csikós Attila díszlete). Talán a hagyományos színrevitelnek köszönhető, hogy az előadásról csak az Operaháznál találtam képeket, ezért azokat be sem illesztem, a linken megnézhetők. A ruhák a druida kor galljainak ruháira annyiban emlékeztethettek, mint a középkori festményeken a Jézus mellett álló katonák öltözéke a rómaiak páncélzatára, de kellően archaikus volt és a kórus részeit megfelelően elkülöníti egymástól (Velich Rita munkája).
Az opera nagyon is élvezhető, most is szól a youtube-ról nálam:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.