Vendégrendező állította színpadra, még 2009 tavaszán az Operaházban a darabot. Ritkán játszott operája Verdinek, nincsenek benne önálló életre kelő áriák, nem csak az én véleményem, hogy nem a legsikerültebb darabja.
A rendezés igyekszik kortalanná tenni a darabot, hatalmas vasfalak- és csavarok között játszódik, a kormányzó palotájában Botticelli 1485-ben festett Vénusz születése című képe, a pórnép ruháját fáradt földszínek jellemzik, a katonáké kozákra emlékeztető szigorúan gombolt királykék egyenruha, az előkelők hosszú, színes, irizáló anyagú köpenyekben járnak. A kortalanság helyett nekem az eklektikusan átgondolatlan jött le, de lehet, nem vettem észre valamit.
Az énekesek közül csak a Monforte kormányzót éneklő Massányi Viktort, és a Procida szerepét éneklő Gábor Gézát tudom kiemelni, bár az utóbbinak a magasabb hangok nem feküdtek, nem tudta kiénekelni őket - de lent tökéletes volt. Bazsinka Zsuzsanna Elenát énekelte, nem bűvölt el, szerintem nem az ő szerepe. A többiek? Még Gurbán János említést érdemel, és itt vége.
Kesselyák Gergely a zenekart összefogta, de a kórusra ráférne a szigor, az intés és a hang nem mindig került közel egymáshoz...
A cselekmény a szabadságról, a szabadságharcról szól. A helyszín Szicília, 1280-as évek, a francia megszállás után. A nép harcolna is meg nem is, Elena, a harcokban elesett fivérét gyászolva, és Procida, a szabadságmozgalom vezetője buzdítja őket a szembeszállásra. Felhasználják Arrigót, aki Elenáért minden megtenne, még a kormányzó megölését is elvállalja. Azonban, mielőtt tettét végrehajthatná, Monfort feltárja előtte származása titkát: Arrigó az ő fia, akit anyja titokban, elzárva nevelt az apja ellen. Procida nem adja fel: bíztatja a francia katonákat arra, hogy mint annak idején a szabin nőket. rabolják el az esküvői menetből a lányokat. Ez meg is történik, majd látjuk a véres szoknyával előtántorgó áldozatokat: Procida örül, mert a szicíliai férfiakban magasra szökik a bosszúvágy. Értik ők az idők szavát: a szabadságért semmilyen ár nem drága...
A családi szálak is bonyolódnak, Elena és Procida börtönbe kerülnek, de a kivégzéstől Arrigo megmenti őket azzal, hogy végre apjának nevezi a kormányzót. Az annyira fellelkesül ezen, hogy rögvest kihirdeti, a két nép közti örök és megbonthatatlan béke bizonyságaként megesküszik Arrigo Elenával. A fiatalok örülnek, a nép lelkes, a nemrég megerőszakolt asszonyok ujjongva köszöntik a frigyet, a megbocsátás szelleme lengi be az égboltot (vagy valami hasonlót énekelnek).
Procida azonban nem nyugszik, az esküvői harang lesz a jel a felkelésre, az ingadozókat pedig végleg megyőzi azzal, hogy Aragóniai Péter pénzzel és hadakkal segíti őket, ha megmutatják szabadságvágyukat. A pár próbálja elkerülni az esküvőt, de nem tudnak kitérni előle, hát legyen meg a sors akarata.
Teljesüljön be a Sors, amelyben Elena kivételével a haláluk van megírva. És az elkövetkezendő húsz évre egy véres háború Szicilia és a nápolyi királyság birtoklásáért. És egy közel kétszáz éves spanyol uralom a sziget felett (ugye, nem véletlen a cinizmusom).
És az, hogy az Anjouk feladják a mediterránumban való terjeszkedési terveiket, Bizánc meghódításának szándékát. És végül, de nem utolsósorban, ehelyett Közép-Európa felé fordulnak. Egy, a cselekmény környékén az Árpádházzal kötött házasság (Anou Károly feleségül veszi V. István lányát, Mária hercegnőt) révén fél évszázad múltán, az Árpád-ház férfiágának kihalása után a magyar trónra kerül Anjou Károly, a mi Károly Róbertünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.