Egy előadáson belül két nagyon szórakoztató és jól, látványosan kivitelezett és előadott darabot láttunk az Operaházban, a Trójai játékokat, és A Szilfidet.
A Szilfid a romantikus balett kialakulásának kezdeteiről való darab, amelyik koreográfiája szinte érintetlenül hagyományozódott át. Az ősbemutatóján, 1832-ben egy olasz koreográfia alapján táncolták, ami August Bournonville dán koreográfust arra ösztönözte, hogy újraértelmezze a táncot. Olyan sikeresen tette ezt, hogy az eredeti koreográfia eltűnt, nem is maradt fenn, az övé viszont túlélte a majd' két évszázadot. A darab megteremtette a fehér balettet, a spicctáncot, és valószínűleg ebben használta először Marie Taglioni a spicc-cipőt is.
(a kép a http://webradio.hu-ról, rajta a másik szereposztásból Shoko Nakamura)
Bournonville 1929-ben, már Dániában kezdte el kidolgozni a mára már nevét viselő stílust és technikát, amely elsősorban a francia iskolán alapszik és egyedülivé vált a világon. Szinte teljesen hiányoznak belőle a látványos, széles mozdulatok, ezzel szemben gyors, aprólékos és nehéz munkát követel a táncosaitól, miközben mindez magától értetődően egyszerűnek és könnyűnek tűnik a szemlélő számára. "A művészi tökéletesség csúcsa az, amikor a mechanikus mozdulatokat és a fárasztóan nehéz elemeket a harmonikus nyugalom álarca alá tudjuk rejteni." - vallotta. A hangsúly a lábmunkán van, amit a "gömbölyű" kartartás tesz természetesebbé. A balettben a nemek egyenrangúak, így a férfiak az orosz vagy az angol iskolához képest keveset emelnek. Jellemző még az "épaulement" (alaphelyzet, amelyben a váll és a tekintet a szabad láb irányába fordul). A mester védjegyévé vált az ún. "dán ölelés" is, ami egy jellegzetes ugrás. Továbbá a koreográfus tudatosan kerülte, hogy táncosnői rövid tüllszoknyában táncoljanak, és ezáltal vonják magukra a férfiak tekintetét. (port.hu)
A szilfidek könnyed, légies erdei szellemlények. A darab története röviden, hogy egy szilfid megkísérti a házasulandó Jamest, kérve, hogy őt vegye el. A légies, valószerűtlen teremtmény elcsábítja a férfit, aki követi őt. A kaland rossz véget ér, a James által megsértett boszorkány megátkozza őt, és ármánykodásával a romlásba dönti mindkettejüket.
A darab nagyon míves díszletek között kerül megrendezésre (Csikós Attila munkája). A második felvonás erdeje sejtelmes és titokzatos, talán a mellékelt képeken is látszanak belőle részletek.
Tanykpayeva Aliya légiesen könnyed szilfid, különösen az első felvonás-beli csábításban kifejező a játéka. Timofeev Dmitry James szerepében könnyen, különösebb kétségek nélkül csábul el, nekem hiányzott a drámaiság a játékából. Annál több volt belőle Effie, az elhagyott menyasszony szerepében Pap Adriennél, és a boszorkányt nagyszerű színészi képességekkel játszó Komarov Alekszandr előadásában. Betanította Maina Gielgud.
A Nemzeti Balett előadását, összeszedettségét, a táncosok együttmozgását és a színpadképek kialakítását csak dicsérni tudom. A spiccen mozgásokat olyan légiesen és könnyeden mutatták be, ahogyan azt Bournonville annak idején elképzelhette, szinte látható mozgás nélkül suhantak a táncosok a tisztáson. A végén többszöri vastaps jutalmazta őket, valóban megérdemelten.
Meglepetésünkre a darab előtt még volt a műsorban egy egyfelvonásos balett is, Trójai játékok címmel. A kifüggesztett plakát balettparódiaként jegyezte, ami mindenképpen valami különlegességet jelzett. Először nagyon furcsa volt, amikor a nyolc férfitáncos a baletthoz alig hasonlító tánccal elkezdte az előadást, különösen, hogy biciklicsengőt és mozdonysípot is tartalmazó gépzenére. Nem sok kellett hozzá, hogy az Operaháztól - szerintem - idegen előadással meggyőzzenek. Nagyon mozgalmas, látványos, humoros jeleneteket láttunk, a nyolc harcos spartakiád-szerű bemutatkozását, a testépítők pózainak felidézésével. A kockás hasak és a kidolgozott izmok játéka volt, egységes és jól felépített alig több mint félórában.
A jelmezek talán a trójai harcosok öltözetére hajaztak, a mozdulatok a balett, a capoeira, és harci játékok ötvözetéből álltak össze igen megragadó látvánnyá, amihez nagyon kellett az is, hogy a szereplők hihetetlenül élvezzék, amit csinálnak - megmutathatták hajlékonyságukat, mozgékonyságukat, és - a hagyományos balettől eltérő módon - az összeszedettségüket és koncentráció-képességüket. Felszabadultan végezték a mozdulatsorokat, ami nem ment az együttmozgás rovására. A koreográfus Robert North, Julian Moss tanította be, a zenét Bob Downes állította össze.
Egy rövid részlet az utóbbi darabból a Harlemi Táncszínház előadásában:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.