A konferenciáról kilógva tettem egy sétát a városban. Ahol a "papok táncolnak": a vasútállomástól a Nagytemplomig.
A vasútállomáson kezdtem, mert ott az épületben van két Domanovszky Endre - sgraffito, amelyek miatt a korszerűsítési munkák tervezője gondban van, mert az 1961-es épületre ráfér a megújítás, a képek pedig megőrzendők, reméljük, megtalálják a megoldást. (*)
Az egykori Kereskedelmi és Iparkamara épületének kupoladísze. Mellette a Piac utca 58 alatti ház falán Fazekas Mihály egykori lakóházára emlékeztető tábla, a Lúdas Matyi öt jelenetével, és alul középen Fazekas és Csokonai barátságának megörökítésével (alkotója Tóth András volt, Tóth Árpád apja).
Tovább haladva a Nagytemplom felé egy kívülről is gyönyörű szecessziós épület, a Zsolnay-kerámiákkal díszített megyeháza következik. Az udvarán volt a Játékszín, ahol már a XVIII. század végén színielőadásokat tartottak.
Az épületig tartott az a középkori fahíd, amelyen Nagytemplomtól száraz lábbal közlekedhettek a polgárok, a legnagyobb sárban is, a híd nemrég feltárt darabja a tér színe alatt látható az Arany Bika előtt. A híd a csatornázásig volt használatban, akkor részben elbontották (a XIX. sz. elején). A Megyeházán bent a nagytermet érdemes megnézni, Kerstock Károly üvegablakaival - nekem legközelebbre maradt.
Az 58. számú volt bérház ma üresen áll, homlokzati, a paraszti életet ábrázoló reliefjei felismerhetetlenségig porosak, az épület egy grandiózus tömbrehabilitáció szenvedő alanyaként több, mint öt éve várja a munkák megkezdését - idézzek a 2006-os győzelmi jelentés-szerű bejelentésből?
Kicsit feljebb a 24. szám alatt látható a Debreceni Első Takarékpénztár magyaros szecessziós stílusban készült épülete. Belül Zsolnay-kerámiák, kívül Somogyi Sándor földműves, ipari és kereskedelmi munkát ábrázoló reliefjei. A kapubejáró két oldalán jellegzetes rézdomborművek, az épületben többek közt kínai áruház üzemel - ez az igazi stíluskeveredés.
A Nagytemplom előtt fura egyveleg, az ország legnagyobb zenélő kútja tűzből kikelő főnixmadárral, hátrafelé nyilazó vitézekkel, mögötte az ország egyik legtöbbet fényképezett Kossuth-szobra, mostanra már a négy évig permanens tüntetés nélkül. Amiről sosem írnak: hátul az ékszereit a szabadságharcra felajánló honleány domborműve...
A tér nyugati sarkán, a lámpaoszlopnak dőlve Szabó Lőrinc szobra, Lestyán Goda János alkotása, a város szerves része, élő lakója, aki elment mellette, mind ránézett, felé intett, odaszólt (persze, a fiatalok).
A Templom mellett a Múzeum-utca sarkán hatalmas bokor, bekerítve, táblával. A tábla szövege:
"Ennek a fává nőt iszalagnak a neve Lycium halimifolium, amint a magyar mondja, "ördögcérna", vagy "sem fű, sem fa". Ebben a növésben természeti ritkaság. A debreceni hagyomány szerint a reformáció lánglelkű apostola, Bálint pap vitázott egy Ambrosius nevű katolikus pappal. A vita hevében Ambrosius letört egy liciumgallyat és kacagva leszúrta a földbe, mondva: Akkor lesz ebből a vallásból valami, amikor ez fává nő! És csakugyan fa lett belőle. A református vallás is Debrecenben lett a legvirágzóbb. A papi lakás, amelynek ablakát beárnyékolta, 1764-ben épült a Méliusz által lakott plébánia helyén. Az ablak előtt kiskert volt, és abban nőtt a líceum.
És kit érdekel, vajon mi igaz a történetből, amikor az olyan találóan fejezi ki a múltat, és amikor a város méltán büszke lehet az elődeire, a reformációjára, a polgáraira?
Itt nem is következhet más, mint Szabó Magda, akinek Régimódi története mindent elmond Debrecenről.
Az Arany Bika alatt megbúvik egy kis könyvesbolt, fiatal, szolgálatkész eladókkal, könyvekkel agyonzsúfolt polcokkal, padokkal, dobogókkal, és oldalt egy kis kávéházzal. Hívogató helynek látszott, a hideg is befelé tolt. A kávézóban képkiállítás volt, Pallás Ferenc festőé, majd pár nap múlva újabb művészé. Az asztalok regénycímek nevét viselik: az enyém az Ókút. Két könyvet is átlapoztam itt, amíg a kávémat ittam, és a süteményt lapátoltam - a könyvek kedvcsinálónak ki vannak rakva a polcokra, de a boltból is oda lehet hozni. Nem sürgettek, nem siettem, békebeli hely, a nyugalom szigete, a nézelődésé, az olvasásé, a remek kávéé, a kedves kiszolgálásé.
Az egyik könyv, amibe belenéztem, Pascal Dóra: Fiamnak emlékére. Ez nem reklám, csak mondom.
A szállásunk a Modem hátuljában volt, így két kiállításra is bementem a szünetekben. Az egyik Svájc és a képregények - svájci művészek alkotásai, nem csak képregények, hanem filmekhez (zömmel tudományos-fantasztikus, vagy fantasy filmekhez) készített tervek, szobrok, jelenetek képei is. Amennyi tehetséges magyar dolgozik szerte a világban, ekkora kiállítást róluk is össze lehetne hozni... A kép nem az Avatarból való.
Az egyik kisebb oldalsó teremben volt egy Robert Capa kiállítás is, kora délután voltam, és várni kellett, hogy a következő kép elé léphessek. Hatvan-egynéhány fotó, a normandiai partraszállásról, a spanyol polgárháborúról, Indokínából, köztük az utolsó, amelyet aknára lépése előtt készített. Megrázó képek, leginkább a lakosság szenvedéseiről, Capa tudott valamit...
A kiállítás elején volt pár szó az 1947-ben alakított Magnum ügynökségről, amelynek tagjai Capa, Henri Cartier-Bresson, George Rodger and David Seymor voltak, ők megváltoztatták a világ fotoriporteri munkáról alkotott felfogását. Az ügynökség, hűen az alapítóktól örökölt hagyományokhoz, ma is működik, a linkre lépve pl. lent van egy szürke Browse gomb, ott megnézhetők a mai riportereik munkái.
Még pár fotó a kiállításról, sebtében és véletlenszerűen:
* A képeimet a 85f1,8-as objektívvel készítettem, Capa képei a netről.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.