Tortuga 2.

Firenze számunkra a városok városa. Nyolc éve volt ott három napunk, nem győztünk betelni vele, a múzeumaival, épületeivel, a város hangulatával. Bár az élmények megismételhetetlenek, és nincs kétszer ugyanaz a folyó, de itt az alkalom egy újabb két napra, rugaszkodj neki, Firenze, bűvölj el ismét!

Amiket a múltkor nem láttunk: A Dómba nem jutottunk be (a Battisteróba igen), és az orrunk előtt bezárt a Lorenzo-kápolna. Dávidot éppen restaurálták, vagy mi, csak a másolatokat szemlélhettük, van belőlük elég városszerte.

És most megérkezés, a legnagyobb dugóban, háromsávosított kétsávos utakon, robogós  olaszok, rémálom második kiadás, az első Rómában volt hét éve, ugyanebben az időben, de négysávos felfestésen hatkocsis párhuzamos közlekedéssel.

A szállást közvetlen Firenze szélénél foglaltam, a parkolás miatt. Ez végül bevált, mert jó volt a közlekedés, a kocsit ott lehetett hagyni a csendes kis utcában, a háztól pár tíz méterre, de ami a legjobb volt a választásban, azt nem lehetett tudni előre: a háziak. Mindketten idősebbek, de a férfi még dolgozik, a nő rendezi a Bed & Breakfestet (ahogy itt a panziót hívják). Nagyon beszédes volt, reggeli közben odaült, sokat beszélgettünk, nagyon közvetlen és nyitott volt.

A ház, amelyben laktunk, harminc éve még egyedül állt a környéken, egy parasztgazdaság központja volt, a férj felmenőié. Először le akarták bontani, hogy valami "rendeset" építsenek a helyére, de kiderült, hogy a ház magja az ezerötszázas évekből való, lakótoronyként indult, amelyet aztán a város visszabonttatott – az olasz városállamok történetében hol támogatták a lakótornyokat, amikor a családok erősödésének ilyen látványos megjelenése nem zavarta az államot, vagy éppen elég gyenge volt ahhoz, hogy tűrni legyen kénytelen, máskor viszont kötelezték meghatározott magasságig visszabontani azokat. Firenze is tele volt tornyokkal, Sna Gimignano elbújhatna mellette, de másként alakult a történelem, a városban igazán magas torony nem is maradt, csak az első két-három emeletig nyúlnak fel, már ahol még felismerhető az átépítések, hozzátoldások után, hogy az lakótorony volt.

Ahol laktuk, az az első emelet magasságáig lett visszabontva, és nem lehetett nem meghagyni, ezért az utólagos hozzáépítéseket is figyelembe véve, az ősi részek meghagyásával lehetett építkezniük. Pazar kis toszkán ház lett belőle, mi fent laktunk a tökéletesen kivitelezett, fagerendás, terrakottával kirakott padlójú, és azzal fedett szobában, az egész összkomfortos lakás a nyugalom szigete.

Érkezésünk után a férfi feljött, és hozott toszkán bort, mint mondta, nagyban vásárolja, és tárolja a borospincéjében a bort, közvetlenül a termelőtől, és ebből kaptunk egy üveggel. Később a borospincét is láttuk, ami egyben a valahai torony pincéje volt, boltíves, és látható volt a technika, amellyel készítették a boltozatot, a nád-állványzat nyomai a téglák közti malteron.

Reggel elindultunk, nyakunkba vettük a várost: konkrét terveink voltak, az elmaradt és az újranézendő helyek listája. Kezdtük volna az Akadémiánál, ami a helyi Galéria, szobrokkal, táblaképekkel, de úgy elbeszélgettük az időt reggel, hogy mire a buszról leszálltunk, már elmúlt tíz, és a sor jó százméteres: és mivel az első beeresztéssel megtelt a múzeum, nemigen engedtek be a sor elejéről. Amíg G tartotta a sort, körülnéztem, és találtam elővételi lehetőséget (felkészültebbek ezt otthonról, a neten megtehetnék, valószínűleg kisebb felárral), és délutánra vettem két időpontra szóló belépőt.

Eme fiaskó után irány a San Lorenzo templom, a Medici-kápolna. Legutóbb tíz méterre sem voltunk a kapujától, amikor becsukták, nagy sajnálatunkra. Most sem sor nem volt, se tömeg, nyugodtan végigjárhattuk az altemplomot, ahol a család kevésbé illusztris tagjai nyugszanak a padló alatti kamrákban, majd a kápolnát, ahol a renoválási munkák mellett IV. Henrik francia király élettörténete festményeken című kiállítást is meg lehetett nézni, persze csatajelenetek és be- és kivonulások, valamint a koronázás voltak a képeken. Nem voltunk túl aprólékosak, hiszen maga Michelangelo várt bennünket az új kápolnában. És lőn, a két, minden művészettörténeti könyvben látható szoborpár, a Hajnal és az Alkony, és a Múlt és Jövő elé álltunk, és tanúsíthatjuk, nem csak jól vannak fotózva :). A kápolna apszisában a falon valószínű Michelangelo vázlatai láthatók, ide is tervezett két reliefet, de a pápa Rómába rendelte, és ezek elmaradtak.

Az Akadémiában délután láthattuk az ugyanezen okból félbemaradt szobrait is, négyen is dolgozott egyszerre, mindnél látható, valóban úgy dolgozott, hogy látta a kőben a szobrot, és csal „kibontotta”, levéste a felesleget. Kettőről el is feledkezett az utókor, mígnem az 1800-as évek közepén fel nem fedezték újra. Kettő ezekből is a pápai ukáz miatt maradt félbe, az utóbbi kettőnél változott a koncepció, vagy elfogyott a pénz, szóval valami egészen banális okból félretolták őket.

(folyt.)