Tortuga 2.

Másnap reggel - miután este örömmel üdvözöltük az otthonival megegyező mintájú IKEÁ-s ágyneműt, és tíz órát töltöttünk benne -, arra ébredtünk, hogy a szállásadónk halkan benyit odalent, és a nappali asztalára teszi a tálcát. A hálószobából nyílt egy kis terasz, körbefogva tetőkkel, udvarokkal, parányiságához képest kényelmesen elfért rajta az asztal, két szék és a nyugágy, kitelepültünk hát, és ott költöttük el a reggelit. Kellemesen járt fent a levegő, a nap még nem volt elég magasan, így elviselhető volt, annak ellenére, hogy már jócskán húsz fok felett volt a hőmérséklet. Tíz óra előtt indultunk el, először a Vermeer-központ, majd a két Kerk volt a célpont.

A Molenpoort felé kerültünk, ahol valaha Vermeer (pontosabban az anyósa) háza állt, amelyben a feleségével és a gyerekeivel élt, és itt festette valamennyi képét. A házat, amikor a katolikusoknak ismét engedélyezték a templomok építését, elbontották, helyén ma templom áll. A házra tábla emlékeztet.

A központ a Piactér túloldalán, a Szent Lukács céh egykori székházában kapott helyet (lásd kerékpáros kirakat az előző delfti posztban). A Céht 1611-ben alapították, és nyolc szakma művelőit fogta össze: fajanszkészítők, nyomdászok, könyvkötők, üvegfúvók, hímzők, műkereskedők, szobrászok és a festők tartoztak ide. A festők is, mint kézművesek, miközben más városokban már művészeknek tartották magukat, és önálló kollégiumot alapítottak maguknak. A céhhez tartozás előjogokkal járt, egyfajta biztosítást is jelentett, és védelmet a városon kívülről erre járó szakmunkások ellen, akik nem árulhatták termékeiket a városban. Ebbe a céhbe jegyezték be Vermeert 1653-ban, dupla összegért, mintha delftinek számított volna: ebből következtetnek arra művészettörténészek, hogy városon kívül (Hollandiában? Itáliában?) inaskodott, bár erről semmi írásos nyom nem maradt fenn.

A központ pénztáránál egy kedves, idős hölgy fogadott minket, lelkesen ecsetelte, mit fogunk bent látni, majd érdeklődött, honnan jöttünk, mit keresünk. Felhívta a figyelmünket, hogy eredeti képet itt nem látunk, mert azok a világ nagy múzeumaiban találhatóak, és vagyonokba kerül az őrzésük, de erre nem is számítottunk.

A kiállítás a technikai vonatkozásokkal foglalkozott, milyen anyagokkal dolgozott, honnan szerezte be, hogyan dolgozta fel az ásványokat, és az adott szín a képei mely részein  található. A következő teremben pedig arról esett szó, milyen szimbólumokat használt, honnan vette, mit fejezhet ki. Itt egy idézet, ami a kiállításon is szerepelt, kiemelve a képből az említett részeket. Mint az éppen olvasott könyvből megtudtam, a kor festői gyakran használtak jelképkönyvet (Cesare Ripa: Iconologia, 1593. Róma, majd 1644. Amszterdam), amelyben fel voltak sorolva tárgyak, helyzetek, elvont fogalmak a mögöttes jelentésükkel együtt - meggyőzően bizonyítható, hogy Vermeer is ismerhette és használta ezt a gyűjteményt, illetve az ebben szereplő jelképeket a képein. Így, szerencsés véletlenként, a kiállítás, és az idézett könyv jól kiegészítették egymást, és erősítették egymás mondanivalóját. Még egy érdekes rész, a perspektíváról.

Mentünk volna a templomokba, de azok vasárnap nem látogathatók, a Nieuwe Kerk hétfőn igen, az Oude Kerk csak délután kettőtől akkor is, így ez utóbbi kimarad. Engem az Újtemplom érdekelt igazán, elsősorban a főoltár hagyományos helyén álló síremlék miatt. Tettünk egy kört a Prinsenhof, Orániai Vilmos régi kolostorból átalakított lakhelye felé, de ezt is csak kívülről lehetett megcsodálni az ünnep miatt (a neten ebből semmit nem lehetett megtudni előre). A palota ma múzeum, és a herceg ellen a spanyol II. Fülöp vérdíjáért elkövetett - sikeres - merénylet helyén a golyónyomok is láthatók, persze nem ez lett volna a fő attrakció. Láttuk a közeli téren a lámpaoszlopokat, porcelánból, több éve sértetlenül. Istenem, hol élünk.

Így maradt a séta a történelmi városmag körül, az egykori falak mentén, fel az Oosteinde-csatorna torkolatánál álló városkapuhoz és felnyitható hídhoz.  Miután mindkettőt megcsodáltuk, és pihentünk egy keveset a csatorna partján, figyelve a vízen zajló forgalmat, kajakokat, kenukat, motorcsónakokat. Amikor elindultunk a Delfte Vlieten lévő kétsávos híd felé, egy nagyobb hajó közelített. A híd végén a sorompók csengetni kezdtek, először nem tudtuk, mi ez, majd gyorsan leszaladtunk a hídról, és a partról néztük, ahogy a hatalmas hídszerkezet a felénk eső parti tengely körül elfordul, és a parthoz simul. A hajók előtt megnyílt az út, lassan átúsztak, és a híd visszaforgott a helyére. Az utat mindkét parton sorompók zárják le, közlekedési lámpával, a járművek, kerékpárok és autók egyaránt türelmesen várták a szabad utat. Ők tapasztalatból tudhatják, hogy ez a nyitás nem tart sokáig.

Nagyszerű, és egyszerű technika ez az elforduló híd, de nekem az emelős szerkezetű, amilyeneket fából régi németalföldi olajfestményeken is lehet látni, jobban lenyűgöznek.

Innen a Botanikuskertbe mentünk, ahol eltöltöttünk vagy két órát, láttunk kakaócserjét meg mindenféle trópusi növényeket. A nagy melegben elpilledtünk, hazasétáltunk, majd egy fél óra pihenő után átindultunk Hágába.

Este még, visszatérve a városba, sétáltunk egyet, vacsora, esti fények, hangulat. Meg ilyenek. Szép város Delft.