A busz majdnem időben indult, azzal nem is volt semmi gond. Az utasok jó magyar szokás szerint beültek egyesével, a másik ülésre táska, kabát, szatyor, mindenféle, aztán vérig sértődtek, ha más is melléjük akart ülni. Két egymás mögötti ülésre kéretőztünk be másodiknak, de a hölgy, aki a hátsón ült, felajánlotta, hogy előreül. Az ottani pasi ettől sem lett lelkesebb, sötét arccal és gyilkos pillantásokkal vette tudomásul a körei zavartatását.
A menetrendet tartotta a busz, a Gasometer utáni metróállomáshoz érkeztünk. Itt van a helyi közlekedési vállalat egy ügyfélszolgálata, ahol a Bécs-kártyát meg tudtuk venni, és elkezdődött a három napos bérletünk felhasználása. Első alkalommal kezelni kellett, azóta viszont a kutya sem kérte.
A szállást hamar megtaláltuk, a bejutás nehézkes volt, mert nincs recepció, és ma délelőtt küldték a PIN-kódokat a kapuhoz és a kulcs-automatához, amit persze már nem láttunk... Telefonon szerencsére minden rendeződött, és elfoglaltuk az apartmant. Rögtön el is indultunk a városba. A sarkon (Kutschker-gasse) mindjárt belebotlottunk egy kis piacba, virágok, zöldségek, szilveszteri bizbaszok és kedves árusok között tettünk egy kört. Kicsit odébb megvacsoráztunk-ebédeltünk egy hamburgeresnél, majd a villamos bevitt a Rathaus mellé. 
Rengeteg ember volt a belvárosban, ha nem is annyi, mint egy ezüstvasárnap. A bódévárost éppen bontották.A színház lépcsőjén egy jól öltözött nő szoptatott, két gyereke körülötte szaladgált, az apa ellágyult tekintettel figyelte a műveletet.
Az üzletek nyitva, az Altenmarkt sarkán forralt bort árultak és sültgesztenyét. Az egykori közös nemzeti bank passzázsa tele volt emberekkel, középen, a szökőkútnál, a kupola alatt egy idős férfi hárfázott olyan klepetusban, hogy először szerzetesnek véltem. Rendes, nagyméretű zenekari hárfán játszott, kisebb csődület állta körbe, a tömegen két magyarul beszélgető konyhai kisegítő vágott át szemeteszsákokkal. A Hofburg felé közeledve megszaporodtak a konflisok, az egyiken csinos, fiatal, lófarkas lány magyarázott angolul a rómaiakról, észrevétlenül irányítva közben a lovakat.
A Kohlmarkton G választott ékszert, majd visszajövünk érte, aztán felfedeztük a Demel-boltot,(K&K udvari cukrász HOFZUCKERBÄCKER), tele karácsonyi és szilveszteri csodákkal, szerencse-elefántokkal, habcsók-malacokkal, mézeskalácsokkal, körbejártuk, megcsodáltuk. Végül a kirakatból egy krampusz vitte el a pálmát.
A Grabenen folytattuk, itt Albin Denk porcelánboltját jártuk körbe, pár éve jártunk benne, most sem volt csalódás - nem annyira a Rosenthal és Meisseni étkészletek miatt, mint a karácsonyi, esküvői és más alkalmakra készített kis figurák, zenedobozok, ajándéktárgyak miatt (és a hagyományos technikával, üvegből készített és kézzel festett karácsonyfadíszek miatt).
A Graben végén megcéloztuk az Aidát, ez egy cukrászda, kívántunk egy kávét, és kis ücsörgést. A süteményeik szépek és finomak, de a hely, köszönhetően a rengeteg vendégnek, és az éppen szolgálatos főnökasszony mentalitásának, egy "Schlamperei", a pultoslányt öt méterről cseszte le, hogy a vendégnek háttal mérjük a röviditalt, nem szemben vele, mert ne lássa, mit mérünk... Majd bokros teendői nem tették lehetővé, hogy fizessünk... És egy vendég reklamálta, hogy nem jó tortát kapott, erre szó nélkül visszatették a többi közé amit visszahozott, és kapott a másikból (az utóbbi nem baj)...
Ezek után már csak a hazametrózás maradt, egy Billában bevásároltunk vizet, meg amit kár lett volna otthonról cipelni, és lepihentünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.