Tortuga 2.

Móra Ferenc: Aranykoporsó (4,0)

(hangoskönyv)

 Régi olvasmányom volt kamaszkoromból, akkor nehezen álltam neki, mert megjelent a Pöttyös könyvek közt is, naná, majd lányregényt olvasok, de szerencsére kézbe vettem, és kiderült, ez csak az álca. Nem mintha nem lenne benne a szerelmi szál is, nagy idők nagy tragédiákat tartogatnak, és császárlányt szeretni főrangúnak-közrangúnak egyaránt tartogathatott sötét jövőt.
De nem ez itt a lényeg. Móra hatalmas, néha túl részletes és aprólékos történelmi tablót rajzol a hanyatló római birodalom végének időszakáról, amikor Diocletianus császár utolsó kísérletet tett arra, hogy feltámassza a rogyadozó lábakat, és visszavezesse Rómát a fénykorba. Akkor már erre esélye sem volt, ideig-óráig lehetett csak fenntartani a nagyság látszatát, a belső erők megosztottsága már nem kedvezett sem a dinasztia-építésnek, sem az erők összpontosításának.
Mindig van egy vagy több trónkövetelő, akik hiszik, hogy jobban tudják, akik tudják, hogy ők többre hivatottak, akik megkeresik a megvesztegethetőket, akik úgy hajtják végre a parancsokat, hogy azok a visszájukra forduljanak és következményeik arra szálljanak vissza, aki kiadta őket. Az egyéni kis érdekek erősebbek a közérdeknél, és nincs hatalom, amelyik ezt a tendenciát megfordíthatná, a szándékokat kordában tarthatná. Vannak ilyen időszakok a történelemben, és ez a könyv pontos, könnyen transzponálható látleletet ad róluk.
Érzékletesen foglalkozik a vallási kérdésekkel, a kisázsiai istenek, a római égi pantheon és a kereszténység összecsapásaival, főként az utóbbi terjedésének okaival – őszinte lélekmélyi és látszatkeresztényekről, önkéntes mártíromságról és haszonleső helyezkedésről.
Pontos látlelet emberről, hatalomról és szerelemről – jó volt újra találkozni vele.

"A császár, aki természettől emberséges és szokásaiban egyszerű volt, mint uralkodó sokat bevérezte a kezét, és az emberek előtt sohase mutatkozott másképp, mint tetőtől talpig drágakövekbe és gyöngyökbe öltözve. Uralma elvi zsarnokság volt, nem ösztönös, hanem hidegen átgondolt, nem szeszélyes őrjöngés, hanem jóhiszemű rendszer. Alattvalóiban nem látott római polgárokat, csak elaljasodott, megbízhatatlan, az önállóságtól rég elszokott rab­szolgákat. Elgondolása szerint a birodalmat csak az menthette meg, ha tökéletes rabszolgákká teszi azokat, akiknek semmi képességük nem volt már arra, hogy szabad emberekké válhas­sanak. Tudatosan tette egész rendszerét rabszolganevelő iskolává, amelyben nem tanítanak mást, mint vak engedelmességet egy isteni akarattal szemben, amely villámokba öltözve ragyog és öl."

Paul Kuusberg: Esőcseppek (3,0)

Az észt „döglött aknák”, a rendszerváltás utáni módosítások nélkül. Időutazás a nagy testvér hóna alatt élő észtek hetvenes éveibe, és a függetlenség kontra tagállami lét képviselőinek harcaiba. Kissé didaktikus, és erősen vonalas írás, amelyik az infarktusból lábadozó régi ellenfelek gondolatain, néha vitáin keresztül eleveníti fel a múltat.

"Annak idején nekem is azt magyarázta, hogy az észteknek nem szabad másolniuk se Orosz-, se Németországot. Hogy a finnugor fajnak nem felelnek meg se az árja, se a szláv tanok. E tekintetben bátyád az én apámhoz hasonlított, aki meg volt győződve, hogy a nagy népek és a kis népek világfelfogása különböző."

Ivo Michiels: A búcsú (4,0)

Ivo Michiels itthon egykönyves író, csak ez a regénye jelent meg magyarul. Ha nem a flamandba, hanem valamelyik nagyobb nyelvbe születik, valószínű ismertebb lenne. Mindenesetre 2012-ben alternatív Nobel-díjként is emlegetett American Awardot kapott életművéért.
A búcsú olyan cím, ami pontosan kifejezi a regény tartalmát: egy sajátos élethelyzetbe kerülő rádiós naponkénti búcsúja a feleségétől kihajózás előtt, az indulási parancsra várva. A Godot-ra várásra emlékeztető szituáció, de hús-vér emberekkel, akiknek vannak kötődéseik, szomszédaik, családjuk. Az első búcsú olyan, mint a többi kihajózás előtti szokott lenni, ünnepnap a gyerekeknek, hogy még itthon van apa, iskolába sem kell menni, érzelmes indulás előtt pillanatokkal, majd a bizonytalanság okán fokozatosan átcsúszik napi megszokásba, de éppen a megszokhatatlansága miatt kényszerít szembenézésre az élettel, a körülményekkel.
A mai napok története flashback-szerűen vissza-visszacsúszik a múltba, a múlt azon eseményeibe, amelyek fontosak voltak ahhoz, hogy a főszereplő Pierre mostani környezete, munkája, családja kialakuljon. A visszaemlékezések segítenek megérteni, Pierre miért nincs otthon sehol a világban, és miért vonja ki magát a búcsúzások monotonitása után a negyedik napon. Nincs határozottan lezárva a történet: az olvasó vérmérséklete és hajlamai alapján értheti így is, úgy is.
A könyv szerkezete és nyelve filmszerű, vágásokkal, áttűnésekkel, sokat megmutat és még többet sejtet, elgondolkozásra késztetve az olvasót. Szívesen olvasnék mást is tőle.

"Laure átlátott rajta, szinte hallotta hangosan gondolkodni: Tudom, kislány, főzni akarsz egy férfinak, úgy érzed, azért születtél, mentél férjhez, és az a hivatásod, hogy főzz egy férfinak, de az a férfi nem én vagyok, nem ülhetek az asztalodhoz pótkosztost játszani. Netán még ezt is gondolta Frenkel úr: Szükség esetén lehet az ember helyettes a szerelemben, az ágyban, de nem a levesevésben."

Ernest Cline: Ready Player One  (4,5)

Ez a könyv véletlen került a kezembe, a Cultura.hu játékán nyertem egy másikat, de ezt postázták először ahelyett. Első pillantásra nem örültem neki, sőt, azon tanakodtam, elajándékozom karácsonykor, most már örülök, hogy nem tettem: kölcsönadni is csak nagyon megbízhatónak fogom.
Ez egy igazi, hamisítatlan „kockakönyv”. Én ugyan nem tartom magam kockának, de a regény visszaröpített a hetvenes-nyolcvanas évekbe, az akkori zenék, számítógépek, számítógépes játékok és filmek világába, az Atarik, Commodore-k közé, a kazettás magnók kínkeserveihez. Mindezt egy profin megírt, izgalmas regényben, egy tizenévesen is – egy bizonyos területen – nagytudású, és mélyen tájékozott főszereplő, Wade elbeszélésén keresztül. Sokat megtudtam azokról az évekről, amelyek itthon egészen másképpen néztek ki, mint a tőlünk nyugatabbra, vagy éppen az USÁ-ban lezajlottak, bár ami késett, nem múlott, előbb vagy utóbb minden ide is elért.
A könyv története egy számítógépes játék, amelyben a nyertes gyakorlatilag a világ (azaz az internetes világ, mert ezek abban a korban, abban a valóságban erősen összeesnek) korlátlan urává válik. Harcolnak egymással a világméretű multi és a számítógép bűvkörében élők, minden megengedett és meg nem engedett eszközzel. A disztópikus jövő, amelyben ez zajlik, meglehetősen apokaliptikus, a romlás és a végletesen szétszakított szegénység és gazdagság világa valahol a Shadowrun és a Szárnyas fejvadász világainak határán. A való világ lepusztult és nyomort ad a tömegek túlnyomó része számára, ezzel szemben az interneten, a szerepjátékban a képzeletbeli, elektronikus élet a korlátlan lehetőségek világa, ahol mindenki a táskájában hordja a marsallbotot. Ezt a szabadságot és lehetőséget veszélyezteti a multi, amelyik meg akarja szerezni a hatalmat fölötte, megfosztva még ettől is a kisemmizetteket. A jó és a rossz harcát látjuk és követjük a főszereplő szemszögéből a pár évtizeddel utánunk következő jövőben.
A szereplői hús-vér emberek, amennyire ez az avatarok mögé rejtőző, és az utolsó pillanatokig valós személyazonosságukat titkoló főhősökről kiderülhet, szimpatikus, idealista fiatalok, akiket a játék, a számítógépes világ szabadságharcosaivá tesz a tudásuk és a véletlen. A tudásuk egy olyan játékban, amelyik a hőskor minél teljesebb és pontosabb ismeretén alapul, azokon a filmeken, zenéken és számítógépes játékokon, amelyek között felnőtt a játék – és a könyvbeli virtuális világ, amelynek az ember maga is részesévé, alakítójává válhat – kiagyalója, tervezője és megvalósítója, egyfajta idealista SteveJobsBillGates – kockák előnyben. Sok a leíró rész benne, könyvek, játékok, szerepjátékok és filmek, filmsorozatok felsorolásával, mindig örültem, amikor felfedeztem köztük olyant, amit én is ismertem, láttam-olvastam-játszottam. A világ, amelyet felépít, érdekes,nem is fontos, hogy mekkora esélye van ebbe az irányba alakulnia a Föld jövőjének. A történet is belelendül az első harmada után, a vége pedig egyszerűen letehetetlen.
Enyhe utánérzésem volt a főhőst illetően Az utolsó csillagharcos Alexére, bár ezt a könyvet meg sem említi a szerző, ez a könyv is kap egy említésnyi szerepet (köszönet Jucinak a kiigazításért) de Wade sokkal, de sokkal tudatosabban készül a küldetésére, mint amaz. Annál többször találunk utalásokat a Szárnyas fejvadászra, illetve a Galaxis útikalauzra, anélkül azonban, hogy bármelyik említett mű meghatározóvá, vagy plágium-gyanússá válna. Ennek a kötetnek esélye van, hogy a még olvasni tudó kockák a már említettek mellé tegyék a könyvespolcukon.

"Akkor értettem meg, hogy néha, bármennyire is rémisztő és fájdalmas, a valóság az egyetlen hely, ahol igazi boldogságra találhatunk."

William Saroyan: Emberi történet (3)

A végletekig lecsupaszított egyszerűség jellemzi a történetet, amiben tulajdonképpen alig történik valami, a kisváros lakói teszik a dolgukat, és a két Macauley-gyerek, a tizennégy éves Homer és a négy éves Ulysses szemén keresztül. A világban zajlik a háború, amelyik minden családot érint egy-egy tagján keresztül, az idősebb fiú ezt már átéli a saját sorsán keresztül.
Szívmelengető történet arról, hogy a szeretet és a megértés mindenen átsegít. Egyszerűen, talán túlzottan naivan megfogalmazva, koravén szövegeket adva koravén gyerekek szájába, gyakran a falvédők megnyugtató világát idézve. Elolvasható, de én többet vártam.

"A csúnyaság vonala bájjá enyhül a könyörületesség vonala által. A durvaság erői letompulnak és megszelidülnek a szeretet erői révén. A gonoszság visszataszító színe elvész az igazság tiszta fényében s egybekeveredve, kettesben olyan színt nyernek, amely szebb, mint az igaszság színe önmagában."

G. K. Chesterton: Brown atya botránya (3,5)

Brown atya az anti-detektív, semmit nem úgy csinál, ahogyan a nagy elődök/kortársak tették. Ő csak ül, néz, hallgat, és észrevesz minden apró disszonanciát, következetlenséget, hamis hangot, tétova mozdulatot. A hézagokat pedig az emberi lélek mélységes, megértő ismerete segít neki logikai úton kikövetkeztetni, jóval előbb, mint arra a környezetében bárki más rájöhetne. Ilyen egyszerű minden esete, semmi előítélet, csak a nyitott odafordulás mindenki felé, az elfogadó, megértő, szinte jelentéktelen kis pap, aki csak van. És mégis, az eset végére mindig megbizonyosodhatunk róla, ő briliáns elme, nincs előle menekvés.
Ezzel együtt nem könnyű olvasmány a könyv, tele túlontúl szenvtelen, érzelemmentes leírásokkal, magyarázatokkal, néha erkölcsi szónoklattal megspékelve. A krimi műfajának egy speciális ágát képezik ezek a történetek, ahol van helye a logikai utat mellőző intuíciónak, és a ki tudja, milyen okból felbukkanó véletlennek – nevezhetjük Isteni Gondviselésnek, hogy a címszereplőből induljunk ki.

(Korábban megjelentek a Molyon)