Tortuga 2.

Sokat vártunk ettől a naptól, a Lake Powell mellett. Két hajóutunk is volt tervezve, az első egy félnapos út a víztározó alatti szurdokban a Horseshoe Bendhez, a másik pedig az Antelope Canyonba. A kettő között volt négy óránk, amit evéssel és alvással töltöttünk, mivel a hőség nem csökkent.

A reggeli túra kalandosan indult, mert bár este beírtam a találkozási pontokat a gps-be, és az mutatta az utat mindkettőhöz, de reggel nem indult el az a dög – azóta sem tudjuk, miért. Először próbáltam fejből odatalálni, majd látszott, hogy ez reménytelen (pedig Page kisváros), visszaszáguldottunk a hotelba, és a recepcióssal rajzoltattunk egy térképet. Szerencsére rátartással indultunk, így időben érkeztünk. Itt először is megszabadítottak bennünket minden csomagtól hátizsáktól, csak a fényképezőgép maradhatott saját felelősségre, aki akart, annak kis étel, és az ivóvíz, amit lehetett, mûanyag zacskóban. Buszba ültünk, és kivittek minket a kanyon partjára, majd egy katonai ellenőrző ponton keresztül be egy alagútba.

Az alagút volt vagy másfél-két mérföldes, és amikor előbukkantunk belőle, lent voltunk a híd alatt, az erőmû félköríves betonfalának a tövében, közvetlen a vízparton. Gondolom, ez az alagút szolgált az építkezéskor is a munkások le- és felszállítására, meg talán a technikai eszközökére is.

A parton katamarán-szerû csónakok álltak, a mi vezetőnk egy húsz év körüli lány, Megan volt, akivel, mint utóbb kiderült, nagyon jól jártunk. Sokat beszélt – amiből vajmi keveset értettünk -, de rengeteg mindent megmutatott, amit a többi csónakokban ülőknek nem. Aki kért, kapott mentőmellényt, és leültünk, ki a belső padra, ki a katamarán külső, úgy nyolcvan centi átmérőjû felfújt gumicsövére, és elindultunk. Ezen a részen elég szûk a kanyon, gondolom, ezért is tették ide a gátat, de néhány éles kanyar után kissé kiszélesedett. A sziklafalak 3-500 méter magasak, függőlegesen szakadnak be a kanyon aljáig. Ahol szélesebb a köztük lévő távolság, ott az oldalán hordalékkúpok, omladékos részek, vagy sziklaplatók alakultak ki, rajtuk változatos, de mindenképpen hőtûrő növényekkel. Rengeteg madarat, kormoránokat, fehérfejû és más sasokat, kacsát, gémet és másféléket láttunk.

A sziklák hol vörösek, hol egészen feketék, a villanyvezetékek itt, az út elején vágtak át magasan a fejünk felett egyik oldalról a másikra. AZ úton egyszer álltunk meg, egy kis, strandszerû homokpadnál, Itt voltak mobil-WC-k felállítva, egészen kultúr állapotban, és lehetett fürdeni is a folyóban – ami lehetett úgy tizenöt fokos. Én próbáltam belelábalni, de ez nem mûködött, mert csontig hatolt a hidege. Aki belement, az (ruhástól persze, cipőt levetve, zsebeket kiürítve) egyszerûen belerohant, majd elmerülés után húzott is ki, és a parton próbált levegőt venni. Így tett Megan is a barátjával, aki szintén velünk volt. Aztán felkötötte a haját a homloka felett megkötött kis kendőjével, amitől pont úgy nézett ki, mint a „We Can Do It” hatvanas évekbeli (ötvenes?) egyenjogúsági plakáton a nő.

Volt velünk egy Ranger is, aki itt kiszállt, és elvezette a társaságot a sziklafal egy részéhez. Itt jó ezeréves rajzok voltak a sziklába karcolva, egy világ teremtése motívum, és állatok, emberek. Nem mindent tudott elmagyarázni, mint mondta, a tudósok csak feltételezésekkel élnek. Egy biztos, amilyen iszonyúan nehéz és sok erőfeszítést igénylő volt az élet fenntartása ezen a területen, valamiért nagyon fontos lehetett a törzsnek ide lejönni, és rengeteg időt eltölteni a képek létrehozásával. A Ranger maradt egész napra, hogy a további hajózóknak is elmesélje mindezeket, mi pedig elindultunk tovább.

A túlsó parton zergéket láttunk, nagyon szépek voltak, egész csapat legelészett ott – nekik megvannak a kijárt útjaik fentről le a folyóhoz. Innen már nem volt messze a Horseshoe Bend, ami egy patkó alakú kanyarulat, egy gömbölyûforma szikla megkerülésével jött létre. Lentről nem annyira látványos, mint fentről, láttuk valahol magasan a fejünk felett a bámészkodókat, iszonyatosan picik voltak. Mindjárt el is határoztam, hogy másnap reggel itt kezdjük a napot, mi is lenézünk onnan a völgybe.

Az út visszafelé gyors volt, a csónakot turbóra kapcsolta Megan, és süvítettünk, ki nem néztem volna ekkora sebességet ebből a jószágból. Még megálltunk egy kis csorgónál, ahol víz folyik ki a sziklafal alól, hogy felfrissíthessük magunkat, majd visszaértünk az erőmûhöz.

A délutáni túra nem volt ennyire sikeres. A hajó körbevitt a nagy víztározón, majd befordult az Antelope Canyonba, szûk sziklák között kanyarogtunk, nagyon impozáns volt, de pont a hihetetlen színek hiányoztak – a magas vízállás itt is megfestette a falakat, egy darabig szürkére, felette látszott csak a színes rész. Az igazi kanyon persze nem ez, hanem a száraz, gyalogos része, oda azonban nem jutottunk el. A hajóút után egy homokos részen lábat áztattunk, kagylót szedtünk (van egy behurcolt, agresszív faj, amelyik miatt az ide jövő és innen távozó motorcsónakokat, jármûveket teljes fertőtlenítésnek kell alávetni, nagyon szigorúan ellenőrzik a papírokat erről, és több vállalkozást láttunk, akik ebből élnek...), majd vége lett a napnak Itt egyébként jóval később sötétedett, mint a tengerparton, ott már nyolckor éjjel volt, itt csak kilenckor. Másnap, elindulva jöttünk rá, hogy átlépve a túloldalon pár mérföld után Utah államba érkeztünk, ahol egy órával előrébb tartanak.