Tortuga 2.

Kihasználva a hosszú téli szünetet, Máltára jöttünk – ide volt normális árú jegy. Valószínű, hogy nem az ideális évszakban jöttünk, de pihenni, és elfeledni pár napra az év végi őrületet jó lesz.

Éjjel érkeztünk a Wizzair-rel, majdnem éjfél volt, mire megérkeztünk a szállásra. A szobánk egy kis apartman, konyhával, ellátás nélkül, a kaját majd megoldjuk.

A szoba nem rossz, amíg ablakot nem akarok nyitni, mert az egy szellőzőudvarra nyílik, Párizsban nem is volt ezzel bajom, itt Máltán azonban nem ezt vártam – a hotel nem volt hajlandó cserélni, így maradtunk, keveset vagyunk itthon, az is igaz. Egy biztos, bosszúból minden költésünket a hotelon kívül intézzük.

Az első reggel még volt hazaink, készültünk annyi kajával, így itthon ettünk. Jó tizenegy óra volt, mire elindultunk a sziget északnyugati csücske, Marfa, Mellieha és Gozó ( az északi, kisebb sziget) felé. Arra hamar rájöttünk, hogy a gozói kompot célszerű ezen a napon elkerülnünk, vasárnap volt, és legalább öt kilométeres sor állt a kompig.

Az első megállónk a Popeye-falu volt, amelyet valamikor a nyolcvanas években, filmesek építettek Az Anchor-öbölben (ami az ókorban ide kisodródott római horgonyokról kapta a nevét). Az öböl nagyon kies, alig fér el benne az a kb. tíz ház. Végül a faluba nem mentünk le, mert annyira vásári (hollywoodi) volt, és a folyamatosan bömbölő filmzene (Flinstone, Igazából szerelem, stb.) is riasztóan hatott ránk. Inkább megkerültük az öblöt, és a szirtek felé kanyarodtunk.

A mészkövek között kúszófenyőket és pozsgás növényeket találtunk, az ösvény agyagos, csúszós volt az éjszakai esőtől. A szirtek meredeken zuhantak le a tengerhez, úgy harminc méterről. Ennek ellenére többen próbáltak innen horgászni a lenti csendesebb partszakaszok fölött, nem láttunk sikeres fogást, de attól lehetett. A partról el lehetett látni Gozóig, közben a Chadira természetvédelmi terület szirtjei, a tetejükön egy radarállomással, amit innen láttunk, az Anchor-öböl kivételével meredek partfal, húsz-ötven méteres leszakadásokkal a vízig. Chadirából azért ez már másképp volt.

A következő megállónk a Chadirai Nemzeti park bejáratánál lévő Vörös Torony. Ez egy, a tizenhetedik században épült őrtorony, a vörösre festett vakolatról kapta a nevét. A torony nem annyira védelmi, mint inkább információ-továbbítási célokat szolgált a Gozón, a másik, kicsi szigeten, Cominón és a tengerparton lévő őrtornyok jelzéseit továbbította La Valetta, a főváros felé.

A sziget történelme a háborúkról, tulajdonos-cserékről szólt, szerepe volt a pun háborúktól a második világháborúig minden, a térséget érintő csetepatéban. Komoly szerepet töltött be a török ellni háborúk során. Ekkor a sziget a Szent János Lovagrendhez tartozott, akiket Rodoszról könnyedén kivert a török, majd, amikor így hontalanná váltak, megtelepedhettek Máltán, kifejezetten azzal a célzattal, hogy védjék meg a törököktől. Ez maradéktalanul sikerült is nekik – igaz, a sziget védműveinek jelentős része ebben a korban épült ki. És az is igaz, hogy többnyire jó hadvezetői képességű Nagymesterek álltak a sziget élén.

A toronyban négy ember, három katona és egy ágyús tartózkodott folyamatosan. A kiállítás bemutatta a fegyvereiket, a szállásukat, majd a bástyáról gyönyörű kilátást élvezhettünk a sziget északi részére és Gozóra, az ottani Mgarr városára. Sőt, Cominón beláttunk a Kék Lagunába is, olyan tiszta és szép volt az idő – a világoskék víz messziről világított az öbölben.

Végigsétáltunk a gerincen a radarállomásig. Több tanya is van a területen, alacsony kőrakás közepén egy négyszögletes betonkockával, de pazar növényekkel, sőt fákkal körülvéve. A görög festőiséget hiába keressük, annál sokkal inkább a dél-olasz, sőt arab hanyagság látszik mindenen.

A növényzet fenyők, hangák, és sokféle pozsgásból állt, többségükkel nem találkoztunk eddig, s netünk nem lévén, a meghatározásuk sem sikerült.

A radarállomás egy vélhetőleg második világháborús, romladozó beton épületegyüttes közepén áll, katonai célokat szolgálhattak amazok is, de miután felhagyták őket, az enyészet elkezdte a rombolást. A sziget több pontján találkoztunk hasonló épületekkel, volt amelyiket összedöntötték, és csak a betontörmelék, és a csavarodó rozsdás vasak mutatták a helyét, máshol viszonylag ép állapotúak, de gondozatlanok, és mint nálunk wc-ként funkcionálnak.

A táj, és a szirtek varázslatosak, a földnyelv déli oldalán pedig a hagyományos gazdálkodást állították vissza nemrégen: teraszokon falatnyi megművelt területek, kőfalak közt viruló olajfák és fügefák állnak. Tél lévén, csak valami káposztaféle és hagyma volt ültetve, meg egy növény, ami az otthoni papsajtunk méteresre növő hasonmása. A napsütésben ez a táj nagyon nyugalmas és kellemes volt, jót sétáltunk, kiélvezve a meleget.

Innen le akartunk menni a komphoz, megnézni a másnapi lehetőségeket, de ez még kora délután is istenkísértés volt, ezért valami tizedrangú úton, hegyen-völgyön visszafordultunk és irány Mellieha.

A város nem túl régi, mert védhetetlen volt az öböl, amelyben fekszik. Ma üdülőhely. Mi a templomáért mentünk, ami 15. századi eredetű, bár barokkosított, és még ma is befejezetlennek tűnik. A templom környékét leszámítva semmi látnivaló nincs, viszont találtunk egy jó kis olasz éttermet, ahol remek pastát ettünk – az otthoni árak alatt valamivel.