Tortuga 2.

Hallgattam a megérzésemre, és lecsaptam két jegyre, amikor találkoztam az előadással, és jó választás volt. Bozsik Yvette nem hagy unatkozni, a darabjai mindig mozgalmasak, a koreográfiái hol többé, hol kevésbé szájbarágósan kifejezőek, és sosem hiányzik belőlük a humor. Ehhez persze kell a jó alapanyag, és a kítűnő táncosok is. Azt hiszem, ebben a darabban minden egyben volt ahhoz, hogy jó sikerüljön, és minden várakozásom teljesült is.

Korábban láttuk tőle többek között az Egy kiállítás képeit és a Varázsfuvolát is, ezekkel nálam magasra tette a mércét, nem beszélve a Pina Bausch előtti tisztelgésként készített Orfeusz és Euridikéről.

A zene Philippe Heritier munkája, gyakran csak zörejek, természeti hangok, madárfütty, géphang, csoszogás, de mindig olyan, ami tökéletesen kiszolgálja a táncot, illetve amelyikre pontosan lehet mozdulatokat illeszteni. Bozsik játszik a zenével, és játszik a testekkel is. A táncosok sorban jönnekl be, mindenkinek van egy rövid, pár perces szólója a színre lépésekor, amivel jobban egyéníti őket, mintha valaki bemutatná a szereplőt.

Fülöp Tímea rokokó-szerű jelmezben jön be először, és egyedül találván magát, szórakoztatja magát: felméri a termet, kinézi a helyét, ahol az estén tartózkodni fog, majd unalmában madarakat – pávát, hattyút, dörgő galambot parodizál, nagyon kifejezőn, tele lélekkel.

Krausz Alíz másodikként lép be, és megjelenésével, fellépésével azonnal elindítja a rivalizálást, a két nő versengését, az erősorrend megállapítását, kis képzavarral kakaskodnak keveset. Igazán nem dől el a vetélkedésük, mert nincs valódi tétje: hiányzik az, ami-aki miatt érdemes ölre menni.

Rá sem kell soká várni: megjön Vati Tamás, mint rendesen, kopaszra borotvált fejjel, van benne valami a beharangozó gyíkszerűségéből, de ellenszenvünket nem ébreszti fel. Azonnal felméri a terepet, a két nőt, és azt teszi, amit egy férfinak ilyenkor tennie kell: rástartol mindkettőre. Az ő szereplése dúskál a gegekben, mozgása, mimikája groteszk, karikatúra-szerű – inkább eljátssza a macsót, minthogy valóban belülről jönne, sőt, alapjában véve kihátrálna belőle a bajban. A csúcspont a két nő össze-összecsapása a férfiért, a lehetőségért, a figyelemért, pár percért kettesben. Krausz erőszakosabb, határozottabb, de a Fülöp Tímea formálta figura a maga lassú víz-módján ugyanolyan hatásos. Az egyéniségek, személyiségek lassú kibomlása teszi érdekessé az előadást: a végére nemigen marad titkuk előttünk.

Jó, hogy megnéztük, jó hogy láttuk, mert a maga hatvan percével egy nagyon mozgalmas, kifejező mozgásszínházat láttunk, olyan táncot, amelyet érdemes nézni, amelyért érdemes kimozdulni itthonról. Azt hiszem, érdemes lenne megnézni a Chicagót is, mindhárman szerepelnek benne.

(A képek a Társulat honlapjáról)