Tortuga 2.

Botrányos bemutatója volt a darabnak a bécsi Burghteáter 100. jubileumán, 1988-ban. Thomas Bernhard egyben az Anschluss 50. évfordulójára is emlékezett, bár arra nem kapott felkérést. AZ osztrák díszruhás-öltönyös-kosztümös urak és hölgyek csak kapkodták a fejüket az olyan mondatok elől, mint például, hogy a bécsiek folyamatosan antiszemiták és csak az alkalmat várják, hogy ennek ismét utat engedjenek. A politikusok is, és szavazóik is keményen megkapták a magukét a darabban, egy sorstalannak is nevezhető zsidó család történetén keresztül

Történet? Az nem nagyon van. A szereplők párbeszédeiből rakjuk össze a történteket, a családfő öngyilkosságát, és az ahhoz vezető utat, miközben a családtagok reakcióit látjuk a temetésen, majd a toron. Statikus színház, statikus, a Heldenplatz klasszicista oszlopcsarnokára hajazó díszlettel, amelyik azért ebédlőasztalként is jól funkcionál.  A statikus színház egyben azt is jelenti, hogy a darabnak, a szöveg gondolatiságának és egyben a színészi játéknak is nagyon erősnek kell lennie. A Katona a főbb szerepeket Szirtes Ágira, Máté Gáborra, Rezes Juditra és Pelsőczy Rékára osztotta, és ők vannak akkora színész-egyéniségek, hogy felrobbantják a Gemütlichkeitet. Máté Gábor minden  mondata robban, minden cinizmusával és visszavonulásával a közélettől, sőt lassan az élettől is a múlttal szembenézni képtelen, és így abból semmit nem tanuló kortársait vádolja.  A vádak szinte gyűlölet-monológokká válnak, cseppet sem törekszenek politikailag korrekt megfogalmazásra (ezt akkor még nem is találták fel),  és éppen ezek a túlzott, sértett szavak azok, amelyek a lelkiismereti páncélon és a mentális gátakon átjutva elérhették azt, hogy a darab befogadója elgondolkozzon, és eljusson egy talán, talán van benne igazság megfogalmazásig - és kérhet ennél többet egy író? A szövegnek egyébként szinte minden mondata megállná a helyét önmagában is, annyira éles elméjű és metszően pontos. Olyannyira pontos és lényeglátó, hogy annak rendje-módja szerint el is száll a levegőbe, soha, senki meg nem hallja, nemhogy megértené vagy befogadná - a világot nem az ész kormányozza. Sőt, akiknek lenne rá tehetségük, azok tehetetlenül és kényelmesen hátradőlve ontják az okos tanácsokat anélkül, hogy bármilyen szerepet vállalnának. És átengedik a terepet a "hat és félmillió debilnek". Kárhoztatnak mindenkit az előítéleteikért, miközben az ő előítéletességük sem kisebb semmivel.

A darab egyébként csak áttételesen vádbeszéd a társadalom felé. Elmondja egy osztrák család kálváriáját, akik sosem érezték magukat másnak, mint osztráknak, s hiába, a szomszédaik, a fűszeresük és hentesük, sőt, a saját államuk is megtagadta őket, elfordult tőlük, kiközösítette őket, és csak a professzor kapcsolatainak köszönhetően nem ölte meg őket.  Leginkább a sorssal pöröl, mintha azt gondolná, akinek nem inge... A következő generáció már nem hordoz ekkora sebet, mint apáik nemzedéke: kósza félelem valami szörnyűtől, ez az, ami áthatja őket, és fogja szorításba a lelküket.

A darab a kemény, ítélkező mondatai ellenére sem határozott állásfoglalás valami mellett, bármennyire szeretnek beleérteni ilyesmit. Bernhard szerint ha túlságosan egyoldalúan szemléljük a világot, az nem vezet sehová. Megmutatja ezt a kitűnően játszó Szirtes Ági a családfőhöz természetes meggyőződését legyőzve mindenáron alkalmazkodó házvezetőnő szerepében (az első felvonás teljesen az övé), és a szintén remek Pelsőczy Réka a professzor lánya szerepében (övé a második felvonás első fele). Mindhárman (Máté Gáborral hárman) egy-egy szűk szempont szerint értékelik a világot és a történéseket, ettől tele vannak önellentmondással, de ezek megértését ránk bízza a szerző, miként ránk bízza az ítélkezést is, és a tanulságok megtalálását.

Ha magyar szerző darabja lenne, az alkalmat adna az ősbemutatót övezőhöz hasonló politikai cirkuszra a színház, a rendező és az elhangzó szövegek körül. Az osztrákok ellenben azt mondanak magukról, amit akarnak, lenácizhatják magukat és kortársaikat, kényelmes idiótáknak is hívhatják a bécsi választókat és a választottakat, így itt viszonylag csend van a darab körül, az az előadásonként hatvanöt ember pedig bőséggel kap gondolkodni való muníciót.