Nagyon jó kezdeményezés ez a Múzeum+ este, az volt már akkor is, amikor a Szépművészeti csinálta, és az most is, amikor havi váltásban a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria tartja őket. A Galériában most voltunk először ilyen rendezvényen, egyébként is esedékes volt meglátogatnunk, mert jó ideje nem jártunk a képtárban. A mostani este a Férfi és a nő kapcsolatáról szólt.
A programból a vonzó név számomra Virág Judit művészettörténész volt, aki "Szerelmek, múzsák, barátok" címmel tartott mindjárt kezdéstől egy előadást - Hat magyar festő életéről, és műveiről beszélt a címnek megfelelő fonalra fűzve, Munkácsy, Rippl-Rónai, Vaszary, Gulácsy, Márffy és Mednyánszky voltak a kiválasztottak (Ha valaki olvasta Nyáry Krisztián Így szerettek ők történeteit, akkor ugyanabban a könnyed, ismertető stílusban mesélt Virág Judit, de a képek, de a hangneme sokkal komolyabb volt annál, a képekhez fűzött kommentárjai, megjegyzései mélyenszántóak). Én sok újat hallottam szerelmekről, szeretőkről, ihletről és szenvedélyről (vagy éppen annak képeken látható hiányáról...), bár diavetítéses, statikus előadás volt, mégis lekötött az első perctől az utolsóig.
Ezután kezdődött a kupolacsarnokban a Nemzeti Táncszínház előadása, részletek a Szarvasénekből. A darab népzene és néptánc kettőséből próbál hagyományőrző módon korszerű (kortárs) darabot alkotni, ami nagyon nehéz, ha nem reménytelen vállalkozás. Nem a művészi értékkel érzem, hogy baj lenne, falábúként is jártam eleget táncházba ahhoz, hogy közel legyen hozzám a néptánc, és nem hiszem, hogy lenne még olyan vidéke a Földnek, ahol ilyen időtávlatú népi tánchagyományt, ilyen precizitással, ilyen mennyiségben és társadalmilag ilyen széles körben ápolnának. A múlt és a jelen közötti különbség az, ami ellehetetleníti a művész és a befogadó dolgát egyaránt. Ami az egyiknek a hagyomány kerékbe törése, a másiknak az maga az elavult változatlanság, a harmadiknak pedig a konyhai háziáldás gagyiba hajló nosztalgiáját idézi - ember legyen a talpán, aki a rajongói körön kívülre is képes hatni egy-egy munkájával. Van, aki az ellentmondást hihetetlenül látványos jelenetekkel és nagyszínházi vagy szabadtéri monumentalitással hidalja át, más inkább a hagyomány és eredetiség csillagképe alá rendezi a koreográfiáját - ez az előadás az utóbbira példa (rendező-koreográfus Mihályi Gábor).
Az előadás végét megvárva, kissé megkésve kezdődött Gimesy Péter művészettörténész Veszedelmes viszonyok című tárlatvezetése a 19. századi gyűjteményben, próbáltunk elindulni rajta, de a résztvevők száma jóval 100 felett volt, így egyszerűen élvezhetetlennek éreztük, és otthagytuk a második kép után - pedig a tárlatvezető nagyon jó stílusban, magával ragadóan beszélt. Ezért inkább ittunk egy pohár bort, és közben belehallgattunk Grecsó Krisztián és Kollár-Klemencz László Rájátszás című műsorába, amelyben többek közt zenéltek, és Grecsó felolvasott megjelenés előtt álló könyvéből.
Innen Szurcsik József csábított el bennünket, bóklászás közben véletlenül belefutottunk a vezetésére gyülekezőkbe, és úgy határoztunk, meghallgatjuk. Ő is a 19. századi gyűjteményben vezetett, egészen máshol kezdte, mint Gimesy, kevésbé is volt összeszedett, mint ő, sokszor improvizált, más képet vett elő, mint amit előre elgondolt. Ő művet az alanya szemszögéből közelítette meg, ki ő, miért van ott, miért pont úgy, és legfőkeppen, hol van mellőle a másik? Így az egyalakos képeket, szobrokat is felfűzte a Férfiak és nők vezérszalagjára, de nagyon érdekeseket mondott a párokról is. Bacchánsnők, vágyakozó és évődő szerelmesek, magányos férfiak között járva mesélt festési technikákról, színekről, modernségről.
Amikor vele végigértünk, csaknem utolért Gimesy Péter a következő csoportjával, így az utolsó két termet két, teljesen eltérő stílusban és szempontok szerint értékelve jártuk be gyors egymásutánban - a Benczúr Gyula Nárcisszusát és a Bachhánsnőjét mindketten elemezték, egészen másokat kiemelve.
Szurcsik előszeretettel állt meg a mezítelen nőket ábrázoló képek előtt, és elemezte azokat nagy átéléssel, a saját képeit ismerve nem tételeztem volna fel róla ilyen érzékenységet. Gimesy inkább a drámai vonásokra, és a képek érdekességeire, történetére, különlegességeire hívta fel a figyelmet.
És mire Gimesy befejezte, már közel volt a záróra, nem terveztünk eddig maradni, de egyszerűen túlságosan lekötöttek...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.