Tortuga 2.

Hollandiai utunk harmadik napja, Haarlemtől  Vesting Naardenig. 

A Haarlemi szállást kilenc óra körül elhagytuk.  A kocsit a belvároson kívül tettük le előző este, elsétáltunk addig a bőröndöket húzva. A főtére, a templom körül éppen kipakoltak a vásárra az árusok, a sajtos odahívott minket egy kóstolóra, nagyon ízes, finom, de egyáltalán nem túl illatos sajtot kínált, vettünk is belőle egy kisebb szeletet. Egy hatalmas, kb. 3 kilós gurigából vágta le, a burkolat külső felén Haarlem címere volt látható.

Az első utunk Edmond aan Zee-be vezetett, ez egy tengerparti halászfalu volt még ötven éve is, ma már üdülőfalu szállodákkal,vendéglőkkel és homokos tengerparttal. A világítótorony miatt kanyarodtunk erre, de ha már itt voltunk, meg is reggeliztünk egy kis szálló éttermében. 

Útközben tulipánföldek között haladtunk el, megálltunk az egyiknél, ahol egy szélmalom is állt a közelben. A gazda éppen járta az ágyásokat, volt, amelyekről már leszedték a virágokat, volt, a többit most ellenőrizte, mikor kell elvégezni a munkát. Az ágyások körül nagyon finom virágillat lengett.

Alkmaarba vezetett az utunk. Ez a város (úgy 140 ezer lakossal) a sajtpiacáról nevezetes. A piacnap a péntek volt, amikor  - ma már igazi üzletkötések nélkül - megrendezik a sajtvásárt,  mint turista-látványosságot,  fataligákon, átalvetőn szállított sajtgurigákkal. Ebből kimaradtunk, de a hetivásárból nem, végig a főutcán étel- és ruhaárusok sorakoztak, sajt, virág, hal, lacikonyha, minden volt. Sajnos régiséget nem árult senki, bizsut, ruhát többen is. Végigsétáltunk, amíg kedvünk volt, majd megnéztük a Nagy Szent Lőrinc templomot. A bejáratnál lévő tájékoztató szerint a templom működik, de egyben az itt rendezett koncerteknek, és más közösségi megmozdulásoknak köszönhetően úgy hívják, mint Alkmaar nappali szobáját. Nagyon jó az akusztikája, ezért a zenészek is kedvelik. A templom kereszthajója két végén hatalmas ablakokon ömlik be a fény, meglepően világost teremtve a térben - napsütésben különösen fenséges a látvány. A tér egyébként hatalmas, legalább harminc méter a belmagassága. A kereszthajó egyik végében kávézó üzemel, gondolom, a szertartás alatt zárva.

Innen a beltengeren, a Zuiderzee-n keresztülvezető úton átmentünk a túloldalra. Az út vagy húsz km-en keresztül a "tengeren" vezet keresztül, egy keskeny földsáv tetején, amelyik pont olyan széles, hogy az út elférjen rajta. A víz körben nem tűnik túl mélynek, karók állnak ki belőle mindenfelé. Az amszterdami kikötőbe tartó hajók a Zuiderzee nyugati szélén egy mélyített csatornában tudnak közlekedni, az utaknál zsilipeléssel. A térképen látszik, hogy ma is dolgoznak a kiszárításán: a sötétzöld területeket nemrégiben (a nyolcvanas évek közepéig) szárították ki, kialakítva több várost, és egy új megyét, Flevolandot. Mi a Lelystadhoz vezető úton mentünk át.

Itt már nem volt túl messze a szállásunk, de még egy elmaradásunkat szerettük volna pótolni. A holland területeket a nyugatról jövő támadások ellen egy vizivár-füzér védte, amelyik a Zuiderzee főváros fölötti sarkától indult, és az ország közepén húzódott dél felé. Két évvel ezelőtt Utrechtnél megpróbáltunk bemenni  Fort Rijnauwen várába, de nem sikerült. Most csaknem útbaesett Vesting Naarden vára, amelyik szombaton is nyitva tartott, így oda kanyarodtunk. A vár is, a város is megérte a kitérőt, nagyon szép a belváros, és tökéletesen helyre vannak állítva a vár védművei is.

 A légifelvétel tökéletesen visszaadja a vár szerkezetét, és az elmúlt század változásai ellenére azt is, hogy a nagyon alacsony olaszbástyák ágyúival távol lehetett tartani az ellenséget, aki viszont csak a vízen közelíthette meg a várat. A védelmi vonal várainak az ágyúk megjelenésétől, a XV. századtól utoljára az 1870-es évek porosz háborújában volt védelmi szerepe. A védekezés nagyon fontos eleme volt a víz, amellyel elárasztották a környéket, kivágva minden fát, és felgyújtva az épületeket. Mindenki bemenekült a várba, és ha szerencséjük volt, a nagyon megnehezített közlekedés és a védművek elegendőnek bizonyultak a betörés ellen.

A város közepén álló katedrális egy festői kis téren áll, körbe lehetett járni, de be nem engedett a hatalmi gőgtől szenvedő cerberusa. Cserébe belecsöppentünk egy veterán-autó felvonulásba, amelyik második világháborús, szerintem az amerikai hadsereg által elhagyott járművekből állt, szépen felújították őket, a jelzéseikkel, felszereléseikkel együtt, és korabeli egyenruhába öltözött büszke tulajdonosaik vezették. Volt vagy harminc, teherautótól a könnyű páncélosig, szanitéckocsik, parancsnoki dzsippek. Gyanítom, a felét már láttuk valamelyik háborús filmben...

A főtér mellett volt egy kedves kis cukrászda, két huszonéves srác vezette, G fagyira vágyott, ami a meleg miatt nem is csoda, én inkább egy almás specialitást kértem: tésztába csomagolt, és együtt kisütött, cukormázzal csorgatott almát. Ugyan szépen enni csak fürdőkádban lehetett volna, úgy morzsált, folyt és ragadt, de olyan finom volt, amilyen jól nézett ki.

A templom melletti padon ültünk le enni, hamarosan társult hozzánk egy kis holló, az egyik lába sérült volt, neki is nagyon ízlett a süti.

Innen már Apeldoorn volt az úticélunk, az utolsó esténk eltöltése, majd másnap a a Het Loo kastély bejárása, mielőtt repülőre szállunk hazafelé.

A város a nyolcadik század óta létező település, két ősi út kereszteződésében épült, az egyik több száz éves fogadó és postakocsi állomás épületében kialakított kis családi vendéglőt szemeltük ki a búcsúvacsora elköltésére. Alig kaptun helyet, végül a hosszú asztal végén ülhettünk le egymással szemben - no nem hosszában. Nagyon hangulatos a Restaurant De Bon Vivant, az étlapja nem túl hosszú, de nagyon ízletesen és szépen főznek - közben a szomszédos asztalnál a tulajdonos és családja élt családi életet valami nagynénivel, de diszkréten. Közben arra is maradt idejük, hogy felénk is elnézzenek, majd a végén a hölgy ki is kísért, beszélgettünk, úgy tűnt, nemigen volt még magyar vendége.