|
Hatodikán megkegyelmeztem a karácsonyfának (és magamnak is, lévén munkanap, és egész nap rohangáltam, valamint szó szerint pörögtem, csapódtam), és a hét végére halasztottam a lebontását. Mióta 'szegény anyut' kíméljük (értsd: a válás), azóta egyedül díszítem és bontom a fát. A gyerekeim nem tudnak eljönni, a díszítésre sosem, mert odaát kell csinálniuk, a bontásra? Hát, lesz ebéd? Naná, hogy akkor sem feltétlen. Így aztán a díszítés, mint rendesen, egyedül, zeneszóra, végül nem annyira szörnyű - G a konyhában ügyködik, ott is meg vagyunk késve, nincs más választásom. És még mindennek előtte vagyunk, eladom magamnak a rákészülés részeként. Tegnap lelkileg már rá voltam készülve a szomorúságra, az elmúlásra, a díszek dobozolására, a fa szétvágására, amikor kiderült, hogy - ritka öröm - G nem dolgozik, csak később kezd, és ketten álltunk neki. Így már nem volt annyira elmúlás-szaga az egésznek... Bár a takarítás utána rám maradt, így is hálás voltam.
|
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.