Azt mondja a szpíker az olimpiai közvetítésben, a hóállapotokon és -minőségeken, -állagkülönbségeken meditálva, hogy ezen a waxmesterek tudnak segíteni. Nehéz neki, mert nincs hetvenféle szavunk a hóra színére, és ki tudja mennyi az állagára, mint az eszkimóknak, de azért megpróbálja érzékeltetni, milyen nehézségekkel küzdenek a versenyzők.
Ha én waxember lennék...
Ismernék minden waxot, kencét, olajat, cápazsírt az elitcégek elitgyártmányaitól a távol-keleti egzotikumokig. Tudnám, melyik az az adalék, amelyiktől ott tapad a léc, ahol kell, és ott siklik, ahol lehet. Boszorkánykonyhát vezetnék, titkos receptekkel, fogásokkal.
Meg lenne minden szerszámom, gyémántfejű, különleges kiképzésű, rovátkolós, marós, húzós-vonós. Lenne olyan is, ami csak akkor kerülne elő, amikor senki nincs a közelben, gyengéden fognám, és óvatosan használatba venném.
Lennének kis fogásaim, hatékonynak gondolt módszereim, egyedül üdvözítő sorrendjeim, babonás lennék, amennyire csak kell és lehet.
Imádnám a léceket, vérezne a szívem minden karcolás, csorbulás, lepattanás, ütődés miatt. A versenyek alatt ki sem jönnék a kuckómból, ne is lássam, mit művelnek velük a versenyzők.
A verseny után éjjel felkelnék, beosonnék a lécekhez, arcomon kis mosollyal végigsimogatnám a talpukat, és nagyon, nagyon büszke lennék.
Ez ugyanaz a nő lenne? A hangja igen...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.