Tortuga 2.

Pár napja munkaügyben Mariborba kellett mennem. Szlovéniát nagyon szeretem, már az első alkalommal megkapott a szépsége, rendezettsége, különösen az Alpok vidékén a 'majdnem Ausztria'-érzés.

Nem tudom, a gyerekeim mennyire érzik át annak a nagyszerűségét, hogy nincsenek távolságok. Korábban számomra elképzelhetetlen volt az, hogy beugrok a kocsiba, három és fél óra múlva Maribor, tárgyalás, délután a tolmácsot visszavinni Lendvára, és estére otthon - húsz éve még Nagykanizsára megfordulni Budapestről egy nap alatt is kihívás volt.

Az út jó, az időjárás tavaszias, ha a hőmérsékletet nézzük, és őszies, ha a meg-meginduló szemerkélést. A természet még alszik, egyedül a fűzfák indultak be, messziről sárgállnak vagy piroslanak az ágaik. Az út eseménytelen, magyarországi benzinkútnál kapható a szlovén sztrádamatrica, sőt Pesten is, így csak nyújtózkodni kell megállni útközben.

Ennek köszönhetően korán érkezem, megállok Muraszombaton - egy lélek nem tud magyarul, az én angolom és az ő angoljuk kb. konform. A városka semmi különös, néhány 19. századi épület, zömmel a főtér körül, de attól kijjebb akárhol lehetnénk a Kárpát-medencében. Kávét jót főznek a szállodában, utóbb  kiderül, itt kiáltották ki a Vendvidéki köztársaságot, aztán indulás tovább.

Mariborig átbeszéljük a tolmáccsal a teendőket, a parkolást, a napirendet, mire végzünk, meg is érkezünk. Mariborból semmi nem látszik, esik és ködös, két nappal korábban még síeltek a környező (most az esőfüggöny mögött megbújó) hegyen. A helyiektől kérdezem, itt hegyek vannak körben? Á nem, ezek csak dombok, alig 1500 méteresek. Megbeszéljük, hogy nálunk 500 méter a domb, a többi hegy, nevetnek, kérdezik, jártam-e az Alpokban. Jártam, persze, hogy jártam, sőt, a Júlia-Alpokat is megmásztam már Vrsicnél, úgyhogy tudom, miről beszélnek, de akkor is, a Mátra, az már hegy. Rámhagyják.

Nagyon konstruktívak a tárgyalások alatt, megkeressük a mindkettőnk szerint optimális műszaki megoldást, amit egy ebéddel pecsételünk meg - egy biztosítótársaság extra menzáján, felszolgálókkal, étlapos választékkal. Előre örülök, hogy a legfelső emeleten van az étterem, de hiába, fentről is csak a köd és eső látszik. Illetve mégsem: a déli-délkeleti oldalon szőlőkkel befuttatott domboldalak látszanak, meredekek, de géppel műveltek, amennyire ki tudtam venni.

Ebéd közben beszélgetünk a politikáról, válságról, ők is nagyon szeretik a politikusaikat, szenvednek a válságtól, és nincs bizalmuk senkiben - nagyon egyetértettünk. Szóba került a Jugoszlávia felbomlása utáni helyzet, azonnal kiderült, hogy az egyikük tősgyökeres ljubljanai, másikuk zombori szerb, aki csak azért  és addig járt Magyarországon, mert arra gyorsabb volt hazamenni a rokonokhoz, egyébként ős is szlovén állampolgár.

Hazafelé a tolmácsnővel beszélgettünk a kisebbségekről, ő a teljesen magyar Lendváról származik, két-nemzetiségű családból. Szerinte ez a gyakori, az övé is az. Az, hogy a gyerekek milyen nyelven beszélnek, a szülőktől függ, náluk az anyja kénytelen volt megtanulni magyarul, így a gyerekek is megtanultak. Az övéi egyik ért de nem beszél, a  másik perfekt, még nincs családja, az unoka már nem beszél, csak a nagymamával, látszik a lassú beolvadás. Most kilencezren vannak (Trianon idején 22 ezerre becsülték a számukat), az államtól minden segítséget megkapnak - erről a nemzetiségi vezetőknek más a véleménye, mert a tolmács szerint folyton zörögnek, ha kell, ha nem.  Mindenesetre Lendván valóban csak magyar szót hallani, ha idegen megy be a boltba, akkor is többnyire magyarul szólítják meg, de ha vált, akkor váltanak ők is.

Két kisebbségük van, a magyar és a kb. ugyanekkora olasz, nem is értik, mi lehet probléma együttélő nemzetek között - hát, mesélhetnénk nekik. Trianon idején volt német kisebbség is, ma már nem tartják számon.

Útközben a sztrádáról letértem Turniscénél. Turnisce = Bántornya, bár ezt a nevét magyarosítás révén kapta a 19. században (korábban Turnisce, azelőtt Toronhel). Láttam az útról, hogy van egy temploma, egyszerű, fehér, dísztelen, és melléépítve egy messziről 13. századi-forma bazilika, megtetszett és kíváncsivá tett az együttes.

Közelről persze kiderült, hogy nem is úgy van, a bazilika-forma épület egy nem túl öreg háromhajós katolikus templom, kiírás semmi, de száz évesre sem tippeltem, tényleg a múlt század elején építették. A bejárat melletti hősök névsora nemigen tartalmaz magyar nevet. A templomok a hazai szokásoktól eltérően nyitva voltak, de az is igaz, hogy a helyiek figyelték az "idegent".

Az egyszerű, kívül fehérre meszelt templom viszont annál érdekesebb volt. Az apszis eredeti román, a hajó gótikus stílusú, famennyezetes, a hajó és a szentély Aquila János (Johannes Aquila) freskóit tartalmazza az 1380-as évekből. Ő festette többek közt a veleméri freskókat is, ezen a környéken több templom őrzi a keze nyomát. A freskók többé-kevésbé jó állapotban maradtak meg,  a Katalin-legendából, a Borbála-legendából, a Zsuzsanna-történetből és a Szent László legendából tartalmaznak jeleneteket.

Néhány freskót mutatok, valamint a Madonna a kisdeddel szobrot. A bazilika belül barokkos, háromhajós, arról is lesz két kép.

Megérte engedni a kísértésnek. A határtól alig tíz percre van ez a hely, érdemes a közelben járva rászánni egy napot, megnézni a templomot, kicsit beljebb Lendvát. Még lesznek javaslataim a környékről, a tavasszal-nyár elején sokat járok arra.