Ritkán adódik, hogy az Új Színházba megyünk, legutóbb nyolc-kilenc éve, a Chioggiai csetepatén voltunk, akkor még külön. Nem voltunk elragadtatva az előadástól, túl harsánynak és túl közönségesnek találtuk. Most viszont annyi jó kritikát és véleményt olvastam erről a darabról, hogy szereztem rá jegyet.
Az előzetesek alapján valami nagyon fergeteges darabot vártunk, de ebben - kezdetben - csalódnunk kellett. Ritka az olyan vígjáték, vagy bohózat, amelyikről az első felvonás után többen elmennek, itt megtörtént. Annyira lapos, közhelyes, semmilyen volt az előadás, hogy nem csodálkoztam a távozókon, szerencse, hogy mi nem vagyunk olyan könnyen elijeszthetők. Most is igazunk lett, a második felvonás miatt volt érdemes bemenni a színházba.
Így utólag tekintsük az első felvonást felvezetésnek, a későbbi poénok petárdáinak elhelyezésére szolgáló előkészületnek: szinte alig volt benne mosolyra ingerlő jelenet, érdeklődést keltő színészi játék, inkább a haknira készülő félrecsúszott színészek vergődése, a rendező és a segédjének kínlódása, egymás meg nem értése.
Pedig a rendező Jiri Menzel, a színészek Takács Katalin, Hirtling István, Fodor Annamária, Pokorny Lia, Gáspár Sándor, Pálfi Kata, szóval bíztató volt.
És szerencsére eljött a második felvonás. Azok a manírok, azok a kínlódások, amelyek annyira zavaróak, sőt Fodor Annamária esetében határozottan idegesítők és öncélúak voltak, értelmet nyertek, és belehelyeződtek egy - továbbra is helyzetkomikumokra épülő - környezetbe.
Az első felvonásbeli főpróba után a másodikban a - vélhetően - utolsó, délutáni nyugdíjas-matinét látjuk. Itt már nem a bénázás, a szerep nem-tudása, hanem a színészek közt a turné kényszerű összezártsága alatt kialakult kusza viszonyok (a szó szoros értelmében), az egymás útálása, az irigység, a féltékenység miatt esik szét az előadás. Mindezt mi a színfalak mögül látjuk, mintegy beavatottként, látjuk, hogy a következő jelenet kellékei miként kerülnek a megfelelő ajtó mellé, látjuk, hogy a színészek hogyan alakulnak vissza saját magukká a szerepből, amint visszajönnek a díszletek mögé, és miként rontják el dühükben. mérgükben, oda-nem-figyelésükben a belépésüket. Mindezt fergeteges, szinte folyamatos nevettetés közepette, az oldalam fájt, mire kijöttünk.
Jók voltak Takács Katalin, Fodor Annamária (dacára a túljátszott Kelly-féle - Al Bundyné - maníroknak), Pokorny Lia hűvös eleganciájával kiemelkedett a mezőnyből, Nagy Sándor alkoholista betörője/kivénhedt színésze telitalálat, Pálfi Kata rendezőasszisztense a mindenkinek/mindenkin segíteni akarás kétbalkezes mintaképe. Gáspár Sándor kissé túljátszotta a szerepet, de pont az övé nincs is megírva rendesen. A díszlet és a jelmezek a darabot szolgálták.
Összességében nem bántuk meg, az elejétől nem kell többet várni, mint a későbbi humor-tüzijáték előkészítését, és akkor a kezdeti hiányérzet is megszűnik. Nézhető, élvezhető darab.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.