Tortuga 2.

Hazafelé már szombaton hajnalban el kellett indulni: akkor vittek le Riminibe, vagy alternatívaként 11 felé megszervezhettem volna magamnak az eljutást valahová. Bár az esti záróbankett lefárasztott, de jobbnak láttam korán kelni.

A vasútállomáson kinéztem Bolognát, közel is van, nyolcvan perc vonattal, és én este nyolcig ráérek. A jegy gyorsan meglett, a pénztáros értett angolul, irány a peron, mert már mondják. A vonat semmivel nem volt tisztább, mint az itthoniak (azért a jobbik fajtából), Majdnem tele volt, és folyamatosan cserélődtek az emberek, látszott, hogy bevett szokás a vonatot használni. Mindent meg is tesznek érte, hogy használd, olcsó, a jegy ára 110 km-re pontosan annyi volt, mint itthon: 2100 Ft körül. Viszont minden órában, ugyanabban a percben beáll a peronra a vonat, vakon emelheted a lábad. Ezen a napon nem láttam késést, sem a  saját vonataimnál, sem a peronon álldogálva, még Bologna főpályaudvarán sem.

Bologna szakadó esővel fogadott, ezért az állomásnál a régi városkapu előtti téren mindjárt bemenekültem a könyvsátorba - nem fesztivál volt, mint itthon, hanem antikvárkönyv - vásár. Idegen nyelvűt (nem olaszt) nem találtam, de Platontól Caravaggióig mindent, albumot, folyóiratot, képeskönyvet igen. Sokan böngésztek rajtam kívül is, olyanok is, akiknek volt esernyőjük :).
Utána elindultam a város felé, elkövetve egy hibát: az állomáson kellett volna térképet szereznem a turisztikai hivatalban. Így maradt az 'orrom után'. A Függetlenség útja a városközpont felé végig árkádos mindkét oldalán, alatta cipő- divat- ékszer- pipereboltok egymás után, köztük egy-két kis kávézóval. Az árkád alatt, a falhoz húzódva egy utcai festő napsütötte toszkán tájat fest napraforgókkal, tőle pár méterre az úton ömlik az eső. Az emberek meg-megállnak, szóba elegyednek vele. Takarékosan bánik a festékekkel: több lemezen megfesti az égbolt kékjeit-fehéreit, mielőtt a tájhoz kezdene. Visszafelé látom, hogy egy fiatal párnak csomagolja az elkészült opuszt, az üzlet megy, kész alkotásokat nem tartott maga körül.

A város középpontját, a Piazza Maggiorét elérve sürgősen esernyőt kellett szereznem. A téren, a Neptun-szobor mellett pár tíz fős demonstráció szerveződik egy szivárványos zászló alatt. Nem derült ki számomra, miért tüntettek a városháza előtt, de egy kis napsütésért a kétnapos eső után, szivárvánnyal vagy anélkül, én is csatlakoztam volna.

Újabb hiba: elfordultam a két torony felé, így a hatalmas (Olaszországban legnagyobb) bazilikát belülről ki kellett hagynom, mert a szieszta miatt déltől bezártak háromig, és én pont délre keveredtem vissza a térre. A boltok egy része és a templomok tartják a sziesztát, szimpatikus szokás, ha az ember haza tud ugrani a saját ágyában eltölteni.

A két XI. századi torony egyben Bologna szimbóluma is. A középkorban a korabeli városfalon belül több, mint kétszáz lakótorony emelkedett, ezek egy része összedőlt, mások leégtek, és voltak, amelyeket városképi-városrendezési okokból lebontottak, némelyiket nem is olyan régen. Ma húsz körüli a számuk. Az Asinellli-torony magassága 97 méter, elszédül az ember, ha fel akar rá nézni, ez egy 32 emeletes toronyház, de sokkal karcsúbb. A másik ma 48 méteres, de a kezdetektől fogva dől, és emiatt bontották vissza több száz éve a hatvan méter körüli magasságáról. Már több, mint tíz éve elhatározták, hogy kicsit visszaegyenesítik, de azóta keresik a jó megoldást rá, pedig Pisában már egyenesítgetnek egy ideje.

A két torony egyébként egy függőhíddal össze volt kötve úgy 30 méter magasan, amíg egy tűz el nem emésztette: nem mondható, hogy nem voltak nagyravágyók már a XIII században is.

A Strada Magiore is árkádos, de sokkal kevesebb a csillogás, kisebbek és szerényebbek az üzletek, a nagy világmárkák megszűntek, és a kisvendéglők, stúdiók  vették át a helyüket. Itt fényképeztem azt a falábas árkádot is. Előrébb kiértem egy gyönyörű, nyugodtságot, békét sugárzó árkádos térre, a szakadó eső ellenére megfogott. A templomba itt sem jutottam be, mert az orrom előtt bezárkózott a plébános úr, a szieszta szent és sérthetetlen.

A templom tér felőli és utca felőli oldalain fent az apszisokban freskók, borzasztóan elhanyagolt állapotban, mintha kátrány-alapú festéket használtak volna, ami aztán megette a színeket és átütött mindenen - ez egyik legkivehetőbbet beraktam.

Szemben van a Museo Civico davia Bargellini, egy XVII. századi palota földszintjén. A gyűjtemény vegyes, egyenként minden tárgy rendben van, összességében a bútorveretektől a 4000 méteres kerékpározás 1856-os győztesének bringáján át a középkori olajképekig minden van. A korabeli "Hummel"-figurák, életképek fából faragva, festve, nagyon szépek, kifejezők voltak.

A képek közé minden teremben el volt helyezve egy-egy kép ugyanattól a festőtől, közelebbről megnézve a cimkét, a kép XXI. századi, festője Emilia Maria Chiara Petri, mind arckép. Ez egy időszakos kiállítás, a művész 1983-ban született, bolognai, ez az első kiállítása. A képei rendhagyó módon be voltak keverve a többszáz éves alkotások közé, a megtalálás gyermeki örömét is hozzáadva a nagyon kifejező arcképek élményéhez.

Visszafelé benéztem a Zenei múzeumba, majd átvágtam a Corte Isolani átjáróház-rendszeren, az udvarokban vendéglők, sörözők, divatboltok, többségük zárva. Kijutok a Szent István térre, rajta templommal, és a téren a szemközti árkád alatt frakkban fuvolázó művésszel. Helybéli lehetett, a járókelők meg-megálltak beszélgetni vele. ő minden szoknya után utánafordult, a zenéje kavargott az oszlopok között, hullámzott a boltívek alatt, majd elszökött az esőben. Ugyanott CD-k is kaphatók.

Beléptem az Archeológiai múzeumba, sok görög váza, gyönyörű etruszk szobrok (ezekkel nem tudok betelni), római sírkövek, szobor-töredékek és hálatáblák. A belső udvara, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva egy mediterrán palotához.

A főtéren csend, alig van ember. A lila lány az eső közepén állva telefonált, valamelyik divatház állíthatta oda? A bazilika kívülről szörnyen néz ki, egy emelet magasságig a homlokzata be van burkolva márvánnyal, aztán elfogyott a lendület, a pénz, az akarat, több száz éve áll torzó homlokzattal, ma már nem is igen merül fel a befejezése.

Az önkormányzat árkádos udvarán sárga esőkabátos gyerekek etetik és kergetik a galambokat, ebédszünet van az osztálykiránduláson.

Még megnézem a hősök falát, majd vissza az állomásra, irány Forli repülőtere.

Az út eseménytelen, minden pontos, a reptéren tömeg, helyreállt a megszokott rend, Európa repülhető.

Jó volt végre itthon. G porhanyósra sült kacsacombbal várt, mintha tudta volna, hogy ilyen éhesen már régen jöttem haza valahonnan - legfőképpen a főtt ételre éhesen.