Egy hét a szabadságig. Mindig arra vágytam, mindhiába, hogy egyszer úgy menjek el szabira, hogy ne az utolsó nap utolsó percéig dolgozzak, hanem legyen egy kis rákészülés lélekben és szellemileg. Ehelyett hónapok óta függőben lévő döntéseket a jövő héten akarnak meghozni, készítsük elő, adjunk ajánlatot, legyenek verziók és tárgyalási variációk, gondoljunk az elképzelhetetlenre is. A tervhez, amit eredetileg erre a hétre kellett volna elkészíteni, a berendezés gyártóját talán a héten kiválasztják, és akkor lehetne elkezdeni a munkát- naná, hogy a jövő héten. Reménykedjünk, hátha csúszik még két hetet, ha már eddig ráért, persze nem így szokott lenni, elsz@rakodják az időt, aztán csodálkozó szemekkel néznek: "hát ti meg mit piszmogtok még, tudtátok a határidőt, nem?"
Nem véletlen megyek évek óta úgy szabadságra, hogy előre szólok, telefonon sem leszek elérhető - max. üzenetet hagyhatnak. Sosem árulom el, hol vagyok, akkor azt is el kellene, amikor csak a Balatonnál, csak egy órányi autóútra, ugorj már ide, csak pár dolgot megbeszélnénk, anyád. Bocs, már januárban lefoglaltuk, nem tologatható, nem lemondható, én sajnálom legjobban, ezt halál komolyan, teljes átéléssel mondom.
És ezt a hetet végig kell dolgozni, mindent előkészíteni, kollégákat képbe hozni, és vásárolni, és készülni, és mit csinálunk ott, és két hete az éjjeliszekrényen az útikönyv, mellette a kis post-itek, a térképen már bejelölve a szállás, és pénteken legyen rend az asztalomon, funkcionális rend, hogy megtalálják, ha keresik, és hétfő hajnalban tűz.
Miguel Angel Munoz - Quién es el Ladron
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.