Tortuga 2.

2010. július 3.
Hajnalban elkezd szakadni az eső, és esik tízig. Elindulunk, összetörve az éjszakai forgolódástól, irány az Atocha pályaudvar, turisztikai hivatal. Gondosan lebeszélnek a Madrid-kártyáról, kicsit utánaszámolva lehet, hogy igazuk van. Az Atochára tartott egyébként az a vonat, amelyet a reggeli munkába igyekvőkkel felrobbantottak 2004-ben, a közel 200 áldozatra tábla emlékeztet a pálmaházzá alakított régi csarnokban.

Megyünk a királyi palotához. Juan Carlos ritkán lakik benne, nem szereti talán, utólag nem csodálom. A sor rövid, mögöttünk tíz perc alatt megtöbbszöröződik, hamar bejutunk, fotózni tilos, minden terem a nagyságról, gazdagságról szól. Szépek, fennhéjázók, ötletesek, kialakításuk a 18. századtól a 20. sz. elejéig történt. A fegyvertár tele páncéllal, ló és lovag egyaránt, néhány kézifegyver, kard, spádé.

Utána ülünk egyet a palota parkjában, szépen nyírt sövények és tuják, majd ballagunk vissza a szállásra. Már minden utcát bejártunk a környéken, közért alig, de ami van, az éjszakába nyúlón nyitva.  Útközben egy tízeurós menüre beugrunk, egy vendéglőbe, morcos pincérek, gépies kiszolgálás, de a kaja jó, és bőséges, 3 fogás + ital, kétliteres ásványvizet adnak hozzá - nem sűrűn tartanak szénsavas vizet (hiába, nem volt egy Jedlikük,) automatában például soha nem láttam, vendéglőben kérésre kaptunk, boltban vagy volt, vagy nem. Én persze halat eszem, G lecsószerű körettel egy szelet húst, helyi specialitás.

Alvás után, már este hatkor irány a Prado, már ingyenes, megnézzük a XV-XVII. század spanyoljait, a Dűrerek restauráláson, Goya fekete képei rémisztőek, a Lázadás a Mamelukok ellen és párja, a Madrid védőinek kivégzése ellenben nagyon hatásos, többször visszamegyek megnézni (a  múzeumban már nem lehet fotózni, a képeket Wiki adta). Madrazo női arcképei szuggesztívek, nagyon érthetett a nőkhöz. Velázquez sok képpel van jelen, a Vulcanus műhelyét, és a Breda átadását emelem ki.

Zárásra végzünk a földszinten, ennyi elég is mára, elsétálunk a Cibeles felé. A szökőkút nem működik, mert amikor odaérünk, éppen indul a meleg büszkeség felvonulása.

Legalább tízezer a felvonuló, és százezer fölött a néző, végig a Gran Vián, amíg a szem ellát, mozdulni sem lehet. Jönnek a kamionok sorban, bömböl a zene, az utca egyetlen utcabál, az úri közönség a szálló előtti járdateraszon ül, fejük felett ventillátorok nyomják a párát, és elegánsan kávéznak az enyhe, hűvös ködben, mindenki arccal a menet felé. Hangulat van. Aki teheti, fényképezkedik az extra öltözékű párokkal, táncosokkal, kis táncoló körök alakulnak, de a szóló sem ritka - nem a felvonulók, hanem a nézők ringanak ütemre, csápolnak önfeledten. Az ünnep éjszakába nyúlik, ellentüntető, attrocitás nem látható és utólag sem hírlik, a rendőri jelenlét jelképes, a politikai elítéltek rehabilitálásáért tartott kb. 100 fős tüntetésen a Puerta del Solon (Madrid regionális kormányának székhelye előtti, központi tér) szemre nagyobb volt. Itt majd minden nap találkoztunk tüntetéssel, vagy a kormány gazdaságpolitikája ellen, vagy a már említett, vagy a nyugdíjasok támogatása kontra munkahely teremtés témában.

(* Hazajőve, mintha nem is ugyanarról a felvonulásról hallanám az itthon történteket, a felettébb érdekes, cinikus rendőri megjegyzést a zászlóról, és a már "szokásos" körítésről- igaz, felvonuló ismerőseimet egyiket sem verték meg, nézzük a jó oldalát?)

Hazafelé próbálunk beülni a meccsre, de nincs hely sehol, ahol van, az szemre megfizethetetlen. A kocsmákban, kávézókban állnak, de fogyasztanak. A szurkolás egekbe szökik, a győzelem után összefüggő fiesta a város.