Tortuga 2.

2010 július 8.
Madrid, a pihenés napja - városnézés, meg ami elmaradt.

Plaza Castillára megyünk, elácsorogni a Kio-tornyok alatt, majd Bernabeou-stadion, ahová drágább a belépő, mint a Prado, Reina Szofia és Thyssen-Bornemissza múzeumba együttvéve, marad a fanoknak. Mire bejárjuk az utat, megéhezünk. Javaslom G-nek, menjünk be egy Museo del Jamonba, azaz sonkamúzeumba. Itt persze csak a falon lógó ezernyi sonka látványa képezi a néznivalót, de semmiképpen nem a koruk miatt hívják múzeumnak. Lent, a pultnál is lehet enni, meg fönt a teremben is. Az étlap képes, a kép mellett az ár, így könnyű választani. G egy vegyestálat kér, én maradok a Sonkatálnál - háromféle szalámit, háromféle sonkát hoznak, A serrano-sonka, mintha itthon készülne, a nagyszülői ház ízei, hajszálvékonyra szeletelve, állítólag a jószágok egy része itthon Magyarországon nő fel, majd a pácban utazik a sonka kifelé, mielőtt rákerül a spanyol cimke. Az üzlet hatalmas, folyamatosan mérik a sonka-darabokat, és minden városban, ahol jártunk, volt sonkaáruda. Mindenesetre mindketten jóllaktunk. (A jobboldali KIA-torony részlete)

Este a "mórok földjére" mentünk, ami a királyi palota alatti park, szépen gondozott, a füve mint az angol kastélyoké. Hatalmas sétát teszünk, majd hazafelé bevásárlás otthonra.

2010 július 9.
Elhagyjuk Madridot, irány Valencia. A tervben már egy esti fürdés is van, ez végül - nem az időjárás miatt - elmarad.

Útközben egy megállást tervezünk, kettő lesz belőle. Az első Ucles, a Santiagó-rend központja, a 11. században alapított monostor reneszánsz épület, barokk díszítésekkel.

A harcos rendet a mórok elleni harcra alapította a király, rendesen ki is vették a részüket a mórok kiűzéséből, a névadó szentjének sírja Compostelában, az El-Camino zarándokút célpontja (bár ez így nem pontos, csak a legismertebb zarándokútnak a végállomása. Sok zarándok továbbhalad Fatime felé, Portugáliába).

A falakon mindenfelé a kardot formázó vörös kereszt. A rend Dél-Spanyolországban és Dé-Amerikában nagyon gyakori. Az épület ma papnevelde, és nyári tábor angol gyerekeknek, voltak vagy kétszázan, nyolc és tizennégy év között, és túlnyomórészt kulturális - dráma, festés - elfoglaltságokkal. Tetszik a Lost and found feliratú asztalon a kupac ruha, sapka, pipere. Indulnak valahová. A tizen-és huszonéves kísérők próbálják egybeterelni a nyájat. Egyikük folyamatosan fújja a rendőrsípját, hatása a nullával egyenlő, a kolostorudvar csendjében én szívesen letolnám a torkán, a többiek brit rendőr módjára mindenkihez odamennek és közvetlenül szólnak hozzá, ez hatásosabb.

A rendről sokat megtudunk, vannak angol feliratok is. A templom érdekes, a kápolna és a lépcsőház (ez utóbbi eltekintve a tömény konyhaszagtól, talán ham and eggs volt reggelire) szép.

A közelben van Segobriga városa, római település feltárt színházzal, amfiteátrummal és temetővel. Nehezen találjuk, mert a közelbent a "manana" stílusában kell értelmezni.

Mire megvan, délutánba fordul az idő. A romok vibrálnak a hőségben. A spanyol régészi etikett nem tiltja betonból boltíveket, lépcsőket, sőt fél köbméteres építőköveket készíteni, és azokkal kiegészíteni a maradványokat a vizuális teljesség érdekében. Nekem ettől áll a szőr a hátamon, de a színház is, az amfiteátrum is grandiózus, a fórum és a szemközti Augustus-templom romjaiban is fenséges. Persze, hol van ez az egész Aquincum romjaihoz? Tényleg (elismerve az eredményeket és újdonságokat), ott az amfiteátrummal miért nem kezdenek végre valamit?

Kifelé elkanyarodunk egy, a várostól délre fekvő bazilikához. A vizigótok építették a római város köveiből, keresztény bazilika, méretei mint fent a városban a színház - azaz hatalmas.

A vizigótokat spanyolul is visigothnak hívják, mi ez, ha nem a magyar nyelv szerteágazó hatásának bizonyítéka :)? Spanyolország tele van a vizigótok nyomaival, vagy négyszáz éven keresztül volt itt területük, Attilának is behódoltak, majd szépen beolvadtak az erőszakosabb, és, nem utolsósorban, államszervezettel rendelkező népekbe.

Innen irány Valencia, öt után érkezünk, a szállás pazar, fele ilyen kellett volna Madridban is.

Bemegyünk a belvárosba, és katedrálist nézünk, azulejós (mintás csempés) házakat nézünk, mediterrán hangulatú várost nézünk. Semmi nem rontja az összképet, Valencia a városunk.

A katedrális hatalmas, mégis emberléptékű. Sok a turista, mindössze egy férfi ül félig térdelve az első harmadban, és imádkozik.

A város utcáin ünneplőbe öltözött párokkal találkozunk, több koncert és esküvő is volt egyidőben, azokra igyekeztek. Az egyik esküvőnek este kilenc után volt vége a templomban, nyilván tudtak valamit az időjárásról - és még utána kezdődik a lagzi... A koncertekről kifelé igyekvőkkel még találkozunk majd kilenc felé, meglepően sokan vannak, tele velük a belváros, és eleganciájukkal kilógnak a lazán öltözött turisták közül.

Mi először megkeressük a La Lonja nevű csarnokot, tiszta gótika, templomnak is elmehetne, egyetlen magas négyszögletes terem, csavart oszlopokkal, a narancskertbe a kijárat szamárhátíves faragással díszített.

Séta után beülünk egy 'horchátába', joghurtból és mandulából készített helyi italt iszunk, mint utóbb kiderül, az autentikus, csaknem kétszáz éves helyre. Az ital kicsit édeskés,friss mandulaíze van (mint a frissen leforrázott és kiputtyogtatott mandulának), jégkása-szerűen kérjük, kalácsszerű péksüteményt is kapunk hozzá. A parányi téren ülve elbámészkodunk, fele arányban helyiek ülnek körülöttünk, a színházasok meg-megállnak az asztal mellett egy kis beszélgetésre.

A szállásra a volt folyómederben megyünk haza. Nemrégiben a városon kívül vezették el a folyó vizét, és a középen átvágó egykori medret zöldövezetté és tömegsport-pályákká alakították. A 15-20. század között épült valamennyi hidat meghagyták a forgalom számára, alul pedig kerékpáros-és futóutak, foci-, baseball-, tengó-, teniszpályák követik egymást, mindenki számára elérhetően. A "partról" az egész egy hatalmas, fás zöldterület, egy Margitsziget szélességű, több kilométer hosszú sportpálya.

Irány az Oceanarium. Ez egy új negyed Valencia déli részén, nem messze a kikötőtől, lassan körülépüli a város. Hatalmas Tudományok háza, és Bioszféra múzeum, IMAX-mozi mellett található az Oceanográfiai kiállítás.

Tizenegyre érkezünk, sorállás, és félkor bent ülünk a délben kezdődő delfin-show-n. Jó helyet kapunk, az egyik medencében már etetik a delfineket, és ők természetesen produkálják magukat. Aztán délben kezdődik a félórás show. Az állatok intelligensek, együtt játszanak az idomárokkal (elképzeltem a kiírást a főkapun: delfin-idomárt felveszünk), teljesen partnerek mindenben.

Szeretik a tapsot és az ütemes zenét. A medence legalább tíz méter mély, nagy lendülettel érkeznek a felszínre, és magasan bukfenceznek a levegőben. Általában a mutatvány előtt kapják a jutalomfalatot, majd az ember gyors kézmozdulattal jelzi a következő mutatványt. A nézőtérről lehívnak négy hat év körüli gyereket, állatsimogatás is lesz, ehhez a delfinek felúsznak a partra. Az egész nagyon profi, hibátlan, jó hangulatú, az állatok gyönyörűek, és játékosak.

A kiállítás többi részében sarkvidéki, és mediterrán akváriumokat látunk, egyenként a Tropikárium méretében, egzotikus halakkal, pingvinekkel, és sok rájával, cápával.
Utána kibuszoztunk a tengerpartra, és fürdés! A busz végigment a fél Forma-1 pályán is. A tengerpart a városban bent van, a metróig (5 vonal) két villamosmegállónyit kell menni, új jegyet nem kell váltani átszálláskor, ára kb 200 Ft. A plázs vagy háromszáz méter szélességben húzódik a város lábainál, ameddig a szem ellát, ebből a tenger felőli ötven méteren elviselhető sűrűségben emberek, napernyők, napozóágyak sokasága. Egyikünk mindig a vízben van, kellemesen meleg, a méteres hullámok a parthoz érve megtörnek, a tarajában pezsgőfürdő, vigyázni kell, fel ne borítson. A hullámoktól úszni nemigen lehet, azért amíg lehet, bemegyek, majd a part előtt a méteres vízben hullámzok én is. Jól megkap a nap, ezért nem maradunk sokáig, majd holnap, Barcelona felé.