Tortuga 2.

Reggel alig bírok kimászni, a gyomrom még mindig tele,  a reggelire diétást választok, de még délutánig érzem, hogy valami nem ok.

A napunk zsúfolt, egyik találkozó a másik után. Először államunk egy jól fizetett középkorú, jól renovált női alkalmazottját tartjuk fel áldozatos munkájában, olyannyira, hogy az elején megkér minket, hogy csak nescafét kérjünk, mert neki kell megcsinálnia, és nem ér rá (!!!!!!!!!!!!!!!!). Mi tíz percben ismertetjük vele az egyiptomi jövetelünk célját, tényleg nem kérünk semmit, csak tájékoztatjuk, hogy mégis tudjon róla, amikor némi erőszakkal magához ragadja a szót, és húsz percen keresztül meséli, mennyire elfoglalt és fontos ember ő itt, de mi mindenben számíthatunk a segítségére, még tárgyaláshoz helyet is tud adni, meg kávét (ha megcsináljuk?) és italt, de ha kérésünk van, esetleg közvetlenül is fordulhatunk az egyiptomi minisztériumhoz, stb. stb. stb. Már lassan hányhatnékom van az önelégültségétől és az elképzelhetetlen órabérben előadott munkahárítási trillától, amikor észreveszi, hogy letelt a fél óra (ugyan egyet adott meg a levelében, amikor egyeztettünk), és megdícséri magát búcsúzóul, mennyi hasznos információt adott át nekünk itt és most, hiszen még jegyzeteltünk is (szó szerint!), majd elköszön. Nem tiltakozunk, ebből ennyi is sok volt.

Az épületet egyébként bármelyikünk elfogadná, szépen ki van rittyentve, közel a Nílusparthoz (ezt nem holmi populizmusból mondom, mert ám legyen, de nagy  a kontraszt).

Utána megyünk a helyi partnerhez, együtt röhögünk a nőn, így utólag értékelve egyáltalán nem voltak meglepve. Végigbeszéljük a lehetséges teendőket, forgatókönyveket, majd egy óra csendes pihenő a szállodában.

Utána megyünk a helyi hatalmasságokhoz. Korábban érkezünk, pedig hétvége előtti délutáni csúcs van, mindenki megy kifele a városból aki teheti. A HH fogad minket, kedves, nevetgél, viccelődik, megnézi a prospektust, és közli, ez műszakilag OK, kollégámnak vág az esze, feláll, és kezet nyújt, akkor meg is állapodtunk! HH belemegy a tréfába, majd komolyra fordítjuk a  szót, vannak ötletei. Utána megyünk a másik főnökhöz, ő mindenben az ellentéte, karótnyelt undokság, folyamatosan telefonál, közben arabul beszél a kísérőnkkel, és nem veszi észre magát, amikor az angolul válaszol neki, pökhendin kérdez a prospektusból, majd mentateát hozat, reméljük, fel van forralva a víz rendesen (nem volt, azóta is egyirányba szaladok, két hétig tartott, brrr...), végül közli, nem ő a megfelelő ember, forduljunk a miniszterhez, és majd az kiszignálja neki a feladatot, akkor szívesen segít.

Az épület, amiben keringünk, az ötvenes években Moszkvában játszódó filmek lépcsőházára és lakásaira emlékeztet, megfejelve az elképzelhetetlen kosszal, hatalmas, hatméteres belmagasság, össze-vissza dibdáb leválasztások, fallal, üveglapokkal, szekrényekkel, zaj és zsúfoltság, csoda, hogy működik valami abból, amit irányítanak (egyébként: magyar mércével nézve nem működik, pedig mi sem vagyunk itthon elkényeztetve).

Megint a mallba visznek, megtaláljuk az egyiptomi részleget, kicsi, és semmi értékelhető, színes szkarabeuszkövek, piramisok, lézerrel vágott szfinkszek, az übergagyi porfogók tombolása. Azért valami kerül, G-t jól otthagytam, bármily megértő tud lenni.

Utána megkeressük az Abu el Sid nevű vendéglőt, a vendéglátók ajánlották, nagyon hangulatos, halk arab  zene, szolid környezet. Eszünk kétféle előételt, jól eltelünk vele, majd az előző napi mintára taxi, de most mi mondjuk a viteldíjat, OK? OK! Beülünk, elvisz, adjuk a pénzt, megnézi, és elkezd ordibálni.

Nem értjük, de nem is akarjuk, kiszállunk, jön utánunk a recepcióhoz. Bepanaszol az embernél arabul, mi elmondjuk, hogy mennyit ígértünk, ő azt mondta, OK, ezek után
eljöttünk vele, és itt az ígért összeg. Megpróbál közbevágni, de T nem hagyja, most mi beszélünk, majd a végén szinpadiasan odanyújtja neki a pénzt, kéred, elveszed? Nem, kezdi a taxis, mire T rendben, zsebre rakja és elmegy a lifthez. A taxis tátja a száját, fent mindkettőnk telefonja csörög, a szobában, de nem veszük fel, én el is megyek, az emberünk szomorkodik a pultnál, már senki nem hallgatja.

Teszek egy kört a környéken, most a másik irányban. Nagy sugárútra jutok, ahol villamos jár, boltokba nézek be, édességekben gyönyörködöm, a sarki kisközért választékát ellenőrzöm, majd bejutok egy kisebb piacra, a hentes egy fél marhát forgat a pulton, előtte burkás terebély, villogó szemmel utasítja, mit és honnan vágjon a meglehetősen sajátos színű húsból, nem büdös, de jó érett.

Utána vissza a villamoshoz, egyet éppen elszalasztok, vagy húsz percig várom a következőt az út szélén, minden taxis fel akar szedni, amikor odalép egy fiatal, kigyúrt pasi pólóban, angolul köszönt,és kérdezi, arab, vagy amerikai vagyok-é. Egyik sem, tájékoztatom, érzem, nem baj, ha most nyílt és készséges vagyok, elmondom, honnan jöttem, mivel foglalkozom, és most éppen a villamost várom egy fotó erejéig, de nem jön, és tíz perc múlva töksötét lesz. Ok, mondja, mert látja, hogy fényképezek, de az az épület - bök a fejével a jobbra lévő felé - katonai terület, és nem kellene fényképeznem. Mondtam, nem is, engem nem érdekelnek a katonai épületek, láttam az őrökről, és nem vagyok érdekelt  a fényképezésükben, arra nem is fogok fordulni, én remélem, jön végre a tuja, és mehetek vissza a szállodába.

Azt mondja rendben, és visszaül a társa mellé a kocsiba. telefonon leadják a drótot, majd maradnak, én is, tíz percig, akkor tényleg kitör az éjszaka, otthagyom, majd talán reggel, örülök, hogy normális emberrel akadtam össze, nem valami hülyével.

A másnap már a hazautazás napja, van egy fél délelőttünk, a vendéglátónkat nyaggattuk, ajánljon valakit, akár taxist is, aki megbízható, és körbevisz minket a szállodától a sivatagon át a reptérig, nem hagy ott a sivatagban és nem lép meg a cuccokkal (nem sértődnek meg, értik a kérdést). Jön az emberünk értünk, fél nyolcra.

A város kihalt, hétvége van, minden zárva, asszonyok ülnek az utcasarkokon ujságos kupacok előtt, arrébb fuvarra váró család, szamaras kordé a külső sávban, piac a felüljáró alatt, itt már nagyobb a népsűrűség. Egy óra út, amíg kijutunk a városból, hirtelen feltűnik a párában a nagy piramis, a vezetőnk büszkén mutatja, ez a legnagyobb, mondja, mintha a családi ékszert húzta volna elő a fiókból. Odagurulunk, a bejárat előtt tömeg, buszok, ő leparkol, mi beállunk a sorba. Naná, hogy csak egyiptomi fonttal lehet fizetni, az meg nincs, a vezetőnk kisegít, majd dollárban elszámoljuk a végén. Bemegyünk, azonnal ránk repülnek a hiénák, minden ingyenes, és ők csak  - tényleg, higgyem el - segíteni akarnak, fotó a tevén, bevisz a piramisba a folyosóra, a legjobb a fegyveres őr, aki felajánlja, beenged a kordon mögé, hogy megérintsem a piramist. T ki van akadva, sietne, aztán bevallja, nagyobbra számított.

Én el vagyok ámulva, nem vártam nagyobbat, se kisebbet sem. A folyosó nyílása izgatja a fantáziámat, de az időbe nem fér bele, sokan állnak a sorban előtte. A köveket nézem, ahogyan egymásra vannak helyezve, a véséseket, a faragásokat az alsó két soron. A Főnök itthon majd elmagyarázza az építés módját, de ott még nem vagyok ennek a tudásnak a birtokában, Várkonyi Nándor pedig nem tért ki a földönkívüliekkel kapcsolatos részletekre.

Oldalt a három nagyobb mellett több kicsi piramis romja, egyik lépcsős, mind igen romlott állapotban. A szanaszét heverő kövek, gödrök nem állnak össze egésszé, minek is, ide nem a részletekért jönnek a népek, hanem a három nagyért, más meg minek.

Körbemegyünk, fel a panorámadombra, ott is gagyiárusok, meg tevés, ingyen fotó, látom a svéd szőkét, nem mer leugrani a toronymagas állatról, és a leszállás már közel sem olyan jutányos :). A levegő nagyon párás, és nappal szemben vagyunk, esélytelen fotózni, persze kattognak a gépek, villognak a vakuk. A szfinxnél fejezzük be a sétát, engem lenyűgöz, látni, miből faragták ki, a miértre én sem találok választ, mindegy is ebben a pillanatban.

Odajön egy arab, már hessenteném el, amikor vigyorogva közli, rám mutatva: "Papa Noel!" Én is köszöntöm, de ezzel vége a barátságnak, ő nem tud angolul, én nem arabusul, és a kísérőnk húzódik el, nem akar belekeveredni, ő biztos tudja, mennyibe kerülne, ha folytatnánk a társalgást, hálás vagyok érte. Az árus még próbálkozik egy darabig, de mosolygok, mint egy retardált télapó (legyen igaza), így föladja.

A gyomrom reggel óta kész, semmi nem marad meg benne, ezért nem is erőltetem, de nagyon örülök a reptérre való érkezéskor. A kísérőnket kifizetjük, hálás és köszöni, jó utat kíván, majd becheckolunk, csomagokat leadjuk. Én folyamatosan iszom a teát, de nem segít, akkor még nem tudom, hogy ez egy  bő kéthetes folyamat kezdete.

Megállapítom, nem szabad ide csak irodával jönni, a turista-rezervátumon kívüli világ nem ragadott meg. Akkora a kultúrális különbség, hogy nem boldogulni a szokásos ismeretekkel, a közlekedés magánúton megoldhatatlan. Étkezni, vásárolni még csak-csak lehet kellő bátorsággal, de a többit... A város hatalmas, koszos, és cseppet sem bizalomgerjesztő, pedig kíváncsi lennék. Az épületek furán félbehagyottak, de azokban is laknak. Véletlen keresztülmegyünk egy sikátoron, kis műhelyek, pékségek között, majd egy ajtón benézve többemeletes ágyakat látunk, tele emberekkel, az ágyak között minden irányban 40-50 centi, abban fekszenek, tényleges tömegszállás, itthon nézek utána: a tizenhatmillió állandó lakos mellett kivándorlásra vár a városban becslések szerint másfél millió ember,, arab és afrikai vegyesen, illegálisan, bejelentetlenül... Uticéljuk Európa és/vagy Izrael (!). A szállodán a négy csillag saját nomenklatúra szerint annyi, aztán látom, a negyediknek lába van és elspurizik :). Milyen lehet akkor a háromcsillagos?

Az út üzletileg bíztató, léptünk egy kicsit előre, a Főnök elégedett, innen lehet továbblépni. G örül, hogy megjöttem, vacsorával vár, honnan tudná? Én is: hazaértem.