Tortuga 2.

Miklós Ágnes Kata: Bűnös szövegek

* Legyen ez az írás - a véletlennek köszönhetően - egyben tisztelgés Dame Agatha előtt is, születésnapján.

Felbátorodva a Szomszédos ajtók mögöttön, még a nyár elején elhatároztam, megnézem ezt a könyvét is a szerzőnek. Sikerült is a net furfangos kisördöge segítségével beszereznem, rögtön két példányban - ebben az olvasási szándékaim magasabb értelem általi jóváhagyását véltem felfedezni, de az egyiket gond nélkül visszacserélték. Ennek ellenére az olvasás csak húzódott, tolódott, nekem neki kell futnom egy esszékötetnek, lelkileg rákészülni, majd nagy levegőt venni. Ez az idő is eljön egyszer, és lőn.

Azt mondja az alcímében, hogy "Bevezetés a detektívtörténetekbe", persze milyen anya szülte, aki egy bármilyen érdekfeszítően megírt esszé elolvasása után fog bele élete nagy kalandjába a tettesekkel és leleplezőikkel? Normális esetben ezen úgy tizenkevés életévtől kezdődően az ember túlesik, abban a korszakban, amikor mindent elolvas, ami betű, akármit tartson az illető műről az irodalmi kánon. És aztán vagy ott ragad, legalább féllábbal, vagy hagyja magával elhitetni, mi számít irodalomnak, mi nem. Én ott ragadtam, pár éve újra gyűlnek a korábban elkerülhetetlenül leürült polcomon a sárga és fekete könyvek.

Szerencsére az első oldal eloszlatja a félreértést, a kedvem rögtön felderült, és belevetettem magam a könyvbe: lássuk, miket is fogok újraolvasni? És élveztem az ismerős és ismeretlen kalandok, történetek, szereplők elősorolását. Tényleg Mika Waltari írta a Palmu felügyelőt? -kaptam fel a fejem, akkor nem véletlen van itt a polcomon, megnéztem, és tényleg. Hiába, aki Szinuhét, Mikaelt tudott írni, megbírkózik a krimivel is. (És ha tágan értelmezzük az újraolvasás fogalmát, akkor Waltari újraolvasását köszönhetem a szerzőnek, mert a rácsodálkozás kapcsán találtam a finn egy számomra ismeretlen történelmi regényét, a Turms, a halhatatlan földi élete címűt.)

A felvezetés rögtön a közepébe csap, három ismert közegben eljátszatja a nagy nyomozóval, hogy meg kell találni egy nagy bűntény elkövetőjét: azt, aki a krimivel azt művelte, amit: elárulta, lebecsülte, kirabolta, és mi folytathatjuk a sort: letagadta, eladta, titokban látogatta - no lám, az irodalmi kánon. Ezen  gyorsan átlendülünk, egy fecske nem csinál nyarat, de azt tisztáztuk, hogy ki kivel van, és mi az alapállásunk: irodalomról beszélünk itt, akárki meglássa.

Sorbavesszük, miért olvasunk krimit, mit keresünk benne, mi okoz bennük örömet, kielégülést. Végigmegyünk a történelmén, Conan  Doyle-tól és Poe-tól kezdve, alaposan elemezzük a Nagyasszonyt, Agatha Christie-t, még a róla készült paródiák is szóba kerülnek, és eljutunk a huszadik század második felének íróiig - itt szóba kerülnek Ed McBain, Gardner esetei, Hammet, Chandler, a már említett Waltari két regénye, Joe Alex, Rejtő, Leslie L. Lawrance, Fable. Az általam oly szeretett skandinávokról szó sem esik, de nyilván valamikor abbamaradt az anyaggyűjtés, és azok túl újak itthon.

A szerzők mellett esik szó a főszereplőkről, a neves detektívről-nyomozóról-ügyvédről, a jellemző tulajdonságaikról, a kötelező (és  néha kötelezően meghágandó) klisékről, nőgyűlöletről, különcségről, testvérekről, segítőkről. Sőt, Doktor House (észrevette valaki a szerzőn kívül, hogy House a 221/B ajtó mögött lakik, mint Sherlock Holmes a Baker-streeten?) és Monk is előkeverednek egy-egy röpke párhuzam erejéig. Egy külön fejezet foglalkozik a sorozatokkal is, Montalbano felügyelővel elsősorban, majd egy rész a Női (?) krimi (?) címmel, utána - kompenzációként (?) - a vegyes párosokról, végül, igencsak érdekes, és számomra szinte csak újdonságot tartalmazó módon Sherlock Holmes családfájáról, élettörténetéről.

Irigylem a szerzőt, nem sok emberrel találkoztam, aki többet olvasott nálam (jó, tudom, nem kilóra mérik), és ő más szemmel vesz a kezébe egy regényt, nyilvánvalóan. Más az, ha az ember bármit kinyit, az valahol egy hátsó rétegben akkor is munka, ha egyébként nem annak szánja, gondolom. Ennek köszönhető, hogy a sok apró részlet, a párhuzamok, érdekességek kerülnek említésre, élvezetes, könnyed (valószínű az eredetileg a folyóirati megjelenés miatt az általános esszéknél sokkal oldottabb, néhol szabadszájúbb) stílusban - de az olvasó ezzel csak jól jár.

Én ugyan csak kb. tíz Gardner-regényt olvastam a kb. százhúszból, talán egy kivételével mindet Perry Mason főszereplésével, én nem tenném annyira mélyre a szerzőt, mint az itt történik, de hát ízlések és pofonok: nálam gyűlnek ezek is, jól olvashatók, és könnyű álmot veszek általuk... De ezt nagyon OFF mondtam csak.

Mert egyébként  - a krimiolvasást tekintve - hasonló utat futottunk be: ami neki A Bertram-szálló, az nekem a Sátán kutyája (tizenkétévesen), Agatha Christietől az első a Tíz kicsi indián - nemrégen újraolvasva, közben a filmet is látva  egészen sajátos, sőt, megdöbbentő. És az út mentén végig a jó és rossz krimik, maiak és régiek, ha kikapcsolódni vágyom, vagy elaludni, vagy szórakozni, jöhet Carella, Marple vagy Alex, nagyon rosszul nem járok vele.

És kaptam pár ötletet a könyvből, olvasásra és újraolvasásra egyaránt. Az  ötletek, és az olvasása nyújtotta élvezet okán helyet kapott a polcon a jobb krimik sorában.