Pénteken a MÜPA Fesztiválszinházban a Szegedi Kortárs Balett előadását láthattuk. Alig volt már egy héttel előtte jegy rá, miért nem figyeltem. Az előadás már 2001 óta megy, közelednek a 200. előadáshoz. Koreográfusa Juronics Tamás.
A mű közismert, profán tavasz- szerelmi- és bordalok laza fűzére, enyhén pajzán szöveggel, egyenesen a 12-13. századból feljegyezve egy bajor bencés kolostorban. Erre készült Orff dalciklusa, amelynek átütő erejét az "egyszerű" oratórium-szerű előadás is kihozza a latin szöveg ellenére. Hát még, ha a szerző eredeti elképzeléseinek megfelelően képekben adják elő, főleg, ha táncban. Az a komolyzenei darab, amelynek népszerűsége töretlen, és mindig lehet valami újat mutatni vele.
Juronicsék egy természetközeli népcsoport életébe helyezték a cselekményt, akik rituálék során keresztül próbálják maguk számára érthetővé tenni a körülöttük lévő világot. Indulunk a tavasz köszöntésétől, majd kis életképek a két nem játszmáiból, végül az ősz, a bor és az elmúlás képeivel fejeződik be a darab.
Az első tánc alatt a háttérben átvonul a kaszás, minden elnémul, a táncosok megdermednek és elbújnak félelmükben, majd utána félve újrakezdik. Ebből már sejthető (színházi alapszabály a puskáról a falon), hogy valakiért eljön majd.
A színpad az első pillanatban meglepő: megsárgult gyeptakaró borítja, vajon hogyan fognak ezen a felületen táncolni? Kár volt az aggodalomért: fergetegesen. A darab során látunk férfiak táncát boroskupával a kezükben, nők tavaszi rituális fürdését, majd termékenységi táncát, szerelmes duetteket, nagyon jól követhető és átélhető történetmeséléssel. Jobbra a képen a Napnak jelképesen felajánlott lányok - mindenkit egyenként felajánlanak, és a kis szerelmes pásztorlányt el is fogadják az Istenek...
A színpadkép mindig a végtelenségig leegyszerűsített, de kifejező - a kisze-bábu, a kút a réten, a tó az erdőben, a hatalmas napkorong mindig elég segítséget adott az értelmezéshez. Nagyon hatásos volt mindkét láncos jelenet is, a színpad két oldalán a zsinórpadlásról kötegben lógó láncokat szálanként behúzzák középre, és beleszövik őket a koreográfiába. A végén még egyszer főszerepet kapnak: újból középre húzva, a tánc hangsúlyos pontjain négyesével a földre zuhannak, a táncosok mozgása egyre eksztatikusabb és vadabb - a tánc segít legyűrni a félelmet, elviselhetővé teszi a rettegést attól, hová csap le legközelebb a sors - és kifejezi a túlélés örömét, az élet boldogságát és szépségét.
A táncosok közül - remélem, nem tévedek a nevekkel - Csetényi Vencel, Horváth M. Gergő, Markovics_Ágnes, és egyáltalán nem utolsósorban Szarvas Krisztina a főszerepben nagyon jók volta, anélkül, hogy a többiekre egy rossz szót mondhatnék - nagyon összeszokott, profi társulat, óvatos kísérletezésekkel, erőteljes előadásokkal.
Az előadás tele volt ötlettel, tele volt játékkal, a test örömével, a tánc szépségével. Csakúgy, mint - paradox módon - a Verdi Requiemjének előadása, amelyet 2003-ban láttunk tőlük, és nem feledünk...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.