Tortuga 2.

...az opera.

Két éve volt a bemutatója, azóta sokfélét lehetett olvasni róla, kapott hideget-meleget, egy dologban teljes volt az egyetértés, Beethoven zenéje mindent feledtet. A többi, mint minden manapság ebben az országban, megosztó, barátságok szakadnak meg, házasságok bomlanak miatta.

Ilyen előzmények után indultunk. A nyitány rögtön rosszul kezdődött, a felénél bejött a jegyszedő-őrmester, és két elkésett vendéget be akart ültetni az első sorba, s ehhez megpróbált felállítani öt embert. A sor szélén ülő felháborodottan közölte, megy az előadás, és nem áll fel, mire  Cerberus 'szomorú vagyok'-kal válaszolt. Mi kórusban vágtuk rá: mi is, erre elhúzott végre. És ha már itt tartunk, a szereposztásról a kutyanyelvet nem rakták ki, hanem a fizetős (1000 Ft) műsorfüzetben árulták. Az előadás végén aztán hegyekben állt a ruhatár mellett...

Végre az előadásról. Egy rövid kis bejelentéssel kezdődött, egy zenekari tagtól búcsúztak  utolsó munkanapja alkalmából, 39 év után virággal.

Kovács János karmester keze alatt a zenekar végig összeszedett volt (KJ örökbecsű bonmotja szerint "nem lötyögött, mint vadászkutya töke futás közben").

A színpad egy többemeletes betonmonstrum, amely a börtöncellákat hivatott jelképezni. Két emelet között csak legfelül van lépcső, a többi szigetként működik, néha pedig egy-egy szereplőnek le kell ugrania-másznia - érdekes hatása van viszont a duetteknél, ahol a végén egymás karjába kellene omolniuk, az én nyújtózom lentről, te lógsz fentről magasztosságát el lehet képzelni.

Leonóra szerepe is formabontó, ő egy női énekes férfiruhában, nos a szerepet egy férfi (Horváth Virgil, a Fidelio-én) játssza fent hangtalanul, magyar hangja (bocs, német) a legalsó szinten álló-mozgó Szabóki Tünde, a Leonóra-én (ez a szint  a fináléig csak az övé, akkor megosztja a kiszabadított férjével, Florestannal). Néha nem lehetett tudni, főleg, ha nagy távolságra voltak egymástól, hogy most akkor ki énekel, hol a hang? A hang, amely egyébként nagyon rendben volt, áradt, szerelmes volt, eltökélt volt, és legfőképpen tiszta, ahogy és amikor kellett. Egy idő után már nem is figyeltük a művésznőt, a fül ráállt, mint egy szinkronnál.

Perencz Béla démonian gonosz és egyben végtelenül kisstílű zsarnok volt. Rocco a lánya sorsát egyengető apa szerepében hihetően vállalja el a piszkos munkát is egy kis aranyért, a végén a lelkiismerete fellázadása már kevésbé hiteles, egyszerűen átáll a győztes oldalra. Lányának régi kérője, Jaquino börtönőr szerepében Brickner Szabolcs mindent megtett a lányért, könyörgött, udvarolt, amikor kellett, elárult és megbocsátott. A hangját nagyon szeretem, itt is kitett magáért.

A Florestant játszó Bándi Jánost a sziklabörtön-beli évek megtörték, az elején nem ment az intonáció, a duettben elkésett, szerencsére belejött,  (beéneklés?) és a négyesben, majd a fináléban már jó volt.

Beethoven zenéjéről nincs mit mondani, elrontani sem lehet, az előadást is vitte a hátán.

Mellékjelenségek. A beethoveni alaptörténetet a rendezés megfejelte egy párhuzamos szál beleszövésével: Jézus kereszthalálára, és az odavezető útra történő folyamatos, néha nagyon elvont, máskor bántóan direkt utalással. Nevezzük barokkos túlzásnak a rafaellói krisztus-kék lepelben levonuló Jézus mellén villogó piros LED-szivet a fehér sugarakkal. A párhuzam-vonás állandó eleme az előadásnak. Ehhez az összes szakrális és profán kellék felvonul: a három római katona a lándzsákkal, a keresztút Veronika kendőjével (ezt éppen Fidelio viszi, Leonóra törli), a keresztre feszítésre váró tízéves-forma fiú, a pasztellszínekben pompázó, sárga glóriás angyalok rendszeres átvonulása, Rocco kézmosótálja egy rómaitól a "mosom kezeimet" mondattal, amikor elvállalja a sírásást stb.

Az öregúr előttünk minden alkalommal felkapta a fejét és horkantott, mint a ló ha idegent érez, állítólag volt előadás, ahol a közönség fele (hiszi a piszi) távozott, nálunk nem láttam üres helyet a második felvonásban sem. Engem nem zavart a bibliai jelenetek besorolása, számomra erősítette Beethoven szándékait és mondanivalóját a szabadságról, a szerelemről, az ártatlanság bűnhődéséről (leszámítva néha a túlzásokat, a direktséget, a LED-es szivet, a fénykardot, ez utóbbit főleg a jedy-áthallás miatt, persze  van, ki tudja, hogy az arkangyal lángpallosa, de akkor is).

A finálé (1, 2) fergetegesen jó volt, a szabadság-himnusz örömódai magasságokban szárnyalt, a  színpadkép a tömeggel, a sokszínű emberekkel látványos befejezést adott, megkoronázva az előadást.

OFF

Ez már nem az előadás kapcsán. Több formabontó előadást láttam az operában az elmúlt években. Megtanítottak arra, hogy lehet előadásra járni a megszokott, (minősítési szándék nélkül) szájbarágós rendezésekre, ahol a szikla szikla, az ajtó ajtó, és a tó pedig nagy kék lepel a színpad közepén. És lehet járni olyanra, ahol amikor felmegy a függöny, már látod, az előadásról korábban alkotott sémáidat elfelejtheted, és figyelned kell arra, mi is ez, hol is vagyunk, hogy is van ez? Ahová garantáltan nem unatkozni jársz, mert megfejtesz egy utalást, megértesz egy rendezői szándékot, felfogsz egy párhuzamot, felháborodsz egy villogó kínai gagyiszíven, túlzásnak érzel egy utólagosan beleszúrt mondatot - de végig ott vagy. Előadást nézel, tehát vagy, mondaná Descartes. Bizonyosan több, mint a hanglemez-hallgatás érzése. Szerintem.

Így legyen, így lesz, reméljük.