Van az emberi szívnek egy halk szavú és előkelő vendége néha, az Emlékezés.
Ma rátok emlékezem, kik nem vagytok már az élők sorában,
de bennem éltek a szívemben, lelkemben, amíg csak élek.
Meggyújtottam a kis mécseseket és egy szál fehér gyertyát, égjenek értetek.
Atya, János, nagyszülők, Mária-Tibor, Kálmán-Rozáli. és mindenki a tág családból
|
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.