Tortuga 2.

Az este vérre menő kanasztapartit folytattunk, amelyben a baráti házaspár férfitagja komolyan veszélyeztette a fűtött szobában alvását: győzni merészelt! Vegyespáros lévén, az én pozícióim megingathatatlanok voltak :)

Másnap reggel hétágra sütött a nap, így kilenc felé Tihanyba vettük az irányt. Tihanyt láttuk már mindannyian, de az új tanösvény érdekelt minket, én szégyenszemre nem voltam a gejzírkúpoknál, más a barátlakásoknál, hát hajrá. Az iskola mellett ingyenes a parkolás (nyáron is!!!), innen indultunk. A teljes túraút több kisebb körből áll, ha mindet megtesszük, vagy 12 km-t kell gyalogolnunk, ami szép teljesítmény a félsziget hosszához képest.

Mi a Belső tótól az Aranyház gejzírkúp felé indultunk, felmásztunk minden csúcsra, gyönyörködtünk a sziklákban, a formációkban, a zuzmókban - csak a kilátásban nem, mert rohamléptekben borult, és a levegő is erősen párás volt. A túraösvény jól ki van jelölve, a térképünknek semmi hasznát nem vettük, mert a jelzések megváltoztak.

Az Aranyház kúp egy fehér sziklákból álló gejzírkúp, rátelepedett sárga zuzmóval. Magasan kiemelkedik a környezetéből, a valamikori kürtő betemetve ugyan, de felismerhető.

A gejzírkúp a vulkáni utóműködés eredménye: a félsziget hegyeit a tufavulkáni működés emelte, majd jóval később a gejzírek által felszínre szállított kovasavas anyag lerakódással  építette a kúpokat - valaha száznál többet tartottak nyilván, az ötvenes évekig folyt bányászás azonban eltüntette a legtöbbet, ma 50 körüli látható közülük. A sok látogató ezerrel koptatja, szép, legömbölyített formák maradnak csak unokáinkra, sárga zuzmó nélkül.

Még mentünk keveset a tanösvényen, amikor eleredt az eső. Egy régi pincében (még a falfülke is megvolt a végén), a helyi kövekből rakva a boltíve, a régvolt tihanyi szőlők emlékére, nyújtott menedéket, kőzetkiállítás van benne.

Visszafelé még rátaláltunk az Átjáró-kőre, amelyben egy alagút-szerű járat látható, a kevésbé ellenálló kőzet kimosódásával jött létre, esőben sajnos nem fotogén (vagy csak féltettem a gépem). Utána következett a Kalapos-kúp, amelyik a nevét arról akpta, hogy a nagy, szilárd anyagú kerek kőtömb (azért kerek, mert a többit körben lebányászták róla...) alól az erózió kihordta a gyengébb anyagot, és az most egy kisebb alapterületű breccsás alapon áll.

Találtunk még egy borsóköves kúpot, szép színes megfestődésekkel.

Mivel az eső nem szűnt, fedett helyet kellett keresni, így jött az ötlet, irány a Lóczy-barlang Füreden. A barlangot a melegvíz oldotta a mészkőbe, változatos réteges és oldásos formákat tartalmaz. Amikor odaértünk, szomorúan konstatáltuk, hogy zárva van, csak szeptember 30-ig látogatható. Elmeditáltunk azon, hogy vajon miért nem éri meg kis hazánkban az iskolások őszi szünetére rákészülni, és azon a héten nyitva tartani néhány túrisztikailag érdekes helyet?

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a felettünk lévő hegyen található Jókai- kilátóhoz kirándulunk, az eső kicsit elállt, talán megjárjuk nagyobb ázás és sár nélkül. Az út meredeken indult, de majdnem végig emelkedett. A kilátó kb másfél kilométerre van a barlangtól. Az út erdőben vezet, kilátás nincs a növényzet miatt. Elmentünk több, furcsa kőhalom mellett, az egyik derékszögű sarkából ítélve talán borpince lehetett, az alattunk lévő, Balaton felőli domboldal valaha szőlőskert volt, ma nyaralók és erdő borítja. A filoxéra után már nem telepítették be, akkor hagyhatták sorsára a pincét is. A pince elől remek kilátás nyílhatott a Balaton keleti medencéjére és Tihanyra - ha ezt akkoriban valaki értékelte volna, én elképzeltem a pohár borral kiülni egy meleg nyári estén...

A következő kőrakás is romnak nézett ki, az alapja szabályos kör, talán mészégető boksa lehetett, de nem volt csak fél méterre a földbe süllyesztve.

A kilátó fából készült, nagyon stabil,a  tetejéről a kilátás kárpótol szemerkélésére, csúszós útért, még így ebben a párás időben is. Láttunk sárga korallgombát, gyönyörű!

Amint felértünk, megint eső, közfelkiáltással megszavaztuk a kései ebédet. Első próbálkozásunk a Koloska-csárda volt, de ők két napja (!) bezártak télire... Odafelé láttuk a Vad Vadász vendéglőt az úton, oda visszamentünk, nyitva volt, sőt, egész télen nyitva lesz. Egy szimpatikus fiatal házaspár üzemelteti, nyáron igen pezsgő lehet az élet az asztalok számából ítélve, most azonban ketten is ellátták. Folyamatos volt a forgalom, ázott, saras kirándulók, autósok tértek be.

Az étel bőséges, a szarvasraguleves ízes és forró, a sör hideg és jól volt csapolva - mi kell még egy csapzott vándornak?

Talán a végén egy sütemény, de nem palacsinta, vagy ilyesmi: nézzünk körül Füreden, milyen cukrászdák vannak! Nem bizonyult jó ötletnek. Két Bergmann-cukrászda is van a városban, az egyik Arácson a 71-es mellett, azt nov. 1-15 tatarozzák. Hm. A másik a valahai Vörös Csillag alatt, annak ez a nap a szünnapja.

Hát akkor, nagy duzzogva irány a Kedves, a Kerek templomnál, a parton. Három óra volt, az eső szakad, a város szemre üres, de a Kedves tele volt. Nehezen választottunk süteményt, mert a választék igencsak véges volt, nekem egy citromos-csokoládés szelet jutott, egy nagyságrenddel jobb volt, mint a tegnapi, de nem nyerne bajnokságot. Mindannyian az utolsót kaptuk abból, amit kértünk.  A kiszolgálás feltűnően kölletlen, csak egymással voltak kedvesek a kisasszonyok - ez jutott.

Utána, eső ide vagy oda, sétáltunk egyet a Tagore-sétányon, én voltam ott a tornádó utáni napon 1972-ben, ma a platánsor régi fényében, nagyon hangulatos volt így, hogy alig volt sétáló rajta.

Este még egy igazi, működő, hagyományos technológiás borpincét is felkerestünk, megízleltük az idei, és a tavalyról még maradt borokat: vesztett ez az év :(.