Tortuga 2.

Donizetti vígoperáját a következő egy hónap alatt nyolcszor  játsszák az Operaházban.

Összefoglalva: egy, csak egy leány van talpon a vidéken... A férfiak csúszkáltak, elkéstek, eltűntek a zenekar mögött (karmester Török Géza), elsikkasztották a tetejét, szóval mindent elkövettek, amit el lehetett - ennek ellenére a végén a négyesre és a duettekre összeszedték magukat. Eddigre a zenekar is visszavett a szárnyalásból, és egymást támogatták az énekesekkel. Kertesi Ingrid - mint eddig mindig, amikor láttam - nagyon jó volt, érzelmes, tiszta, szárnyaló, kíváncsi lennék, mit gondol a partnereiről magában, neki sem lehet kéjmámor egy fals végszóra belépni.

Az opera története egyszerű: Don Pasquale (Szüle Tamás) hetven fölött elhatározza, hogy megnősül, valami fiatal fruskára fáj a foga. Ezzel egyben borsot is akar törni az unokaöccse, Ernesto (Szappanos Tibor) orra alá, aki ellenszegül akaratának, és nem hajlandó feleségül venni azt, akit kiszemelt a számára, ehelyett ragaszkodik szerelméhez, Norinához (Kertesi Ingrid). Felkéri hát barátját (Sárkány Kázmér), kommendáljon neki valakit, aki kedves, szép, fiatal és kezes asszonya lesz. A barát saját húgocskáját javasolja, aki eddig zárdában nevelkedett - összebeszélve Norinával, hogy játssza el a húg szerepét, és vegye el az öreg kedvét a házasságtól. A lány kapva kap a szerepen, bűbájos, szende, ahogyan az kell, az öreg gerjed, legott nyélbe is ütik a házassági szerződést (egy felkért barát játssza el a jegyzőt, nehogy érvényes legyen a szerződés). Amint aláírják, Norina kifordul az addigi kedvességből, elsárkányosodása tizedmásodpercekben mérhető: dirigál, fenyeget, rendelkezik, két kézzel szórja a pénz, mindent felfordít a házban, férjura megszeppenve próbálkozik visszaállítani dominanciáját, de egy gyors pofon rádöbbenti, nem ilyen lovat akart... Szabadulna, nem kell már a friss hús, békére és nyugalomra vágyik, beleegyezik Ernesto házasságába, visszafogadja az örökségbe is, csak legyen ennek vége. Ernesto boldogan öleli keblére megszelidült kedvesét, meg sem fordul a fejében, hogy mi vár rá egy ilyen fúria mellett, de ez már nem az opera része, mindenki boldog, felszabadult, vidám.

A jelmezek Márk Tivadar tervei alapján készültek, tehát jó ötven évesek, Welich Rita alkotta újjá őket (képek). Anyukám mindig elmondja, milyen kár, hogy az operákat kortalanítják, amikor jó volt az a régi, ahogy anno megírták - színre vitték. A múltkori Bohéméletnek a díszleteit pl. 1937-ben tervezte Oláh Gusztáv (jól emlékeztem hát, hogy a hatvanas években ezzel a díszlettel láttam...), és azóta változatlanul fut. Itt a másik példa, a mai Don Pasquale, amelyben a stílusos jelmezek (és a díszletek) képviselik - nyilvánvalóan a rendezői felfogással együtt  - a valamikori korabeliséget. Amivel nincsen baj, hiszen az opera az állandóságot is képviseli, kérdés, a most felnövő potenciális közönség  a hetvenegynehány éves előadást látván visszatér-e majd egy következő előadásra? Pl. a Varázsfuvolából többféle rendezést láttam (nem említve most a műfaji kitérőket, mint pl. a Bozsik Yvett-féle balettet), mindegyik elbűvölő volt, és fenséges, mind másképp, de a pálmát nálam akkor is a legutóbbi "szőnyeges" (ha nem működik a link, akkor másolva: http://laur.blog.hu/2010/02/22/varazsfuvola_385) vitte el. A Xerxes túlhajtott romantikáját és zenéjét számomra a díszlet-ötletek tették élvezhetővé.

És az is kérdés, hogy a leporolt díszletekkel, elcsúszott hangokkal, alig hallható énekesekkel lehet-e ma világhírre törekvő operát építeni. Szerintem nem, de amíg van, aki hisz benne, van remény.