Mivel a Költészet napját József Attila (és szándéktalanul: Márai Sándor) születésnapjára tűzték ki annak idején, így kétszeres indokom is van, hogy az elmúlt pár hétben talált egyik igen kedves, és meglepően mulatságos verset ide tegyem, bár bizonyára nem mindenkinek újdonság. A vers méltóan komoly, és illendően játékos tisztelgés (is) József Attila előtt.
Az aljáig lehet gondolkodni, ki az elkövetője.
----
Harminckét éves múltam
– önfelköszöntő költemény –
Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,
sinen
se nem.
Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem
gügye
ügye.
A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék
emitt.
De mit?
Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,
kis ez,
kis az.
Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,
diós
briós.
De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és
csupa
hupa,
s ki lát, azt mondja: „Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!"
Ez, öcs,
a göcs!
Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem
e lett
felett.
Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,
alap
a lap,
s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.
Szar ügy,
farügy!
Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,
sem ács,
se más.
Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:
badar
madár.
S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-
korú
ború,
bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép
azúr
az úr.
Írta: Varró Dániel
Megjelent: Élet és Irodalom, 2011. február 2.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.