Tortuga 2.

Újra elővettem Jannisz Ritszosz Mélosz pusztulása című könyvét. Régen jelent meg, kis kötet, benne öt elbeszélő költeménynek nevezett mű, amelyek tényleges műfaja valahol a dráma, a színdarab, és a ballada között helyezkedik el. A Modern könyvtár 250. kötete volt, 1973-ban, így valószínű Apáról maradt rám. Az ötödik, a címadó költemény az, amelyik miatt időről időre előveszem, és bele-beleolvasok.

Három, méloszi öregasszony monológja letűnt világukról, melynek békéjét egy másik görög törzs dúlta fel, leölve a férfiakat és rabszolgasorsba hurcolva a nőket idegen szigetekre. Valahogy úgy képzelem őket, amint Emile Bernard halászasszonyait, ülnek, és fűzik a szót, gyakran mintha mind saját monológot folytatna, ami végül mégis összefonódik, máskor egymásnak adják a gondolatot. Csak nekik már nincs kire várni, nem is várnak mást, mint az elkerülhetetlent a messzi, idegen földön, rabszolgaként.

Drámai maga a történet, és drámai a vers is, balladai homályból bontakozik ki a sziget, az otthonuk pusztulása, és életük minden keserűsége. Kivételes tisztelet érződik belőle az egyszerű emberek, az élet apró, mindennapos dolgai, helyzetei iránt. A megrendítő események, a szabadság, a munka, a rettegés, a bátorság, a helytállás rezdülésnyi képekben jelennek meg, és az élet tragikus nagy fordulatai az őket körülvevő világ apró, köznapi mozzanataiban fejeződnek ki. Szürrealista nyelve a görög sorstragédiák hangjával, jellegzetességeivel ötvöződik.

"HARMADIK ÖREGASSZONY

.    A házakba fészkelte be magát a hűs nyugalom,
.        mint egy selymes tollú
.    nagy madár, betöltötte a konyhát - egy csöpp
.        helyet nem hagyott,
.    meg sem moccanhattál, rendet nem rakhattál, a
.        szövőszékhez sem állhattál, nehogy rátaposs
.    a lila szemű aranytollú madárra,

ELSŐ ÖREGASSZONY

.    kezed sem nyújthattad ki, elűzz
.        egy szemtelen legyet,
.    amely a frissen mosott pohár szélére telepedett
.        és a fejét vakarta,

HARMADIK ÖREGASSZONY

.    semmit, semmit se tehettél, nehogy kitépj egy
.        aranytollat a madár szárnyából, és a varázs összetörjön,
.    ó, egyetlen tollacskát sem - így rostokoltál
.        görnyedten a széken,
.    kezed a térdeden szigorúan keresztbe fonva,
.        merev tartásban,
.    igen, magad is aranyból való voltál, mint
.        cédrusfára festett ikon szentje,
.    mint akiben hisznek, akit aranyba foglalnak,
.        akiről csodákat mesélnek. -

MINDHÁRMAN

.    Akkor - úgy látszik - tán magunk is hittünk
.        önmagunkban."

...

"ELSŐ ÖREGASSZONY

.    S egy késő délután váratlanul követek szálltak
.        partra. Messzi,
.    nagy országból jöttek - így mondták -, ahol
.        sokezer a hajó, fehér paloták magasodnak,

MÁSODIK ÖREGASSZONY

.    kőből faragott emberek állnak szálfaegyenesen
.        nagy márványoszlopokon,
.    s annyi a kőből készült iskola, mint égen a csillag.

MINDHÁRMAN

.    Kígyó tekeredett körénk. -

.    Vadonatúj volt a ruhájuk, vadonatújan csillogott
.        cifra mintázatú botjuk,
.    nem néztek az ember szemébe, magasról néztek
.        le ránk, valamit láttak,
.    amit nem láttunk. Hatalmas ötvenevezős hajóik
.        ott ringatóztak
.    a szigetünk partjainál. Legénységük nem lépett
.        partra, nem tért be kocsmáinkba,
.    ott várt készenlétben a hajón
.    és várta a jelet. Csak ezek az idegen országból
.        jött követek, akik - így mondják - szintén
.        görögök voltak,
.    ők gyűjtötték maguk köré a férjeinket
.        s a fiainkat."

...

"MINDHÁRMAN

.    Nagy titokban, éjszakánként, elhagyatottan,
.        egymáshoz kuporodva,
.    fekete kendőt húzva szemünkre, olykor
. megkérdezzük egymást, szótlanul kérdezzük
.        egymástól,
.    vajon létezett-e Mélosz, vajon léteztünk-e mi
.        magunk, méloszi asszonyok,
.    vajon létezett-e a mi szigetünk, ahol felnőttünk,
.        ahol dolgoztunk,
.    férjhez mentünk, gyereket szültünk - és igaz-e,
.        hogy mindez semmivé lett? Miképp lehetett?
.    Miképp lehet, hogy még gondolkozunk? Hogy
.        még emlékezünk? Nem, nem lehet másként,
.    mint hogy létezett Mélosz, mi is léteztünk,
.        s most is létezünk -

ELSŐ ÖREGASSZONY

.    és belénk vésődött, egy délután, ez a szó, hogy
.        "haza",

MÁSODIK ÖREGASSZONY

.    és belénk égetődött, egy este, ez a szó, hogy
.        "szabadság",

HARMADIK ÖREGASSZONY

.    és az a másik szó, a szabadsággal páros,
.        a 'halál' méhünkben gyökeret vert,

MINDHÁRMAN

.    mint férjünk magva, és csírázik, csak csírázik,
.        megduzzad a testünk,
.    jaj, hetvenévesen újra teherben, jaj,
.        nyolcvanévesen újra szülni
.    sok gyermeket, ezernyi gyermeket, ezer
.        szigetlakót, megszülni egy új,
.    pirospozsgás Méloszt!
.        Tán csak nem vetted el az eszünk, Uram?
.    Tán nem haltunk meg, s a világ másik sarkából
.        jöttünk kísérteni az éjszakában?
.    Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Uram,
.        irgalmazz!
.    Keresztet vetünk, íme a kezünk - látjuk, látod,
.        hogy keresztet vet, árnyékot vet a kőpadlóra -,
.        méltó rá, Uram,
.    hogy újra kenyeret dagasszon, bölcsőt ringasson,
.        kést ragadjon, s felemelje a zászlót."

(ford. Szabó Kálmán)

Mit lehet ezután még mondani? Csodálom, hogy nem került színpadra, annyira adja magát - nem beszélve arról, hogy színleírással kezdődik mindegyik költemény, instrukciókkal a képzelet számára.

Talán még valamit az életrajzból.

Született: 1909. május 1. meghalt 1990. november 12. A görög junta ellenségként kezelte, hosszú éveket töltött internálótáborban, börtönben. Az 1967-es puccs után is letartóztatták, és csak nyugati írók-költők követelésére engedték ki a börtönből. Járt Magyarországon is, többek közt - hol másutt -, mint Beloianniszban.

"Hangosan ki kell mondani, hogy Ritszosz egyik legnagyobb és legeredetibb mai költőnk" - így értékelte Aragon. Ritszosz életművében az újkori Görögország történelmének talán legdrámaibb fél evszázada tükrözőik, tele a  véres diktatúrák örök tanulságaival. Ha kellene, és lenne értelme, Radnótihoz, vagy Lorcához hasonlítanám.

------------

Feloldásképpen két verse.

Pók

Olykor egy teljesen jelentéktelen, odavetett szó
oly váratlan jelentőséget adhat a költeménynek -
mint ahogy ebben az elhagyatott pincében, ahová
réges-régóta nem ment le már senki, a nagy, üres
agyagkorsók
sötét peremén ez a pók mászkál értelmetlenül -
(neked értelmetlenül - de hátha őneki nem).

(ford. Somlyó György)

Nők

A nők olyan távoliak. Lepedőik jó éjt lehelnek.

A kenyeret az asztalra tették, hogy híjával ne legyünk.

S akkor eszünkbe jut a bűnünk. Fölkelünk ültünkből

s megszólalunk:

„Ma nagyon elfáradhattál” vagy: „Hagyd, majd én

gyújtok világot.”

S mire felemeltük a gyufát, ő már fordul is, és

megmagyarázhatatlan

vonzalmával megint a konyha felé indul. A válla

keserű kis domb, mely annyi halottat takar -

a család halottait, az ő halottait és a tiéidet.

Hallgatod a rozoga padlón reccsenő lépteit,

hallgatod a tányértartóban síró tányérokat, aztán

idehallod

a vonatot, amely katonákkal rakva a frontra robog.

(ford: Somlyó György)