Tortuga 2.

(Képekkel)

Reggel a szokásos beszélgetős reggeli után tíz előtt a Duomonál vagyunk, nyitás előtt 5 perccel beállva kb 150.-nek. Így az első beeresztésben benne voltunk. A Duomo belseje csalódás, a falak belül is márványból, díszítés, freskó sehol, csak a kupola belsejében. Ott mindjárt az utolsó ítélet Vasaritól. Nem tudom, figyeltétek-e már, de az utolsó ítéletet ábrázoló képeken – és ez így volt már Giottónál a padovai Capelle degli Scroveniben is – a mennyország és a pokol közül mindig az utóbbi van tele élettel, mozgalmassággal, történéssel (és mintha a társaság sem tűnne olyan unalmasnak). Vasari sem látta ezt másképp, látványos, színes, sokszereplős, a Brunelleschi-kupola adottságait, arányait kihasználó freskót készített – már amennyire ez innen lentről, és az oltártól eléggé kiszorított pozícióból látható volt.

A falakon kívül a padló is márvány, aprómintás berakással készült az egész, nagyon látványos.

Kijőve én még bepróbálkozom a kupola alá jutni, de nem lágyul meg a cerberus szíve, elhajt -az olaszokat bezzeg beengedi imádkozni.

Innen útba ejtjük a Signoriát, a teret, ahol Savonarola ( a mai Neptun-kút helyén) megégett bűneiért, megnézzük a császárszobrokat és Cellini Perseusát, kicsit sajnálkozunk – mert ki kell hagynunk -az esti André Rieu-koncerten, ami ingyenes és a téren már állítják a színpadot hozzá, végigsétálunk az Uffizi udvarán, megállapítjuk, a mozdulat-művészek nem sokat változtak hét év alatt, csak Mona Lisa vett ki mára szabadnapot, felmegyünk a Ponte Vecchióra, ahol már rég nem az aranyművesek, hanem az ékszerkereskedők tartanak üzletet, a portálon és az üzlet berendezésén messziről látszik a megcélzott közönség (pénztárca-vastagság szerint osztályozva), azért kinézünk ezt-azt, majd megnyugodva továbbállunk a Santa Maria del Carmine templom felé.

Itt van ugyanis a Brancacci-kápolna, a már látott, de feledhetetlen freskóival, a Masolino-Masaccio-Lippi alkotóhárma által készített művekkel. A freskókról meg nem mondanánk, hogy a XIV. században készültek, legalábbis Masaccio műveiről. Képei tele vannak érzelemmel, szerkesztése a középpontra irányítja a figyelmet, Masolino sematikus ábrázolásival összehasonlítva szembeszökő a különbség. Masaccio halála miatt befejezetlenül maradt a Szent Péter a proconzul előtt című freskó, amelyet Lippi fejezett be évtizedekkel később, firenzei épületeket festve a háttérbe, a képe tele izgalommal, feszültséggel.

A Pitti-palota felé vettük az irányt. Bent már körülnéztünk, most nem akartunk bemenni a képtárába – amelyik egyébként érdemes a látogatásra, hanem a kertjét akartuk meglátogatni. A kertet, amelyik egyike Firenze nagy, egyben hagyott, gondozott főúri kertjének.

A Pitti palota a nagyravágyás, és a forgandó szerencse jelképe is lehetne. Nevét arról a bankárról kapta, aki elkezdte az építését, megmutatni szándékozván, hogy az ő gazdagsága, családjának hatalma is van akkora, mint a Medicieké. Száz évvel később a Mediciek megvették az elszegényedett (csődbe ment) leszármazottaktól a befejezetlen épületet, és befejezték azt, sőt, a család bele is költözött, majd utánuk Firenze mindenkori ura lakta. Ma a palotában több állandó kiállítás is található. A műkincsek között Botticellitől Rafaellóig sok érték található, ezek a Mediciek, illetve a Habsburg-Lotharingiai ház gyűjtéséből valók. Van ezenkívül kosztümkiállítás, ezüstművek, kincstár, modern képtár, stb.

A kert. A kert a palota mögött kezdődik, a hátranyúló két épületszárny között, a műbarlang két oldalán vezetnek fel az udvarról a lépcsők a rendezett díszkertbe. Feljebb haladva a díszkertet felváltja a sétányok és ligetek sora, a Ciprusok sétányát, amelyik több száz méter hosszú, és szobrok szegélyezik, az 1600-as években létesítették. A kert több, mint kétszáz éve nyitott a közönség előtt. A park felfut a Boboli-domb oldalára, egészen annak tetejéig, ahol kis rózsapark fogad, kilátás a toszkán dombokra, villákra és olajligetekre, valamint az Orangerie-ben egy porcelánkiállítás. Sevres-i, bécsi, meisseni és cseh porcelánok vannak kiállítva, itt láttam egy olyan kagylókínáló állványt, amelyből kiderült számomra, Sevres-ben is tudtak finom, könnyed, elegáns porcelánt készíteni (mert a többi kiállított edény a birodalmi nagyságot, a gloryt volt hivatva jelezni, formájával, díszítésével egyaránt).

A jegyünk még egy kertre szólt, amelyik a Bobolitól az Arnó felé esett, így arrafelé mentünk vissza a városba, a Biardini-palota parkján keresztül. A Mediciek számára 1590-ben épült Fortezzán (erődítményen) keresztül lehetett átmenni a palotához. A kert a Boboli-domb város felőli oldalán épült, tele lépcsővel, hortenziákkal, szobrokkal, vadregényes ösvényekkel, patakkal, évszakokra osztott virágágyásokkal, pihenőkkel, és a belépéskor Firenze panorámájával a lábunk alatt.

Már erősen csatlakozásunk volt egy kávéhoz, és leülve megállapítottuk, meg is éheztünk .Egy modern kisvendéglőt választottunk, a teraszon nem volt hely, hát bementünk, meglepő dekorációja majdnem megfutamított bennünket, de győzött az éhség. A pesztós gnocchi önmagáért beszélt, a Cézár-saláta pedig az otthon megszokottól eltérően ízletes, friss húsokból és zöldségekből, salátákból volt összerakva, kenyérkocka nélkül, alig bírkóztunk meg vele ketten. A pincér pedig eligazított bennünket Fiesole felé.

Busszal mentünk ki Fiesoléba, egy alig tíz kilométerre lévő kisvárosba, amelyik etruszk alapokon épült, majd rómaivá vált, hatalmas színházzal, romkerttel, fent a hegyen, Firenze a lábunk alatt, toszkán dombok, villák és olajligetek körben. A városkát bejártuk, amennyire lehetett, és még egy fotókiállítást is megnéztünk a főtéren (miközben körülöttünk gyülekezett a násznép egy esküvőhöz, némelyikük igen extra ruhakölteményben). A képek egyébként nem voltak jó, egy olyan sem volt köztük, amelyik bármilyen okból kiállításra való, talán csak a hely szülötte jogán kerültek ki.

Hazafelé igyekeznünk kellett, az esti program miatt. A békávéhoz szokott mentalitásunk elfeledtette, hogy ott az automatából vásárolt jegy 90 percig érvényes, így átszállva újra kezeltünk, csak hazaérve jutott eszünkbe, hogy nem kellett volna.

A lépésszámláló, amelyet végre az övemen, és nem a táskában hordtunk, 15 ezer felett mutatott ekkor...

Az esti program egy közeli városkában, Sieciben volt, a helyi templom fesztiváljának záróakkordjaként egy evős-ivós-adakozós összejövetel, a házigazdánk hívott meg (asszem ez nagy megtiszteltetés), ő onnan származik, ezért mentek. A meghívást köszönettel elfogadtuk, vittek-hoztak minket, a fogyasztást ki-ki alapon intéztük, és megismerkedtünk a rokonsággal, a 93 éves nagynénivel (én hetvenen szeretnék úgy kinézni), és a – mondtam már? - Hollandiából ide férjhez ment feleség barátnőivel. A nyolcszemélyes asztalnál ült három olasz, három holland, két magyar, és ebből ketten tudtak, hárman értettek angolul – a viszonyokat tekintve magamat a tudtak sorba soroltam :). Nehezen indult a beszélgetés, de aztán belelendültünk, a férj nagybátyjáról, Carlóról kiderült, a hatvanas években sokat járt hazánkban, csajozni, viszont csak olaszul tud, de a száját becsukni nem tudja, mit jelent. Így beszélgettünk a vallásról (a fesztivál és a VIII-XI. Századi templom kapcsán), az osztrák-magyar monarchiáról, kereszténydemokratákról, meg még ki tudja mikről. Éjfél felé indultunk haza, nagyon jó hangulatban, a háziak még el akartak vinni minket fagyizni, kiköszörülendő a San Marco téri csorbát, de azt már nem tudtuk volna hova tenni, így hazamentünk. Otthon még megnéztük a pincét – a házigazda nagyon lelkesen beszélt róla, mint a családi ékszert, úgy mutatta, a feleség pedig a szintén több száz évre visszavezethető kemencét, amelyben ő is szokott sütni, pizzát, kenyeret.

Másnap reggel nagyon sajnáltuk, amikor reggeli után el kellett indulnunk Lucca felé.