Tortuga 2.

Bő egy  hónapja láttuk, és mivel azonnal nem sikerült írnom róla, inkább hagytam ülepedni.
A plakátjai nekem tetszettek, kifejezőek voltak, és figyelemfelhívók, azzal a diszkrét vörössel a tollon, nekünk magyaroknak az egész történetet felidézte, külföldieknek pedig felkelthette a kíváncsiságát. Főleg, ha még ajánlották is a recepción, mint a nagy magyar operát, egy hungarikumot, a Himnusz szerzőjétől. A mi előadásunkon voltak is, valamivel többen, mint máskor szoktak. (A fotókat Tomas Opitz, Csillag Pál és Szigetváry Zsolt készítették)

Már csak azért sem ártott felhívni rá a figyelmet, mert nem tartozik az operák első vonalába - nem véletlen, hogy nagyon ritkán adják elő külföldön. Nekünk - a témája és a szerzője okán - természetesen tartozik a nemzeti Pantheonba, és szégyen, amikor évekig nem játsszák. Annál nagyobb a felelősség, amikor előveszik, hogy hogyan és miként nyúlnak hozzá. Elvégre elvárható, hogy a darab dramaturgiai és zenei hiányosságait a rendezés kiegészítse, feledtesse, a történelmi - többnyire a teljes magyar történelem tragikumának illusztrálásaként, szimbolikusan kezelt - tragédiát valamiféle éteri, erkölcsi, filozófiai magasságba emelje. Ez az, ami itt nem történik meg, és a nagyon közismert, önállóan is megálló áriákat, kettősöket leszámítva a darab nem okoz sem zenei, sem honfiúi katarzist.

Mintha korunk köszönne vissza a színpadról. A klikkek harcát látjuk, amelyben semmilyen eszköz nem tiltott a másik legyőzésére, megsemmisítésére. Az a mi szerencsénk, hogy akkoriban nem a karaktergyilkosságot és démonizálást vethették csak be egymással szemben, hanem kézzelfogható és színpadképesen megjeleníthető drámai eszközöket, úgymint intrika, cselszövés, hamis eskü, gyilkosság, kivégzés. A rokonszenvünk az öccs, Mátyás okán természetesen a Hunyadi-családé, Egressy Béni is ezt  a vonalat erősíti, de igazából egyik fél sem volt jobb a deákné vásznánál (már történelmileg értve).

Az előadás nem foglal állást, hagyja megtörténni az eseményeket. A náci/kádári/hortysta egyenruhára emlékeztető kosztümök van, akinek a pozitív, van, akinek a negatív szereplőt jelölik. Nekem a felelősség elmosását jelentették: csak a valamiféle megszállók és idegenek tehetnek minden balsorsról - miért is csodálkozom? A tévébeli aktatáskás nyereményjátékra emlékeztető kerettörténet először jó ötletnek, sőt jó poénnak tűnt a táskákból előkerülő kulcs-tárgyakkal (korona, kard, bárd - amit egy balta szimbolizált - stb., a kofferok valaki szerint a menni vagy maradni választását jelképezték, na ne má'), de nem vitték végig rendesen, hol megnyílt az aktuális táska, hol nem, vagy úgy eldugva, hogy nem volt színpadilag értékelhető szerepe. Az óriás háttér-kivetítőt csaknem minden lényeges jelenetben használták, ezen látszott a filmes rendezés. A holló röptetése váratlan volt, és valamiért zavaró, pedig állítólag nagysebességű kamerával vettek fel igazi hollóröptét. A szereplők intonációja csapnivaló, a szöveget gyakran csak az idegen nyelvű felírásból lehetett visszafejteni, pedig Héjja Domokos kézben tartotta a zenekart és annak hangerejét, nem rajtuk múlott.

Na jó, Miklósa Erika jól énekelt, és érthető is volt. Kálmándi Mihály Gara nádora tehetséges, gátlástalan intrikus, hisszük, hogy ha jó ügy érdekében forgatná tehetségét, és nem hinné, hogy csak ő képes a nemzet boldogítására, a világ (az ország) ma nem itt tartana. Fekete Attila nem hallható Hunyadi László, ettől erőtlen, nem a klán feje, nem fél ország ura és adószedője. Fodor Beatrixot régóta szeretem (Xerxész, Figaró...), most is tökéletes nagyasszony és megtört anya.

Szerintem nagy lehetőség maradt ki megint: a hazafiság képi elemei megjelentek, de az egész nem állt össze tragikussá.  Pedig a rendező beleadott apait, anyait, ötletei is voltak, de mivégre?

(És a végén az a vetített gyűrű, egyetlen, mind fölött... Brrr.)

OFF, Hunyadiról:

A Deák Ferencz-adomák című könyvben találtam:

Hunyadi Jancsi.

Irinyinek az a szokása volt, hogy bárki volt légyen szóban, ő mindenkit olyanformán nevezett meg, mintha a legjobb barátjáról beszélt volna, s mindenesetre nem mondta volna: Nagy Sándor, Rudolf császár, Szent István, hanem: Nagy Sanyi, Rudi császár, szent Pista; mert nála az mitsem határozott, hogy vajjon császárok, királyok, herczegek, bárók, urak, urfiak vagy válogatott czigány-legények voltak-e azok, a kikről szólt.

Egyszer Deák Ferencznél létekor azt kérdi tőle nagy hazánkfia:

- Ugyan mit adnak ma a szinházban?

- Hunyadi Laczit - válaszolá Irinyi.

- Igen, a Jancsi fiát - viszonzá Deák komolyan.