A könyvet a Mapplethorpe-kiállítás után vettük meg, úgy tűnt, érdekes lesz valamennyit elolvasni a művekről és keletkezésükről. Sajnos Mapplethorpe-ról kaptuk a legkevesebbet, azt is a barátnőjéhez fűződő kapcsolatának szűrőjén keresztül. Inkább Patti Smith fejlődésregénye, erős személyes szállal, mint Mapplethorpe élettörténete.
Gyászmunka ez a könyv, amint az utolsó lapokon kiderül: Patti megígérte az utolsó találkozásukkor Mapplethorpe-nak, hogy megírja a kettejük történetét. Itt vált érthetővé a számomra, miért olyan szenvtelen, távolságtartó, mintha kívülálló írta volna kettejükről a könyvet. Patti Smith a saját életének Robert haláláig terjedő időszakát írja meg, több mint húsz évvel annak halála után. Neki biztos segített szembenézni élete eseményeivel, nekünk a sok név, köztük a néhány általam is ismert, mint Allen Ginsberg, William Burroughs, Janis Joplin, Andy Warhol múló felüdülést jelentettek. Egy névmutató pl. jót tett volna a könyvnek. Talán kevesebb 'itt voltunk, ezzel és ezzel futottunk össze' mélységű leírás is hasznára vált volna. Mapplethorpe motivációiról, törekvéseiről a gugli segítségével tizenöt perc alatt többet tudok meg, mint attól, aki vele élt hosszú éveket. Sokat hallgattam közben zenét, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának zenészei, zenekarai közül sok megemlítésre kerül. Összességében egészen mást vártam, és amit találtam, feledhető.
"Kapcsolatunk Roberttel még mindig meghitt volt, és úgy gondoltam, mindkettőnknek nehéz lenne szavakba önteni az érzéseinket. Paradox módon mintha egyre jobban magához akart volna láncolni. Talán ezt szánta búcsúzóul, mint az úriember, aki drágaköveket vesz a szeretőjének, mielőtt kiadná az útját."
Tetszik Tabucchi stílusa, ahogyan kanyarítja az elbeszéléseiben a történet fonalát, ahogyan beleszövi a „fonák oldalt”, a titkot, a „másképpen van”-t. Tele van utalással, nem könnyed elalvás előtti olvasmány, amit bárhol letehetsz és újrakezdheted. Viszont hangulata van minden lebeszélésnek. Amelyeket valami csendes emlékezés, mélabú leng be (pl. Casablancai levél, Égi paradicsom és a címadó darab), azokat élveztem a legjobban.
"Az idő galád, abban a hitben tart bennünket, hogy sohasem telik el, s ha visszatekintünk, túlságosan is gyorsan telt. Tetszene egy ilyen mondat valamelyik elbeszélésemben, ugye, Martine? Legyen. Az idő galád, visszatekintek, túlságosan gyorsan is eltelt, ugyanakkor milyen lassan is telt!"
(hangoskönyv)
Érdekes szituáció, Green kicsit kívülálló, szinte szenvtelen elbeszélésében előadva. A fülszöveg túl sokat elárul, de így is hatásos a befejezés. Valóban gyöngyszem.
Valérie Tasso: Egy nimfomániás naplója
(hangoskönyv)
Borzalom a köbön. Történet nulla, gondolat nulla, egy ilyen jó témát ilyen olcsón elveszni hagyni, ez vétek, sőt bűn. Coelho ehhez képest a szellemi magasság.
Cinikus író cinikus regénye, az eltervezett öngyilkosság napjának története. Részletesen végigvezet az egész napon, vissza-visszatekintve az előzményekre, a kapcsolataira, kanyarognak a gondolatai emberek, események körül. Annak tudatában éli a napját, találkozik és beszél emberekkel, hogy ez úgyis az utolsó napja lesz közöttük. Akár az lesz, akár nem, a könyv számvetés a sorssal, lezárása a függő ügyeknek, rendezése számláknak – amit csak úgy, sürgető ok nélkül nem tenne meg az ember. A főszereplő nem szerettette meg magát, de a története, a húzásai és megoldásai szórakoztattak.
Kamaszkoromban kevésbé tetszett, mint most, újraolvasva. Nagyon megfogott a hangulata, mindegyik kisregény vagy novella a kötetben más világ, de ugyanaz az életérzés. Az első, a Csend egy kisfiú végtelen hosszú, csöndes, mégis kalandokban gazdag nyara, nagyszüleimnél töltött nyarak jutottak eszembe róla. Minden gyerek boldog lehet, ha része van ilyen gondtalan nyárban: a barátokkal való fürdésben a kacsaúsztatóban, a segítésben a lucerna-behozásban, a délutáni szunyókálásban a titkos szövetséges nagymamával, a padlás beszédes csöndjében a levegőben táncoló aranyszínű porszemekkel, a megállni tűnő időben, sőt, még az olyannyira utált szépírás-gyakorlatban is. Nekem ezek személyes emlékeim, amelyek, mint most rádöbbentem, már összefolynak Fekete Istvánéival – de így van ez rendjén, azt hiszem.
Nagyon szeretem azokat a műveit, amelyekben egy tájhoz kötődve felvillantja az ott az elsüllyedt évszázadokban történteket, a törököket, a százötven év végére óhatatlanul bekövetkező kulturális keveredést, a betyárvilágot, a sorstragédiákat, szerelmeket – a Cönde éppen ezt teszi, a réten álló nyárfa emlékezésében. Most talán ez fogott meg a legjobban.
Magasra tett mércével indultam neki a kötetnek, amit egyrészt a hasonló témával már foglalkozó elődök (Simone de Beauvoir, Szepes Mária), másrészt a fülszöveg által is említett nagy kritikai visszhang indukált bennem.
Nem is olvastam volna végig, ha menet közben nem változtatok az igényeimen, mert azokkal egy lapon sem lehet említeni. Ettől persze még önmagában egy szórakoztató, jól megírt darab, sőt megengedem: sikerdarab, amelynek időtállóságáról majd később beszéljünk.
Kifejezetten zavart a három idősíkból, amelyben játszódnak az események, a legrégebbi, a tizenharmadik századi. Ez elméletileg Magyarországon és Romániában történik, valahol a két ország akkori határterületén, de szerintem az író igen felületesen foglalkozott azzal a korral, nagyon sematikus és sablonos a környezet és a helyzet leírása. És nem mellesleg a hely semmit nem ad a történethez (hacsak nem egy laza szálat bekötni a Kárpátokhoz, Drakulához).
Maga a történet nem rossz: egy vidéki, meglehetősen puritán környezetből származó lányt a véletlen Bostonba sodor, ahol megszabadulva a kötöttségektől, bekerülve egy alkalmas társaságba, kiéli vágyait. A baj az, hogy ezek a vágyai két öncélú dolog körül forognak: az életösztön, a fájdalomtól való félelem, és a szex, de főleg az utóbbi. Majdnem mellékes, hogy a lány közben szerelmes is, ugyanabba a férfibe, évszázadokon át, reménytelenül. A szerelem nagy hajtóerő, egy hajszálnyira a gyűlölettől, az egész történetet ez hajtja-viszi előre a fordulatokon keresztül … meddig is? Az elvakultság okozta végig, a reménytelenséggel való szembesülésig? Nem, hiszen a történet folytatódik, és ez nagy hátrányára válik: a befejezése úgy nem zár le semmit, hogy ott rejlik a folytatás lehetősége a lassan elmálló peckek és kötelek között, de az egész valahogyan az érdektelenségbe fullad. Azért nagy kár, mert érdekel, hogyan folytatja, mi történik, mit tartalmaz az a négy levél… Az utolsó tizenöt-húsz oldal ront sokat az összképen.
Addig azonban élvezhető, kalandos, fordulatos, változatos szereplőkkel és jellemekkel teli kalandregényt és romantikát kapunk, parányi misztikummal, de végig a valóság felőli oldalon.
Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak
(hangoskönyv)
Őfelsége pincére cipésznek áll, és kábítja a szép hölgyeket (vagyis: minden hölgyet). A filmet leszámítva nekem első Hrabalom, frenetikus! Mácsai felolvasásában különösen az, hihetetlen, mennyit tesz hozzá a szöveghez, a hangsúlyaival, a nem látható, de érezhető gesztusaival. Egy ideig vártam, hogy jön a történet, valami, amiről a könyv szól, aztán rájöttem, itt anekdoták, mesék, sztorik végtelen sorát hallom, olyan hangulatot teremtve, amilyent tényleg csak nagy író tud. Kétszer is meghallgattam pár napon belül, másodszor társaságban, egy hosszú autóúton, de egy percet sem untam, újabb és újabb gyöngyszemekre bukkantam benne.
Graham Greene: Brightoni szikla
Nem a szokásos könnyed Greene-nel találkozunk ebben a regényben, ami tulajdonképpen egy krimi. Olyan krimi, amelyben tudjuk, mi történt, tudjuk a tettest is, a rendőrség nyugodt, mert nem lát okot nyomozásra, és mégis, akad valaki, akinek gyanúsak a dolgok. Az egész történet Brightonban játszódik, pár nap leforgása alatt, és ez a pár nap sok embernek megváltoztatja az életét.
A regénynek atmoszférája van, ott vagyunk a parton, a mólón, az ődöngő, pihenésre, kikapcsolódásra, kalandra érkezett emberek között, ott a kisstílű gengszter mellett, aki mindenhatónak képzeli magát már tizenhét évesen, megrészegülve egy ölébe hullott lehetőségtől. És pontról pontra követhetjük, ahogyan felőrlődik a magabiztossága, lefoszlik a hatalom róla, és marad az a szánalmas figura, aki előtte volt. Greene sebészi pontossággal tár fel lelkeket, néha már nyomasztóan pontos és kíméletlen megfogalmazással mutatja be az igazi ént, ami az emberben rejtőzik. Mindezt úgy, hogy nem kegyetlen és elítélő – legalábbis nem mindenkivel. Az álszentséggel, embertelenséggel, kegyetlenséggel nem bánik kesztyűs kézzel, de akiben az emberséget, a szeretetvágyat is látja, annak sokat elnéz és megbocsát. Brighton a valóságban bizonyosan nem ilyen szánalmas, nyomorúságos hely volt a harmincas években, mint amilyennek a bűnözők szemszögéből látjuk, és amit ég és föld választ el a regény legpozitívabb figurájának, az ügyet végkifejletig taszigáló Ida Arnold Brightonjától. Egy biztos, bárhová is megyünk, a lelkünk árnyaihoz tesszük azt hasonlóvá – ezzel Greene bizonyára egyetértene, olyan plasztikusan tárja elénk a regényében.
Még egy nagyon mesteri húzás az írótól: a befejezés, ami úgy happy end, hogy nem szeretnénk némelyik szereplő bőrében lenni…
David Liss: Egy kufár bosszúja
Azért választottam, mert már bő egy éve várt a várólistán, de nem bizonyult annak az egy-két estés olvasmánynak, mint amire számítottam. A tizenhetedik századi Amszterdam, a kereskedelem és a tőzsde kialakulásának, a szabályok és törvények megalkotásának időszakában vagyunk, amikor már a globalizálódás csírái is látszanak, a kor kezdetleges hírközlése adta kereteken belül. Aprólékos, részletes leírásokat kapunk a kereskedőkről, az ide kiűzött spanyol és portugál zsidókról, németekről, hollandokról egyaránt. Izgalmas kor, amelyben éppen elkezd egzotikumból, különlegességből árucikké válni a kávé, a csokoládé, és aki ezt meglátja, az a Holland Keletindiai Társaság monopóliuma ellenére sokat kereshet néhány jól átgondolt tőzsdei manőverrel.
Lassan indul be a történet, sokáig vonulnak fel a szereplők, a személyek, hatóságok, a város, a tőzsde a szemünk előtt, mire elkezdődik a tényleges sztori. Két – vagy több – kereskedő csap össze, más-más indíttatásból: a meggazdagodás és a bosszú vezérli őket. S ahogy a pénz világában gyakran előfordul, aki keresett az üzleten, sem lett elégedettebb, nyugodtabb.
Bár maga a történet és a korrajz érdekes, valahogy mégsem sikerült regény az Egy kufár bosszúja. Nehéz azonosulni a szereplőkkel, ahhoz túl sematikusak, és a közöttük lévő viszonyok is olyan szövevényesek, hogy a sok szál agyonbonyolítja a mesét. Ahhoz, hogy a végén értsük azt, mi történt, és ki kivel volt valójában, ezek persze mind szükségesek, és a mozaik teljesen összeáll, mégis a bonyolultsága elriasztó.
A második Harry Hole történet, Ausztrália után Thaiföldön nyomoz Hole. Szövevényes, átláthatatlan ügybe nyúl bele, amelyet szokása szerint a főnökei nyomása ellenére sem képes akkor és ott lezárni, amikor még nem lépett elegendő potentát tyúkszemére, és a nyomozás útját nem szegélyezik fölös számban hullák. Nesbo láthatóan otthon van Thaiföldön, érdekesek a város és az ott élő emberek leírása – nem kapunk belőle többet, mint ami az atmoszféra megteremtéséhez szükséges. Az eddigi regények sémája működik itt is, profin megírva és kitöltve.
(Korábban megjelentek a Molyon)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.