Thorma János kiállítása van a Nemzeti Galériában, májusig látogatható. A kiállítás a múlt nyáron indult vándorútra, hogy Kecskemét, Nagybánya, Kiskunhalas, és németországi helyszínek után eljusson Budapestre.
Thorma János a nagybányai iskola egyik alapítója, majd vezetője, fenntartója volt, aki trianon után is képes volt fenntartani, üzemeltetni az iskolát úgy, hogy jó kapcsolatokat ápolt közben az anyaországgal (nem volt ez akkoriban kuriózum, ld. Kós Károlyt is). A festészete az impresszionista, szecessziós, barokk hatások alatt fejlődött, mígnem megtalálta saját hangját. Kereste az emberi lélek ábrázolásának lehetőségeit. Zsánerképei, majd később tájképei megkapóak. Történelmi tárgyú képet összesen kettőt festett, az Aradi vértanúk, október hatodika cíművel feltehetően mindenki találkozott, ha nem is tudja kapásból a szerzőjét (hozzám hasonlóan), a másikon Petőfi szavalja a Nemzeti dalt, az nem sikeres alkotás.
Portréi nagyon jók, kifejezőek és könnyű mögéjük képzelni a személyt, pl. ott a Lovrich-családról készített két kép, tökéletesek.
És most a szubjektívebb rész.
A nagyszabású képei, mint a Szenvedők és a Kártyázók annyira nem fogtak meg, az előbbi túlságosan kimódoltnak tűnik, kilóg a tanulság lólába, hogy finom legyek, az utóbbi pedig nekem nem mondott semmit azon kívül, hogy vasárnapi öltözékben verik a blattot a parasztlegények. Az Októbernak elsején című már sokkal inkább, az alakábrázolások a besorozott legények vasútállomási búcsúztatásán pontosak, hitelesek és megszemélyesítettek, az egész kompozíció tökéletesen a helyén van, Öreganyám zokog elől, mikor nagybátyámat elvitték... A kép címe egyébként egy katonanótából ered.
Érdekesek a képei, a festési technikája, közelről nem állnak össze, tér kell nekik, nagy tér és nagy távolság - nézd meg, ha ott jársz akár a Margit a virágos réten címűt, akár a Majális hegedülő cigánylegényét két-három méterről és tíz-tizenötről.
Az élete utolsó húsz évében festett képei bármelyikének helye lenne a nappalimban, vagy a hálóban. Ezeken pontos arányban szerepelteti a természetet és az embert, a kettő harmóniáját, egymásra utaltságát, kicsit idilli, eszményített módon festi meg a jelenetet, nagy gondot fordítva a táj ábrázolására. A képek Nagybánya környékén készültek, és többségük az ötvenöt évesen megismert tanítvány, majd feleség, Kiss Margit alakját helyezi a középpontba, nem érdemtelenül és semmiképpen nem érzelemmentesen.
A nyáron a Kiskunhalasi múzeumot is érdemes lenne útba ejteni, amikor visszakerülnek a képek a helyükre, a most ottmaradottakkal együtt még egyszer megnézni...
A Nemzeti Galéria Múzeumshopja viszont lehangoló. Alig van valami helyi, magyar, ezerszám a nagy amerikai, angol, német kiadók albumai a szokásos borsos áron, de legalább nagy választékban. Körül kellene nézni máshol, szerintem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.