Mindennek eljön az ideje, ha negyven évet kell rá várni, akkor annyit: unokahúgom kedvéért elmentem megnézni a Popfesztivál-előadást a Vígszínházban. Annak idején olvastam is, hallgattam is, de az előadást nem láttam, szándékosan távol tartottam magam tőle. A darab és a dalok azóta klasszikusokká váltak, időnként elő is veszem őket, szeretem a hangulatukat és azt a végtelenül csorduló érzelmet, ami áthatja őket. (Fotók a vigszinhaz.hu galériájából)
Így aztán nem kicsik voltak az elvárásaim a darabbal szemben.
Eszenyi az eredeti előadásnak akar emléket állítani, és nem egy új előadást színre vinni. A régi legalább olyan súllyal van jelen a színpadon, mint a mai kor fiataljai, és a hangsúlyt is mindig oda teszi, a múltra. Hogy ezt ne feledjük, az eredeti előadás két főszereplője, Almási Éva és Tahi Tóth László végig jelen vannak a színpadon, ha egyikük nem, akkor a másikuk. Részt is vesznek a darabban, daluk is van, szövegük is, szervesen beépülnek a történetbe, legalábbis akkor, amikor éppen nem "kibeszélnek" belőle. Igazán jól egy jelenetben van színpadon Almási, amikor a kábult Esztert veszi körül, mint egy gondoskodó-féltő nagymama - a jelenetnek minden abszurditása ellenére van hangulata és van üzenete: az egykori bulizóké unokáiknak, a ma tombolóinak.
Az emlékezéshez nem kellhogy a teljes előadás színpadra kerüljön, a keretjáték miatt kicsit kicsontozódik, de az igazán nagy dalok elhangzanak, és a történet fontos elemei is lejátszódnak előttünk. Valami mégis elvész ezzel, a nosztalgia mellett más nem is jön ki belőle. Nincs mélyenszántó gondolatiság, nincs dráma, haza- és otthonkeresés, idegenben élés tragédiája sem, és a faji ellentétek is csak vázlatban.
Én nagyon sajnálom, hogy így került színpadra a darab, bár az elsődleges cél minden bizonnyal az emlékállítás volt, és ez maradéktalanul sikerült. A dalok és a szöveg hozták a kötelezőt. A szereplők is, bár mint prózai színházban az megszokott, a szöveg és az ének nem mindenkinek egyformán erőssége - kivétel ismét Almási Éva, aki beénekelte a teret. Balázsovits Edit Esztere tétován keresett valamit, de legalább hihetően volt hiányérzete valami megfogalmazhatatlan után. Telekes Péter keresése inkább loholás volt egy nő után, mint az elvesztett szerelem fájdalma. Mindkettejüknél emlékezetesebbek voltak Péter Kata és Bata Éva Beverley és Marianne szerepeiben, talán kevésbé voltak beleerőltetve az emlékezésbe, és szabadabban hozhatták a figurájukat.
A koreográfia a madaras és a csomag-cipelős jelenetekben a végtelenig leegyszerűsített instrukció alapján készültek: játszd el a madarakat! Játszd el az élet súlyát cipelő embert! A kar egyébként jól eljátszotta, ezt is, a többit is, mozgalmas tömegjeleneteket varázsolva a színpadi térbe.
Ahogy eddig elvoltam a színpadi változat nélkül, most is el lettem volna. Egy biztos, ezt látva elképzelek egy koncepciózusan megrendezett, ütős Popfesztivált, egy olyant, amelyikben igazi dráma zajlik, ahol konfliktusokról folyik a szó, ahol sorsok teljesülnek be, szakadnak tragikusan félbe, egy olyant, amelynek végén nem egy beállított, több tízéves tapsrend követeli ki a tetszésnyilvánítást, hanem a katarzis, amit a darab okozott. Mert benne van - eddig szerintem mindhiába.
OFF: Ma kinevezték Eszenyi Enikőt a Vígszínház élére. Egy évre. Micsoda aljas gyávaság...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.