Budapesten leesett a hó. Nem egy-két centi, hanem harminc-negyven. Vasárnap estére a főutakról le volt takarítva, általában a járdákról is. Kivételek persze vannak, ott nem egyszerű átvergődni, de ezek többnyire rövid szakaszok (valakitől hallom, hogy Kápmegyer nem része a városnak ebben a tekintetben sem). A mellékutak havasak, egy nyomon vannak kijárva, kevesen indultak útnak.
A város gyönyörű, különösen este, a faágakon még ott a hó, a lámpák sejtelmes fénykörbe vonják az ágakat és a járdát, az emberek fázósan összehúzva magukon a kabátot sietnek.Minden adva lenne a békéhez és nyugalomhoz, de mégis, mintha valami elháríthatatlan csapás érte volna a várost. A járdán a havat lapátoló háztulajdonos káromkodik, mint a jégeső - szidja az égieket az áldásért. A jólöltözött mamóka szenvedve morog a bokáig érő hóban - ha ilyen rossz, mi lehetett az a fontos, amiért kijött a lakásból? "Bezzeg, ha karácsonykor lett volna, milyen szép lett volna!" - hallom mástól.
De hiába: a hó most van, a január és a február téli hónap, lehet csodálkozni, még havat is hozhatnak... Van, akinek a jó idő is jár.
Mindig másra kell vágynunk, mindig más lenne jó? Emberi tulajdonság az elégedetlenség? De talán az alkalmazkodóképesség is az.
Szerencsére vannak, akik nagyon élvezik, nem gondolnak a hétköznapra. A kutyák és a gyerekek szemmel láthatóan remekül érzik magukat.
Ajándék, hogy szombaton jött. Jó, hogy lehet havat lapátolni. Jó, hogy minden fehér, és csillogó. Jó, hogy tél van, jó, hogy élünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.